Realizmusról és legalizmusról
Jog
 | 2022. február 8.
Az alkotmányos helyreállításnak akkor van legnagyobb esélye a sikerre, ha a legalitás elvét ki tudja szabadítani a rajta élősködő autokratikus rezsim eszköztárából.

A magyar ellenzéki demokratikus közösség az utóbbi években a fásultság és szenvedélyes ellenállás között imbolyogva már lassan el is feledte, hogy milyen érzés az, amikor a politikai változások reális esélyeiről vitatkozunk. A jelenlegi 2022. januári felmérések szerint a legnagyobb esélye annak van, hogy az ellenzék 15-20 mandátum különbséggel elveszíti az áprilisi választást. Ez természetesen még változhat, az igazi kampány csak most fog kezdődni, de tekintettel az ellenzéket sújtó szisztematikus hátrányos politikai versenyfeltételekre, a trend megváltozásának az esélyei nem túl nagyok, jelentős szavazattöbbség kellene még az egyszerű többség megszerzéséhez is. De a nem túl nagy esély is esély, egy az elemzők által is lehetségesnek tartott forgatókönyv, ami elegendő volt ahhoz, hogy az alkotmányjogászok gondolatkísérleteit a tavalyi év második fele óta ennek az elképzelhető győzelemnek a lehetséges következményei uralják. Ezek alapján az általános frusztrációt kiváltó fő probléma az, hogy az ellenzéknek az alkotmány érdemi korrekciójára várhatóan nem lesz lehetősége, az esetlegesen megváltozó hatalmi viszonyok között zajló politikai küzdelmeket feltehetően továbbra is az alaptörvény játékszabályai szerint kell majd lejátszani.

A magyar autokratikus állam a választási autokráciák mintaállama. Az alkotmányos eszköztár teljes arzenálját bevetették a kizárólagos hatalmi rendszer kiépítéséhez: lecserélték az alkotmányt, azt később többször módosították, kiszélesítették a kétharmados törvények körét, amely biztosítja az autokratikus hatalomgyakorlás legfontosabb eszközeit, és nem utolsósorban birtokba vették az összes alkotmányos intézményt, amelyeknek lehetősége lenne korlátozni az autokratikus állam hatalmát. Az autokratikus államnak ez a sajátos természete, amely a jog kisajátításán alapul nagyon nehéz helyzetbe hozza a demokrácia iránt elkötelezett jogászokat. Azt is lehet mondani, hogy az autokraták parazitaként azt a jogba vetett bizalmi tőkét élik föl és használják, amelyet a rendszerváltás utáni alkotmányos demokráciában többé-kevésbé megszilárdult. Részben ezzel is összefüggésben van, hogy az alkotmányos megújulás szellemi előkészítésén fáradozó közjogászoknak két mumusa van: a realizmus és a legalizmus. A realizmus megöli az alkotmányos képzelőerőt, a legalizmus elfojtja az alkotmányosságot. Sajó András ezt még decemberben megfogalmazta a tőle megszokott szabatos szépirodalmi értekezői stílusban: La légalité nous tue”- a legalizmus megöl. Ebben az írásban röviden amellett érvelek, hogy nem szerencsés szembeállítani az alkotmányos képzelőerőt a realizmussal, az alkotmányosságot a legalizmussal, mert csak rájuk támaszkodva lehet sikerre vinni a célul kitűzött alkotmányos megújulást.

Mára már sokat tisztultak és józanodtak a demokratikus visszarendeződés forgatókönyvei. A nyári viták egyik általános premisszája a jogállam fogalom kiüresedésének tétele volt. Ahogy Fleck Zoltán fogalmazott: a jogállam azonos lett a jelenlegi közjogi formákkal és a mögötte álló politikai berendezkedéssel”. Éppen ezért Fleck szerint ki kell lépni a hazug formalizmusból”. A legalizmus és a formalizmus sommás elutasításához kapcsolódó ún. feles alkotmányozás koncepció azóta már lekerült a napirendről, de az alkotmányos visszarendeződés politikai stratégiái ettől nem lettek világosabbak.

