Egyház 2011 – az újrakezdés lehetősége

Társadalom  |  2011. március 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Vatikán restauratív intézkedései és az utóbbi évek pedofíliabotrányai nyomán a német nyelvterület felsőoktatási intézményeiben tanító katolikus teológusnők és teológusok 2011. február 4-én memorandumot tettek közzé.

Jó egy éve immár annak, hogy napvilágra kerültek azok a szexuális visszaélések, amelyeket papok és szerzetesek követtek el gyermekekkel és fiatalokkal szemben a berlini Canisius Kollégium falai között. Ez a hír a németországi katolikus egyházat példátlan válságba taszította. Napjainkban a helyzet vegyes képet mutat: sok minden elkezdődött annak érdekében, hogy igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak, szembenézzünk a visszaélésekkel, valamint hogy az egyházon belül feltárjuk a visszaélések okait, elejét vegyük a hallgatásnak, és ne kettős mércével mérjünk. A kezdeti döbbenet után számos felelősségteljes keresztény ember, legyen akár pap vagy világi személy, arra a belátásra jutott, hogy gyökeres változásokra van szükség. Nyílt párbeszédet szorgalmaztak a hatalmi viszonyokról és a kommunikációs struktúrákról; a papi hivatásról és a hívők felelősségvállalásának kérdéseiről, valamint erkölcsről és szexualitásról. Ez a kezdeményezés egyszerre adott okot bizakodásra és aggodalomra: eljátsszuk-e talán az utolsó esélyt arra, hogy felülkerekedjünk egyházunk bénult és lemondó magatartásán, mert inkább lapítunk, és megpróbáljuk elkenni a válság komolyságát? Nincs mindenkinek ínyére egy ilyen tabuk nélküli, nyílt párbeszéd, főleg akkor, ha a pápa közelgő németországi látogatására gondolunk. A másik lehetőséget azonban – hogy hallgassunk, mint a sír, csak mert utolsó reményeink is szertefoszlottak –még kevésbé fogadhatjuk el.

Egyházunk mély válsága megköveteli, hogy olyan problémáknak is figyelmet szenteljünk, amelyek első látásra nem állnak közvetlen kapcsolatban a pedofilbotránnyal és annak évtizedes eltussolásával. A teológia professzoraiként nem hallgathatunk tovább. Felelősségünknek érezzük, hogy hozzájáruljunk egy új kezdethez: az egyház számára 2011 a megújulás éve kell hogy legyen. Soha annyi keresztény nem fordított még hátat ugyanis a katolikus egyháznak, mint a tavalyi évben: vagy nem hajlandók követni az egyházi elöljárók utasításait, vagy pedig a magánszférában élik meg hitüket, mivel meg akarják óvni az egyház intézményétől. Az egyháznak értenie kell a szóból, és önként kell megválnia megcsontosodott berendezkedésétől, mert csak így kaphat új erőre és nyerheti vissza hitelességét.

Az egyház szerkezeti megújulása nem jár sikerrel, ha szorongva elszigetelődünk a társadalomtól. Akkor sikerülhet csak, ha lesz merszünk az önkritikához és ahhoz, hogy elfogadjuk a vádló megjegyzéseket, jöjjenek bár az egyházon kívülről. Megtanultuk ezt az elmúlt esztendőben, hiszen a papi visszaélések okozta válság a nyilvánosság kritikus figyelme nélkül nem lett volna feldolgozható. Csakis nyílt kommunikáció révén nyerheti vissza az egyház az emberek bizalmát. Akkor lehet szavahihető, ha önképe nem ellentétes a külvilág róla alkotott képével. Azokhoz fordulunk most, akik nem csüggedtek még el, hisznek az újrakezdésben, és készek tenni érte. Azon néhány püspök mögött sorakozunk most föl, akik a megújulás és a párbeszéd mellett érveltek az elmúlt hónapok szónoklataiban, prédikációiban és interjúiban.

Az egyház nem öncél. Küldetése az, hogy minden embernek a megváltó és szerető Jézus Krisztus istenségét hirdesse. Ez csak úgy lehetséges, ha önmaga is a szabadság evangéliumának szellemében cselekszik, és őszinte tanúbizonyságot tesz róla. Beszédei és cselekedetei, szabályai és struktúrája, az emberekkel való kapcsolata egyházon kívül és belül – mind arra hivatottak, hogy az embernek, Isten teremtményének a szabadságát hirdessék és előmozdítsák. Az emberek feltétlen tisztelete, a lelkiismereti szabadság elismerése, a jog és az igazságosság védelme, a szegényekkel és a szűkölködőkkel való közösségvállalás: ez az alapvető teológiai zsinórmértéke az egyház evangélium iránti elkötelezettségének. Ebben ölt testet az Isten és a felebarátaink iránti szeretet.

Az, hogy a Biblia által hirdetett szabadság üzenetét tartjuk szem előtt, kettős viszonyt feltételez a modern társadalommal: némely szempontból előbbre való ez az üzenet, mint maga az egyház, ha az egyének szabadságáról, önrendelkezéséről, felelősségéről van szó – sokat tanulhat ebből az egyház, miképpen ezt a második vatikáni zsinat is hangsúlyozta. Más szempontból viszont az evangélium szelleméből következik az is, hogy társadalomkritikát kell gyakorolnunk akkor, amikor az embereket csupán a teljesítményük alapján ítélik meg, mikor sárba tiporják a kölcsönös szolidaritás eszméjét, vagy pedig semmibe veszik az emberi méltóságot.

