Ha valakinek a politikai tudatosulása a kilencvenes évek utánra esett, annak nehéz átélnie, hogy mit jelentett egy TGM-publicisztika a rendszerváltást követő években: komoly közéleti eseményt, olykor földrengést, amely nemritkán parlamenti felszólalásokat és persze hetekig húzódó, szenvedélyes vitákat váltott ki. Mi volt más akkor? Nem arról van szó, hogy okosabbak, műveltebbek vagy úgy általában jobbak lettünk volna: az ilyen magyarázatok se nem vonzóak, se nem meggyőzőek. Részben arról lehet szó, hogy a leírt és kimondott közéleti szó átérzett súlya nagyobb volt: több volt a nyitott kérdés, nagyobbnak tűnt a tét a politizáló értelmiség vitáiban. Ez persze a politika szükségszerű és jelentős mértékig helyeselhető professzionalizálódása folytán gyorsan változott. De a közéleti értelmiségiek prominens szerepe mégsem volt valamiféle korai aberráció vagy naivitásból fakadó zsákutca. A rendszerváltás és az új demokrácia első éveiben nem csak új intézményeket és normákat, hanem a politika új nyelvét is meg kellett teremteni. TGM – és persze Kis János, Eörsi István (vagy másfelől Csurka István, Csoóri Sándor) – publicisztikája azért volt akkora esemény, mert benne formálódott ki az új demokrácia nyelve. Ez talán TGM legértékesebb hagyatéka: a mai liberálisok, még ha nem is tudják, az ő és a szamizdat Beszélő hangján szólalnak meg. Legnagyobb tehetsége, hogy másokkal együtt méltó nyelvi formát adott a demokratikus, jogállami forradalom képzeletének és álmainak.

A kilencvenes években TGM olykor „filozófiai íróként” hivatkozott magára. Ez a formula nagyon találó. Általánosságban, a filozófiával is foglalkozó szerzők két jellegzetes típushoz sorolhatók. Egyfelől a „professzionális”, akadémiai filozófusok a filozófiai elmélet eszközeivel nagyon jól specifikált problémákkal foglalkoznak. A filozófia apparátusa teljesen kitölti a teret, az érvelés pontosságának és világosságának a követelménye minden más stílusszempontot háttérbe szorít. Másfelől sok esszéista építi be a filozófiai kultúra elemeit írásaiba. A filozófia itt egy a különféle műveltségi rétegek között, amelyek feladata, hogy valamilyen gondolatmenetet, eszmét felidézzen anélkül, hogy azt valódi filozófiai analízis tárgyává tenné. Mindkettőnek megvan a maga jelentősége. A filozófiai réteget is tartalmazó esszéírás nyilvánvalóan alkalmasabb arra, hogy filozófiai kultúrát és gondolatokat közvetítsen a szélesebb művelt nagyközönség felé (már ha tehetséggel művelik), mint a gyakran erősen formalizált és technikai stílusú akadémiai filozófia, amely nem a művelt magazinokban, hanem a szakfolyóiratokban otthonos. Viszont éppen ezért utóbbi alkalmasabb filozófiai problémák kielégítő megvitatására (már ha kellő komolysággal művelik).

TGM egyik sem volt igazán, valódi képességei e két alaptípus közé helyezik. Nála a filozófia több volt, mint műveltségi elem: ennél komolyabb szerepet kapott, de azért nyilvánvalóan nem volt akadémiai filozófus sem – ezt ő maga ismerte volna el elsőként, s ezt a tevékenységet érezhetően nem is tartotta túl sokra. E köztes pozíció magyarázza, hogy írásainak komplexitása sokszor kirítt még a művelt olvasóközönség által kedvelt folyóiratokból is. És éppen az mutatja roppant írói tehetségét, hogy esszéinek nehézsége ellenére lett az egyik legnagyobb hatású közéleti publicista. Az akadémiai filozófia eszközeivel nem lehet a közélet nyelvét formálni, márpedig neki ez sikerült, csaknem egyedülálló módon. Filozófiai író volt.