Az alaptörvénynek komoly legitimációs problémái vannak, a megalkotásának, módosításainak és éppen hatályos szövegváltozatainak egyaránt. Az alkotmányos újrarendezés akkor tud beteljesülni, ha az alaptörvény helyébe másik alkotmány lép. De nem szabad összekeverni az autokratikus önleírás hiteltelenségét és az alkotmányos helyreállítás legitimációs igényeit.

Attól, hogy az autokratikus állam kihasználta az egykori jogállam intézményeit, a gyakorlatait nem lehet a jogállam fogalmát használva leírni. Éppen ezért nem szabad abba a hibába esnünk, hogy az alkotmányos helyreállítás politikai programjának legitimációs igényeit a jogállam autokrata rezsim által elhasznált állapotához mérjük. Éppen ezért kell az alkotmányos helyreállítás legitimációs igényeit tisztázni. Legáltalánosabban erre a kérdésre úgy lehetne válaszolni, hogy a demokratikus politika célja, hogy a legitimitás egy elfogathatóbb változatát nyújtsa, ami jobban megfelel a demokrácia, a hatalommegosztás és a jogszerűség elveinek, mint amit a NER gyakorlata szolgáltat. Igen ám, de egyáltalán nem magától értetődő, hogy a demokrácia mely felfogását tesszük az alkotmányos helyreállítását legitimációs mércéjévé.

Úgy vélem, az lehet a legcélravezetőbb, ha a demokrácia egy minimális koncepciójára alapozzák az alkotmányos küzdelem politikai stratégiáját. Emellett leginkább stratégiai érvek szólnak. A demokrácia egy olyan felfogását érdemes a nyilvános vitákban képviselni, amely alkalmas lehet arra, hogy a világnézetileg rendkívül sokszínű ellenzéki szövetségben általános elismerésre talál, és az autokrata rezsim leglényegesebb legitimációs fogyatékosságaira képes rávilágítani. Ennek a minimális koncepciónak az alapja az, hogy rendelkezésre álljanak a szabad és tisztességes választások megtartásához szükséges jogok: így biztosítva legyen a szólásszabadság, a tisztességes és egyenlő hozzáférés a szabad sajtóhoz, a politikai pártok és az egyesületek alapításának a szabadsága, törvény által korlátozott legyen a végrehajtó hatalom, és mindenki számára egyenlően biztosított a végrehajtó hatalomtól független bírósághoz való szabad hozzáférés. A demokráciának ez a szűkebb felfogása lehetővé teheti, hogy az ellenzéki szövetség ne bonyolódjon vitába a liberális demokrácia tartalmi kérdéseiről, és érdemben tudjon fókuszálni az autokrata rezsim legitimációs fogyatékosságaira.

Ahogy a fentiekből is látszik, az alkotmányos helyreállítás sikeres politikája komoly önmérsékletet kíván a szereplőktől a normatív elképzelések megfogalmazása során. A politikai összefogás szokatlan szélessége indokolja ezt. De nemcsak a politikai szövetség sajátosságait érdemes figyelembe venni, hanem annak a politikai közegnek az adottságait is, ami ennek az alkotmányos harcnak a küzdőtérül szolgál. S itt érkeztünk meg a realizmushoz.

Mit érthetünk ennek a vitának az összefüggésében realizmuson? Két dolgot, egyfelől, hogy tekintettel vagyunk a politikai cselekvés társadalmi előfeltételeire, másfelől pedig azt, hogy a politika alapvetően egy hatalmi harc (is), amit a politikai szereplők állandó konfrontációja jellemez, ugyanis a politikai cselekvők önérdek vezérelt szereplők, alapvetően a politikai haszon maximalizása vezérli őket. A liberális alkotmányjogászok általában idegenkednek a politika realista felfogásaitól, alapvetően joggal. Hiszen nehéz az alkotmányos elvek morális tartalmait visszavezetni a politika egy erkölcsi tartalmaktól megfosztott értelmezésére. A realizmust itt csupán heurisztikus módon használom. De úgy gondolom, hogy az autokratikus leviatánnal való küzdelem a politika realisták által hangsúlyozott tulajdonságait meglehetősen felerősíti. Ha a jövőbeli alkotmányos keretekről gondolkodunk érdemes a realista elméletek belátásait és azok korlátait is észben tartanunk.

