A magyar kormány nemzetközi összehasonlításban nagyon keveset költ a közoktatásra. Amit mégis arra szán, azt igazságtalanul osztja el. Demokratikus intézmények hiányában maradnak a békés ellenállás formái.

Az oktatási tiltakozások egyre hangsúlyosabb szereplői a középiskolások. Az iskola jövője mellett a tiltakozások e formálódó generációt is meghatározzák majd.

Ha nincs jogunk ellenállni a zsarnoki kormányzati rendszereknek, az emberi jogokról való beszéd csak üres fecsegés.

A pedagógusok viszontagságos körülmények között sztrájkolnak. A tét nemcsak a béremelés, hanem az oktatási rendszer elhúzódó válsága.

A küszöbön álló válsághelyzetben nem csak a politikai uralom a tét. A szolidaritás elapadt forrásainak pótlása aligha képzelhető el a szenvedéshez való viszonyunk átértékelése nélkül.

A parlamenti ellenzék katasztrofális állapotban van. Most az is kérdéses, hogy releváns szereplője marad-e a magyar politikának. Legalább két nehéz csapdahelyzetet kellene sikeresen megoldania, hogy erre esélye legyen.

Nem csak a többség felvonultatásával lehet erőt mutatni. Erkölcsi meggyőződésünk határozott, higgadt, nyitott és empatikus, a konfliktust nem kereső, de előle nem is kitérő vállalása tiszteletet kelthet a más véleményűekben is, és erőt mutat az utat keresőknek. A meggyőződés erejét.

Az elszigetelődő NER által kijelölt kényszerpálya egyszerre foglalja magában a Magyarország és a nyugati szövetségesei közötti törés elmélyülésének és egy autokratikusabb politikai berendezkedés irányába történő elmozdulásnak a veszélyét.

Az alkotmányos helyreállításnak akkor van legnagyobb esélye a sikerre, ha a legalitás elvét ki tudja szabadítani a rajta élősködő autokratikus rezsim eszköztárából.

A demokratikus ellenzék egy választási siker után akkor lesz képes sikeres alkotmányozás beindítására, ha elfogadja, hogy minimális konszenzusra van szükség az alkotmányos alapértékekben.