Amikor a kilencvenes évek közepén – véletlenül, egy házibuliban, ha jól emlékszem, a Népszínház utcában – megismerkedtünk, ő talán akkor állt publicisztikai sikerei zenitjén, én pedig csak egy nagyon zavaros, utamat kereső egyetemista voltam. Ekkor épp konzervatív korszaka vége felé járt, de még bőven baloldali fordulata előtt. Bevallom, hatott rám akkori konzervativizmusa. Az ő motivációiról – hogy mennyi volt ebben a póz és mennyi a meggyőződés, ahogy Kis János fogalmaz – nem tudok beszélni, de a magamét nagyjából rekonstruálni tudom. A rendszerváltás utáni évek napirendjén egyszerre szerepelt az alkotmányos korlátok közé terelt állam megteremtése és a tervgazdaság lebontása. Mindkettő az állam hatalmának korlátozását követelte, és a klasszikus liberális (vagy TGM kedvelt szóhasználatával, konzervatív liberális) felfogás mindkettőről egyszerre adott egységes, takarékos, elegáns elméletet. Ezt szellemileg vonzónak találtam, és ez átmenetileg elég volt ahhoz, hogy félresöpörjem azokat a kézenfekvő morális aggályokat, amelyeket az elméletnek a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek iránti teljes közönye kellet volna hogy ébresszen. (Szerencsére akkori vonzalmaimnak nem maradt írásos nyoma.)

TGM világnézeti fordulatairól mindenki tud, aki a nevét ismeri, ezekről nem tudok újat vagy érdekeset mondani. Egy paradoxont azonban fontosnak látok. TGM mindkét meghatározó fordulata során rövid idő alatt nagy ideológiai távolságot járt be: a baloldali anarchizmustól a konzervativizmusig, majd onnan a marxizmusig átlépett jónéhány prominens alternatíván. Ötvenéves írói pályája során sosem azonosult például azzal a baloldali, egalitárius liberalizmussal, amely ebben az időszakban mindvégig a domináns irányzatnak számított és számít az akadémiai politikai filozófiában, és amely a rendszerváltás számos fontos szereplőjére és rajtuk keresztül a hazai filozófiai és alkotmányjogi kultúrára is nagy hatással volt. Pedig ez talán kézenfekvő lett volna, ha másként nem, közvetítő állomásként. Ez önmagában még nem volna olyan érdekes: polemikus megjegyzéseiből leginkább az vehető ki, hogy nem annyira tartalmilag, inkább stilárisan idegenkedett ettől az elmélettől (vértelen, száraz, stb.) olyan időszakaiban is, amikor közel kerülhetett volna hozzá. Ami ennél fontosabb, hogy változatos világnézeti fordulatai során nézeteinek egyetlen állandó, fix pontja éppen az az emberi jogi elkötelezettség volt, aminek legjobb filozófiai elméletét (vagy inkább elméleteit) pontosan ez a kortárs liberális elmélet, illetve annak különböző irányzatai nyújtják. Figyelemreméltó, hogy sem konzervatív, sem marxista korában nem tévesztette szem elől az emberi jogok alapvető jelentőségét, pedig ez távolról sem volt magától értetődő. Számos libertárius-konzervatív gondolkodóról derült ki, hogy a szabadságból számukra csak az erőseknek a gyengék elnyomására való szabadsága a fontos, és a marxista elméletnek (hogy a bolsevik gyakorlatról szó se essék) is közismerten ambivalens a viszonya az emberi jogi eszméhez. TGM ebben mindig tisztán látott, és sosem fordulhatott volna elő vele az, ami a mai marxizáló baloldal egyes prominenseivel, hogy a létező liberális demokráciákat érintő (gyakran alapos) kritikái okán a háborús bűnös, autokrata Putyin pártját fogja ezekkel szemben.

Megismerkedésünk idején, a kilencvenes évek közepén én szellemileg éppen meglehetősen elveszett voltam. Azt már tudtam, hogy történész nem leszek (történelmet tanultam az egyetemen), de a filozófia még éppen csak megérintett. Úgy éreztem, az egyetemi környezetemben nincs senki, akihez tanácsért fordulhatok. Leginkább az ő és Kis János írásai jelentették a támpontot az akkor még épp csak kezdődő filozófiai tájékozódásomban, de végtelenül bizonytalan voltam magamban és abban, hogy van-e képességem, türelmem, kitartásom a filozófiának nekivágni. Megismerkedésünk után néhányszor találkoztunk, és egy-egy bátorító mondatának volt köze ahhoz, hogy belevágtam, és ez (nekem) nem kis dolog. A politikai filozófia ettől nem lett sokkal gazdagabb, de az én életem igen. Köszönöm, Gazsi, és nyugodj békében.