Amikor az alkotmányos képzelőerőnket akarjuk használni, akkor egy világnézetileg mélyen megosztott, pénzügyileg kiszolgáltatott, a demokratikus politikai erkölcs iránt mérsékelten elkötelezett társadalom békés egymás mellett élésének kereteit kell megszilárdítani, ahol kirívóak a társadalmi egyenlőtlenségek, ahol a nyugatos-felvilágosult választók maximum egy jól szervezett közép-pártban tudják képviseltetni magukat, tipikusan egy ellenzéki pártként. Az ország geopolitikai helyzete miatt a kelet-nyugati nemzetközi politikai konfliktusok ütközőzónájában vagyunk, voltunk és leszünk, jelenleg éppen a keleti (dez)információs hadműveletek harctereként. Ez azt is jelenti, hogy a politikai szintéren mindig jelen lesz egy nem feltétlenül nyugatellenes, de alapvetően keleti orientációjú közép- vagy nagy párt. A Szovjetunió összeomlása és ezt követően Oroszország átmeneti politikai válsága kivételes lehetőséget biztosított Magyarország számára az európai és atlanti szövetségi rendszerhez való csatlakozásra. De ennek a kegyelmi állapotnak vége. Ma már a különböző világnézetű atlantista politikai erőknek csak tartós szövetségben van csak esélyük a választási győzelemre, vagy arra, hogy visszaszerezzék az alkotmányos kérdésekben a vétójogukat. Ez utóbbinak a megőrzése az alkotmányos rendszer reformjának a feltétele.

A mély politikai és világnézeti megosztottságoknak köszönhetően úgy gondolom, hogy minden olyan gondolatmenet, amely egy a közeljövőben bekövetkező új, széles egyetértésen alapuló alkotmányozással számol, egyelőre pusztán romantikus merengésnek tűnik, nem egy belátható időn belül bekövetkező ésszerű várakozásnak. Márpedig a politikai cselekvéseket érdemes inkább ésszerű várakozásokra építeni. A következő időszakra - akkor is, ha az ellenzéknek sikerül választást nyerni, - továbbra is a mély alkotmányos konfliktusok lesznek a jellemzők, azzal az esetleges fontos új fejleménnyel, hogy az ellenzék a hatalmi küzdelem igazi játékosává válhat” az eddigi teljesen partvonalon kívülre szorított, a döntések következményeit elszenvedő, beleszólásra képtelen helyzetéből az országgyűlési többség megszerzésével. Az alkotmányosság helyreállításának lehetséges forgatókönyveiről szóló vita rendkívül leegyszerűsítve arról folyik, ki hogyan értékeli a parlamenti többség várható politikai mozgásterét és ezzel összefüggésben milyen eszközök állhatnak rendelkezésre az alkotmányosság helyreállításának érdekében.

Úgy vélem, hogy a jelenlegi, magát demokratikusként azonosító ellenzéknek akkor lesz esélye az alkotmányos megújulás programjának a megvalósítására, ha ezekben az előrelátható konfliktusokban meg tudja őrizni az alkotmányosság védelmezőjeként a hitelességét. Azaz olyan stratégiai döntéseket hoz, amelyek nem gyengítik az alkotmányos programjának politikai legitimációját.

Ennek a tételnek a rögzítésére azért van szükség, mert az általam realistának nevezett álláspont abból indul ki, hogy a politikai hatalmat jelenleg birtoklóknak nincs nagy politikai mozgásterük, csak a konfrontáció állandósítása révén van esélyük megőrizni, vagy később visszaszerezni a hatalmukat. Ebből szempontból számít némileg idealistának az a Jakab András által képviselt álláspont, amely ebben az alkotmányos küzdelemben egy kooperatív vesztes oldalt feltételez, amely belenyugszik az új kormány európai fordulatába. Szerintem ez ahhoz hasonlóan naiv elképzelés, amint amikor 2011-ben arra számítottak, hogy az alaptörvény nem lesz semmilyen alkotmányos disznóság kiindulópontja, abban reménykedve, az Alkotmánybíróság a továbbélő alkotmányos elvekre támaszkodva majd megvédi alkotmányosságot, dacára, hogy annak tagjai egy egyoldalú jelölési procedúrával teljesen lecserélhetőek és döntései a kétharmados többség birtokában felülírhatóak. Nem, nem utal arra semmilyen körülmény, hogy a hosszú, keserves alkotmányos konfliktusok elkerülhetőek lesznek a jövőben. Az egymást kizáró alkotmányos narratívák hatalmi küzdelmében nem reménykedhetünk gyors kompromisszumokban.

