Korábban több cikkben is foglalkoztunk a kormányzati kommunikáció ellentmondásaival és a bennük rejlő kényszerpálya veszélyével. Az elmúlt hetek eseményei új fejleményekkel szolgáltak. Az IMF-fel való újbóli kapcsolatfelvétel és az alkotmány államadósságra vonatkozó rendelkezéseinek 2016-ig történő felfüggesztése egyaránt olyan intézkedések, melyek gyökeresen ellentmondanak a korábban hangoztatott gazdaságpolitikai szándékoknak: az IMF-től való függetlenségnek és az államadósság csökkentésének. 

Ezek az intézkedések sajátos kommunikációs helyzetet teremtenek: óhatatlanul igazolási kényszert támasztanak a kormánnyal szemben, ami elől a kormány láthatólag mégis kitér. Ahelyett, hogy szembenézne tévedéseivel, és nyíltan elismerné, hogy szükségessé vált eddigi stratégiájának megváltoztatása, ködös nyilatkozatokba menekül. Nem magától értetődő ugyanakkor, hogy mi a tétje annak, miként jár el a jelenlegi helyzetben a kormány.

Jürgen Habermas, korunk egyik legismertebb társadalomtudományos gondolkodója egész életművében kiemelt kérdésként kezelte azt a problémát, hogy miként képzelhető el demokratikus, uralommentes kommunikáció, hogy mik ennek az előfeltételei, és milyen torzulásai jönnek létre. Álláspontja szerint a kommunikáció folyamatában normatív potenciál rejlik. A nyelvhasználat eredeti pragmatikus célja a másik megértése. Azért kommunikálunk, mert szeretnénk a másikkal közösen cselekedni, és ehhez szükség van arra, hogy hasonlóan értelmezzük a cselekvés szempontjából fontos jelenségeket.

A kölcsönös megértésre törekvő kommunikáció modellje normatív abban az értelemben, hogy sajátos morális következményei vannak: feltételezi a bizalom egy minimális fokát, a megnyilvánulásokért vállalt felelősséget, valamint a másik elismerését. Ezek a feltételek természetesen nincsenek jelen magától értetődően a hétköznapi kommunikációs helyzetekben. Ennek megfelelően fontos kérdés, hogy mik az alternatívái az e normák által meghatározott kommunikációnak, vagyis annak, ha az elvárások nem teljesülnek.

A bizalom, a felelősség vagy az elismerés hiánya egyaránt olyan kommunikációs kényszerpályákat jelöl ki, amelyek keretei között a megértésre és az azon alapuló közös cselekvésre csak korlátozott keretek között vagy egyáltalán nem nyílik mód. Bizalom hiányában a megértésre törekvés helyét a stratégiai játszmák veszik át, a kommunikáció ebben az esetben a saját célok másikra való ráerőltetésének – nyílt (fenyegetés) vagy rejtett (manipuláció) erőszak – formáját ölti.

A megnyilatkozásokért vállalt felelősség hiányában a kommunikáció ésszerűsége alól kicsúszik a talaj: érvelő beszéd csak annyiban lehetséges, ha a kijelentéseket bírálat esetén érvekkel alátámasztják vagy elvetik. Ha valaki ezt a szabályt áthágja – és annak ellenére kitart álláspontja mellett, hogy partnere bemutatta annak paradox mivoltát –, felszámolja az ésszerű megegyezés lehetőségét. Amennyiben az elismerés hiányzik, úgy a kommunikáció az elismerési harcok logikájának rendelődik alá. A megértés helyett az elismerés kivívásának vagy az elismerés lehetőségének megteremtése válik elsődleges céllá.

Fontos látni, hogy ez a három tényező összefügg egymással. Bizalom csakis akkor jöhet létre, ha a partnerek felelősséget vállalnak megnyilatkozásaikért, és kölcsönösen elismerik egymást. A felelősségvállalásra elsősorban a másik elismerése motivál, valamint a belénk vetett bizalom fenntartása. A kölcsönös elismerés pedig elválaszthatatlan a másikba vetett bizalomtól és az elismerésből fakadó morális kötelességektől.

Ezek az összefüggések jelölik ki a jelenlegi kommunikációs válság tétjét. A gazdaságpolitikai fordulat arra utal, hogy a kormány az intézkedések szintjén belátta eddigi szándékai tarthatatlanságát. Ugyanakkor a nyilvános kommunikációban mégsem hajlandó ezt elismerni, kitart a saját tettei által egyébként cáfolt álláspontja mellett.

Ez a magatartás a nyilvános kommunikáció lehetőségére nézve katasztrofális következményekkel jár. Azáltal, hogy egy, a saját tettei által is cáfolt és ebben az értelemben igazolhatatlan álláspontot képvisel a kormány, kilép az ésszerű meggyőzés lehetőségét magában foglaló vita keretei közül. Ahogy az igazolások logikája érvénytelenné válik, értelmét veszti a kritika és a párbeszéd: a kormányzat kommunikációs partnerei felfüggesztik elismerésüket, és megvonják a kormány megnyilatkozásaiba vetett bizalmat.

Demokráciákban a kommunikatív racionalitás nem csupán amiatt fontos, mert ennek hiányában a – megértésre törekvés híján is folytatható – stratégiai játszmák válnak a nyilvános cselekvés domináns formájává, és ezáltal romlik a nyilvánosság minősége. Ennél sokkal kézzelfoghatóbb az a következmény, hogy a kommunikatív racionalitás napjaink modern társadalmaiban a legitimáció nélkülözhetetlen alapjává vált.

Egy közelmúltbeli hazai példával, Gyurcsány Ferenc legitimációjának elpárolgásával is alátámaszthatjuk ezt az összefüggést. Az őszödi beszéd egy olyan megnyilvánulás volt, amihez az akkori miniszterelnök – hasonlóan a mostanihoz – igazolhatatlansága ellenére ragaszkodott. Ahelyett, hogy elismerte volna álláspontja tarthatatlanságát, védeni próbálta a védhetetlent. Ezáltal fokozatosan kiírta magát a nyilvános kommunikációból, egyre inkább a feltétlen hívei alkotta közösség kommunikációs zárványába került.

Orbán Viktor ma hasonló választás előtt áll. Ha kitart mostani stratégiája mellett, egyre inkább elszigeteli magát. Felszámolva a kommunikáció előfeltételeit – a minimális bizalmat, felelősségvállalást és elismerést – ugyanolyan legitimációs válságba kerül, mint elődje. Ez a lehetőség persze jelen pillanatban, amikor a kormány támogatottsága hónapok óta stagnál, kevéssé tűnik valószínűnek. Ha azonban a kormányon belüli feszültségekre utaló jelekre gondolunk (az oktatási törvénytervezet bizottsági vitája, a fejlesztési miniszter lemondása), már korántsem látszik elképzelhetetlennek egy párton belülről kiinduló legitimációs válság.

Az a kérdés, hogy a kormány kitart-e mostani stratégiája mellett, vagy képes változtatni rajta, jelen pillanatban még nyitott. A választási ciklus több mint fele még hátravan, így egyáltalán nem zárható ki annak a lehetősége, hogy józanabb irányt vesz a kormány politikája és kommunikációja. Különösen, hogy a tét jelen pillanatban nagyobb minden korábbinál: félő ugyanis, hogy ha a baloldal után a jobboldal kormányzása is legitimációs válságba torkollik, úgy magába a demokratikus politikai berendezkedésbe vetett hit inog meg. Ez pedig egy olyan politikai helyzetben, ahol a holtversenyben második legnagyobb párt nyíltan antidemokratikus, nem csupán aggasztó, de egyenesen életveszélyes.