Mindenképpen érvényes azonban, hogy az egyház hitelességét, cselekedeteit és társadalmi megjelenését az evangéliumi megváltás üzenetének fényében kell megítélnünk. Azok a tényleges kihívások, amelyekkel az egyháznak szembe kell néznie, semmiképpen sem mondhatók újnak. Ennek ellenére azonban aligha érhetők tetten olyan jövőbe mutató reformok, amelyekre a vallási élet következő színterein van szükség.

1. A hívők bevonása az egyházi döntésekbe. Az evangéliumban hirdetett szabadság igazi megvalósulását azon mérhetjük le, hogy a hívőket az egyházi élet minden területén bevonjuk a döntésekbe. A régi jogelv szerint „ami mindenkit illet, azt mindenkinek jóvá kell hagynia”. Ennek megfelelően az egyházi élet minden szintjén több döntéshozóra van szükség. A fontos tisztségviselők kinevezésébe, legyen szó püspökökről vagy plébánosokról, a hívőknek is kell hogy legyen beleszólásuk. Amit helyben el lehet dönteni, azt ott is kell eldönteni. Átlátható döntésekre van szükség.

2. Gyülekezet. A keresztény gyülekezet olyan közösség legyen, amelyben a testi-lelki javakat megosztják egymással az emberek. Napjainkban a gyülekezeti élet sorvad. A paphiány miatt egyre nagyobb és nagyobb, „XXL méretű” plébániák jönnek létre, amelyekben már nemigen tapasztalható meg, mit is jelent a közelség és az összetartozás. Megszilárdult társadalmi kötelékek és nagy múltra visszatekintő közösségek vesznek így el. A papokat túlterhelik, ezért aztán kiégnek. A hívek távol maradnak, hacsak nem engedjük, hogy osztozzanak a felelősségben, és demokratikus módon bekapcsolódhassanak a gyülekezet irányításába. A papi hivatásnak a gyülekezetet kell szolgálnia, nem pedig fordítva. Nős papokra és egyházi hivatalt viselő nőkre is szüksége van egyházunknak.

3. Jogi kultúra. Az emberi méltóság és szabadság mindenkori tiszteletben tartása éppen abban mutatkozik meg, hogy a konfliktusainkat igazságosan és kölcsönös tisztelettel oldjuk meg. Az egyházjog csakis akkor méltó nevéhez, ha a hívők valóban érvényt szerezhetnek joguknak. Sürgősen meg kell erősíteni a jogvédelmet és megújítani jogi kultúránkat. Ennek első lépése, hogy kiépítjük az egyházon belül a közigazgatási bíráskodás rendszerét.

4. Lelkiismereti szabadság. Az egyén lelkiismeretének tiszteletben tartása annyit tesz, bízunk abban, hogy az emberek képesek döntéseket hozni és vállalni azokért a felelősséget. Az egyház feladata e képesség erősítése is, anélkül viszont, hogy gyámkodna az emberek felett. Ezt csak úgy gondolhatjuk komolyan, ha különösen tiszteletben tartjuk a személyes életdöntéseket, az egyéni életpályákat. Nem kérdéses, hogy az egyház egyaránt nagyra becsüli a házasságot és a házasság nélküli életet. Ez azonban nem kötelez arra, hogy kirekesszük azokat, akik a szeretetet, a hűséget és a kölcsönös gondviselést egy azonos nemű kapcsolatban vagy pedig válás után újraházasodva felelős módon élik meg.

5. Megbocsátás. Annak, hogy sorsközösséget vállaljunk a „bűnösökkel”, előfeltétele, hogy saját sorainkban komolyan vegyük a bűnt. Az önmagával szemben elfogult erkölcsi szigor nem áll jól az egyháznak. Az egyház ugyanis nem hirdetheti az isteni megbocsátást anélkül, hogy saját cselekedeteivel megbékélésre törekednék azokkal, akik ellen ő maga vétett akár erőszakkal, akár jogfosztással, akár pedig azzal, hogy a Biblia szabadságüzenetét szigorú, irgalmatlan erkölccsé ferdítette.

6. Istentisztelet. A liturgiát a hívők tevékeny részvétele tölti meg élettel, teret kell tehát biztosítani a jelenlét megtapasztalásának és kifejezésformáinak. Nem engedhetjük, hogy istentiszteleti alkalmaink a hagyománytisztelet miatt megmerevedjenek. A kulturális sokszínűség gazdagítja a liturgikus életet, és nem egyeztethető össze központosító egységtörekvésekkel. Az egyház üzenete csakis akkor fogja megérinteni az embereket, ha mindennapi életünket is áthatja a hitünk feletti örvendezés.

Az egyház akkor válhat szabaddá és újulhat meg, ha a megkezdett párbeszéd résztvevői hajlandók e sürgető kérdésekkel is foglalkozni. Arra van most szükség, hogy nyíltan és őszintén meghallgassuk egymás érveit, és keressük azokat a megoldásokat, amelyek majd felrázzák egyházunkat, mely most bénultságában csak önmagával van elfoglalva. Az elmúlt év viharát ne kövesse csend! Jelen helyzetünkben ez nem volna más, mint halotti csend. A félelem mindig is rossz tanácsadó volt a bajban. Az evangélium arra szólítja fel a keresztényeket, férfiakat és nőket egyaránt, hogy bátran tekintsenek a jövőbe, és merjenek a vízen járni, ahogy Péter is cselekedett Jézus szavára: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”