A realizmus másik értelme arra figyelmezteti az alkotmányjogászokat, hogy a politikai bizalmatlanságnak ebben a toxikus légkörében az ellenzéki politikai szótárt is a kizárás, a megsemmisítés és a bosszú alakzatai uralják, ami nagyon bizonytalanná teszi egy esetleges ellenzéki győzelem esetén is az alkotmányos megújulás sikerét. Várhatóan az elképesztő nehézségek árán esetleg megszerzett parlamenti többség és kormányzati hatalom birtokában az új többség kevésbé lesz érzékeny a kormányzati túlhatalommal kapcsolatos alkotmányos aggályokra. S azt is érdemes kivárni, hogy az esetleges ellenzéki győzelem utáni alkotmánypolitikai viták a bizalmatlanság mély szakadékaival tarkított világában a hatalommegosztás elve iránti elhívatottság miképpen és hogyan tud majd hitelesen kifejezésre jutni. Az, hogy mennyire képes ebben az alkotmányos küzdelemben a mai ellenzék az európai alkotmányosság hiteles védelmezőjének szerepében fellépni, még a jövő kérdése.

Az igazi fejtörést igazából az jelenti, hogy mihez kezd egy esetleges demokratikus parlamenti többség az autokratikus jogi környezettel, a többször módosított alkotmánnyal és a sarkalatos törvények hálójával, amelyek a politikai hatalma harcállásainak és védvonalainak az alapjait biztosítják, valamint a politikai hűség elve mentén ellenőrzés alá vont alkotmányos intézményekkel.

Azok, akik nagyon féltik az autokratikus rezsimnek elkötelezett alkotmányos intézményektől az esetleges demokratikus parlamenti többséget, elkerülhetetlennek tartják, hogy a politikai mozgástér megteremtése érdekében az új parlamenti többség áttörje a legalitás elvét. Azt feltételezve, amennyiben erre nem kerül sor, ezek az intézmények pusztán a jog által biztosított mozgásterüket kihasználva meg fogják buktatni a kormányt. Ez persze egy drámai lépés. Tóth Gábor Attila három feltételhez kötné ennek a kivételes eszköznek az esetleges alkalmazását, (1) ha vannak olyan normatív érveink, amelyek felülírják a legalitás áttörésének legitimációs veszteségeit, (2) ha ezen rendkívüli döntésnek a politikai szekértáborokon átívelő társadalmi támogatása van, (3) ha mértékadó nemzetközi intézmények elismerésre méltónak tartanak egy beavatkozást. Szerintem ezek körültekintően meghatározott feltételek. Ezek fennállása esetén számottevő esélye lehet egy ilyen kivételes döntésnek a politikai sikerre. De látni kell, hogy ezek egyben nagyon szigorú feltételek, és ezek alapján nem kell azzal számolni, hogy az ésszerűen belátható jövőben az alkotmányos helyreállítás politikájának lesz alkalma a legalitás áttörését érdemben megfontolni, és feles többséggel kétharmados szabályokat módosítani. A politikai megosztottság mai állapotában nincs nagy esélye annak, hogy bármilyen alkotmányos kérdésben létrejönne egy átfogó társadalmi támogatás, és ezzel szoros összefüggésben gyengülne azoknak a normatív érveknek a meggyőző ereje is, amelyek a legalitás áttörésének legitimációs veszteségeit ellensúlyoznák, ahogyan az európai intézmények sem tűnnek nyitottnak arra, hogy ennyire fellazítsák a jogállami tesztjeiket.

