Egy alkotmányos csel után ismét helyzetbe hozták az ultrákat. Bővül a szektoruk, nagypályások lesznek. Kell egy csapat, a lelátók viszont kongnak az ürességtől.

A kormányzás a „demokratikus illúzió” semmibevételével új szakaszba lépett. A tét immár a hatalmi harcok szimbolikus terének felszámolása, vagyis a tényleges erőszak kockáztatása.

A kormányzat újra alkotmányos indok nélkül korlátozza a civil szervezeteket és a sajtót.

Az Együtt 2014 nagy igényekkel lépett a porondra. Kérdés: ezek miként valósíthatók meg?

2012. október 16-i ítéletében az Európai Unió Bírósága nem tartotta az Európai Unió jogába ütközőnek, hogy három évvel ezelőtt Szlovákia megtagadta Magyarország köztársasági elnökének belépését az ország területére.

Nagyjából másfél évvel a 2014-es választások előtt a politikai csata fő kontúrjai egyre világosabban kirajzolódnak. Tavasszal vagy a nyár elején még nem volt teljesen kizárható az a forgatókönyv, hogy a kormánytöbbség gyorsan megállapodik az Unióval és az IMF-fel, kihasználja az ebből nyerhető piaci bizalmat és kiszámíthatóságot, és elindul vissza a 2010 ősze óta üresen hagyott politikai közép felé.

A turul folyamatosan visszatérő madarunk, egyaránt megél a városban és vidéken is.

Az Orbán-kormány megbukott. Lesz-e, aki leváltsa? Előszó október 23-ához.

Magyarországon – a kilencvenes évek vitáit követően – konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy az alkotmány végső értelmezője az Alkotmánybíróság. Arra azonban kevesebb figyelem összpontosult, hogy mi kötelezheti az alkotmány végső őrét.

Egy meglepő és merész idézet miatt döntöttem úgy, hogy segítségül hívom legkedvesebb XVIII. századi filozófusomat, Condorcet-t, hogy a politikai felelősség – és ezen belül a jövő nemzedék iránti felelősség – fogalmának kialakulását illusztráljam.