A legalizmust vagy formalizmust a kritikusai az alkotmány tartalmi erkölcsi elvei iránt érzéketlen eljárási szemléletként írják le, de ez a leegyszerűsítés nagyon sérülékennyé teszi ezeket a kritikus álláspontokat. Ugyanis a legalizmus elve mögött nagyon komoly morális megfontolások húzódnak. Az az elvárás, hogy a jogokról, kötelességekről, jogosítványokról és mentességekről általános, egyértelmű és előre lefektetett szabályokban kell rendelkezni, és a kormányzatot alá kell rendelni ezen szabályok tiszteletének, a joguralom elvének az alapja, amely nélkül elképzelhetetlen az erkölcsi autonómia védelme egy közösségen belül. Ha szembeállítjuk a legalizmust, a jogbiztonságot a jog tartalmi elveivel, akkor nem biztos, hogy megfelelően értjük ennek az elvnek az alkotmányos jelentőségét. A jogászok nem hiába érzékenyek az előre rögzített eljárási szabályok érvényességére, ha ezeknek az általános elismertsége elbizonytalanodik, akkor a jog még meglévő értékes tartalmi céljai kerülnek veszélybe.

Annak az alkotmánypolitikai stratégiának, amelyik sikeres akar lenni, figyelembe kell venni, hogy a magyar jogászi felfogás alapvetően legalista, amit a rendszerváltás utáni évtizedben inkább pozitív fejleménynek tartott a jogszociológiai irodalom. Ebből nem az következik, hogy a joguralom eszméjén belül a legalizmus egy abszolút elv lenne. De világosan jelzi, hogy milyen hatalmas politikai költséggel járhat az, ha ezt elvet át akarjuk törni. A rendelkezéseknek mélyen vitatott lesz a jogi érvényessége és a politikai legitimációja.

A joguralom vagy jogállamiság elve több dimenziós elv, amelynek a legalizmus és a jogbiztonság elve egy nagyon lényeges részét képezi, de távolról sem meríti ki azt. Azzal, hogy az autokratikus kormányzat a jogállamiság elvét a bürokratikus legalizmus, törvény az törvény” belátására alacsonyította le, nem kiüresítette ezt az elvet, hanem a saját alkotmányos gyakorlatát tette rendkívül sebezhetővé, és teremtette meg a joguralomra és a jogállamiság elvére alapozott kritika lehetőségét. A strasbourgi és a luxemburgi bíróságok elmarasztaló ítéletei nagyon komoly legitimációs veszteségeket dokumentálnak, amelyet a kormányzat is jelentőségének megfelelően kezel, és az alkotmányos önazonosság védelmének alaptörvénybe épített pajzsa mögé bújva próbálja ezeket a támadásokat kibekkelni, több-kevesebb sikerrel. Az európai bírósági ítéletek a hatalom önkényes gyakorlásáról szólnak, a kiszolgáltatott emberekkel szembeni embertelen bánásmódról vagy éppen a bírói függetlenség sérelméről. Ezeket az ítéleteket a magyar állam egyre kevésbé hajlandó végrehajtani. De nem lehet nyilvánosan képviselhetően levezetni még a hatályos alkotmányból sem, hogy a kiszolgáltatott emberekkel való embertelen bánásmód az összhangban van a manapság sokat hangoztatott magyar alkotmányos identitással. Ha az Alkotmánybíróság mégis erre a képtelenségre jutna, akkor az nagyon komoly legitimációs veszteséget jelentene számára. Mert ahogyan korlátot szab a bevett jogászi észjárás a jogi érvényesség alkalmazható elképzeléseinek, ugyanúgy megvannak a korlátai a jogszabályokból levonható, képviselhető jogi következtetéseknek is. Az nagyon veszélyes lenne a felsőbíráskodás számára, ha általánossá válna a nyilvánosságban az a meggyőződés, hogy az Alkotmánybíróság és a Kúria a jogszerűség tartalmának nem hiteles fórumai, mert politikailag mélyen elfogultak. A jelenlegi tendencia az, hogy ez a két intézmény nem számol ezekkel a következményekkel.

A hatalommegosztás elve feltételezi az alkotmányos intézmények közötti együttműködést, feltételezi azt, hogy ezek az autonóm, független intézmények egy közös vállalkozás részesei, biztosítják a politikai hatalomért versengő erők békés és hosszútávú együttműködését, megakadályozzák azt, hogy bárki kisajátítsa magának a hatalom egészét. Egy autokratikus államban a független intézmények együttműködését a központi hatalomtól függő intézmények összehangolt működése helyettesíti. Ha az ellenzék többségbe kerül a választások után a parlamentben, a várható nehézséget az okozza majd, hogy ha igaz is, hogy felbomlik a függő hatalmi ágak monolit egysége, de nem jön létre az intézmények közötti olyan együttműködés, amelyben őszintén egy közös vállalkozás részeseiként tekintenek magukra a különböző intézmények. Ez lesz az alkotmányos konfliktusok időszaka. Ebben a kölcsönös bizalmatlanság által elhomályosított politikai térben kell majd az ellenzéknek az alkotmányos helyreállítás demokratikus legitimációs igényeit hitelesen megvédelmezni.

Nem zárom ki azt, hogy a ránk váró alkotmányos küzdelemben egy demokratikus parlamenti többség arra kényszerül, hogy egy adott alkotmányos konfliktus megoldásának végső eszközeként megsértse a hatalmi ágak közötti együttműködés elvét, figyelmen kívül hagyja a Költségvetési Tanács vagy az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan megalapozatlan és a hatályos alkotmány tartalmi elveivel ellentétes döntését. De fontos látni, hogy minden ilyen döntés politikai döntés, amelyeknek fontos mércéje a politikai sikeresség. Akkor érdemes meghozni, ha az árat és a kockázatot, amely ezeknek a döntéseknek a legitimációs bizonytalanságából fakad ésszerű felvállalni, illetve az adott, egyébként legitim alkotmányos célt más eszközökkel nem lehet elérni. Ezek a konfliktusok akkor lehetnek nyerhetőek, ha a legalitás ütközeteihez kapcsolódnak, ha a jog autentikus értelmezéséről szólnak.

Az ellenzéki alkotmányozási törekvések egyik nagy nehézsége, hogy az alaptörvénynek minden legitimációs fogyatékossága ellenére van demokratikus legitimációs teljesítménye. Azok az alkotmányozási szabályok, amelyek alapján elfogadták, az éppen hatályos alkotmány szövegén és a 2010 előtt megszilárdult alkotmánybírósági gyakorlaton alapultak. Nemhiába kongatta meg a vészharangot Arató András még 2009-ben, hogy az alkotmányozás és alkotmánymódosítás szabályainak az alkotmánybírósági gyakorlatban megszilárdult formalista értelmezése nagyon komoly fenyegetést jelentenek a demokrácia számára. Aggodalmai beigazolódtak. 2010 után pedig az Alkotmánybíróság már nem volt abban a helyzetben, hogy ezen érdemben korrigáljon, az egyoldalú jelölés nyomán a testület összetételét sikerült módosítani és a gyakorlatát az új rend mellé állítani. Az alaptörvény demokratikus legitimitása olyan eljárási szabályokon alapult, amelyekkel szemben komoly érdemi jogi kihívás nem érkezett. Ez azért fontos, mert az ellenzéki alkotmányos törekvések, ha sikeresek akarnak lenni, nem lehetnek kevésbé legitimek. A jelenlegi politikai körülmények között a jog által biztosított legitimáció helyébe javasolt, a jogi alap nélküli, közvetlen népi legitimációt nem tartom érdemi demokratikus kihívásnak. Elsősorban a fent már megfogalmazott realista érvek miatt nem látom az esélyét annak, hogy a kezdeményezés túllépje a politikai megosztottság határait. Nem érdemes a legalizmus elvén levezetni azt a frusztrációt, hogy az ellenzéknek még nincs meg a kellő demokratikus támogatottsága az alkotmányos változásokhoz.

A legalizmus elvével szembeni bizalmatlanság azon alapul, hogy egy autokráciában a törvények uralma rendszerint a hatalmat birtoklók hegemón uralmát biztosítja. De ez elsősorban nem a jogbiztonság problémája, hanem a demokráciáé. Még abban az esetben is, ha a kettő között nagyon szoros a kapcsolat. Egy demokráciában a törvények tartalmát a választott képviselők határozzák meg. Ha egy kormánynak nincs elég képviselője a minősített többségű törvények megváltoztatására, az elsősorban azt jelzi, nincs megfelelő demokratikus felhatalmazása, hogy ezt megtegye. Egy autokráciában ezt így nem lehet kijelenteni, mivel a hegemón szabályok az ellenzék számára jelentősen megnehezítik a kormányzásra való demokratikus felhatalmazás megszerzését. A jogszerűség elvének sérelmei akadályozzák a demokratikus önrendelkezést. Teljesen jogos a felháborodás és a kételkedés, hogy a jogszerűségnek ez a méltánytalan torz változata érdemes-e a követésre és az engedelmességre. Mint az közismert az EBESZ 2014-es és 2018-as jelentései szerint Magyarországon korlátozottan szabad választások voltak. De ezek a korlátozottan szabad választások”  a megválasztott kormány nemzetközi elismertségét egyelőre nem érintették, éppen ezért, ha az ellenzék változásokat akar, kénytelen ebből a méltánytalanul kedvezőtlen helyzetből kísérletet tenni az alkotmányos változásokhoz szükséges demokratikus legitimáció megszerzésére. Egy olyan politikai versenyben kell sikeresnek lennie, amelynek nem tisztességesek a szabályai, de az ellenzéknek úgy kell győzedelmeskednie, hogy közben megőrzi a politikai tisztességét. Ez szinte lehetetlen küldetésnek látszik. Teljesen érthető az elkeseredés és a bizonytalanság, hogy van-e értelme ezt az utat járni. Az új autokratikus rendszerekből kivezető alkotmányos stratégiák nehézségeit jól jellemzik ezek a dilemmák. A legalizmus elve óriási terhet ró a demokratikus önrendelkezés visszaszerzéséért küzdő ellenzékre, egy nagyon kiszolgáltatott helyzetben kell felvennie a küzdelmet, amikor a jogszerűség melletti döntést csak fogcsikorgatva lehet meghozni. Addig fog ezen a nyomvonalon maradni a demokratikus kibontakozást kereső alkotmányos politika, amíg úgy látja, hogy csak ennek az egy útnak van szikrányi esélye a győzelemre. Én azt gondolom, hogy jelenleg ez a helyzet.

Egy olyan politikai környezetben, amikor mindkét politikai oldal közel egyforma választói támogatottsággal bír és az ésszerű várakozások szerint kis többséggel bármelyik megnyerheti a választást, nem tűnik ésszerűnek, ha felrúgjuk a számunkra éppen kellemetlen és átugorhatatlannak tűnő eljárási szabályokat. Az alkotmányos legalizmus megőrzése melletti érvek a demokratikus politikai legitimáció kérdéséhez kapcsolódnak. Az a politikai oldal tudja maga javára billenteni a ránk váró alkotmányos küzdelmet, akinek minél tovább sikerül a demokratikus politikai legitimáció hitelesebb képviselőjeként feltűnni. Ez sok önmérsékletet és türelmet igényel. Akkor van legnagyobb esély a sikerre, ha a legalitás elvét ki tudjuk szabadítani a demokratikus jogállami intézményeken élősködő autokratikus rezsim eszköztárából, és az alkotmányos helyreállítás projektje képes szövetségre lépni vele.

Az összehasonlító alkotmányjog mértékadó szerzői nemhiába óvatosak. Amikor Dixon és Landau arról ír, hogy minél erősebb az új, demokráciapárti többség, annál inkább meg lehet kísérelni az alkotmányos demokratikus normák újjáépítését a formális alkotmánymódosítási folyamatokon keresztül, míg minél gyengébb ez a többség, annál inkább a rendes jogalkotásra, a végrehajtó hatalomra vagy a bírósági felülvizsgálati eljárásokra kell támaszkodni.” Ezek a belátások nem bátorítanak a formális keretek átlépésére, sőt, a magyar viszonyokra alkalmazva egy hosszú, kimerítő alkotmányos küzdelmet jósolnak, mivel a bírósági felülvizsgálati eljárások a testületek jelenlegi összetétele mellett nem ígérnek gyors sikereket. De a józanság és a türelem, meglepően hatékony módjai lehetnek a sikernek.

(Az írás jegyzetekkel kiegészített változata a Fundamentum folyóirat 2022/1-es számában fog megjelenni.)

 

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.