Tandíj: áldás vagy átok?

Politika  |  2012. február 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |  

A kormány felsőoktatás-átalakítási törekvései lényegében nagymértékben kiterjesztik és megemelik a magyar felsőoktatásban (költségtérítés álnéven) addig is létező, de a nappali alapképzésben nem túl jelentős szerepet játszó tandíjat. Valamiért azonban mintha még azok az oktatási szakemberek, oktatáskutatók sem örülnének ennek a finanszírozási modellváltásnak, akik korábban többször is nyilvánvalóvá tették, hogy helyesnek tartanák a tandíjak bevezetését a magyar felsőoktatásban. A magyarázat a tervezett új rendszer alacsony hatékonysága, igazságtalansága és átgondolatlansága.

Szögezzünk le elöljáróban néhány, a felsőoktatással foglalkozó közgazdaságtani alapigazságot. A felsőoktatás területén találhatunk ún. piackudarcokat, melyek következtében a spontán piaci megoldások ebben a szektorban nem biztosítják automatikusan a társadalmi hatékonyság elérését. Tudatos és megfelelő kormányzati beavatkozások segítségével azonban ilyen esetekben is közelebb juthatunk egy társadalmilag hatékony állapothoz. A szektorban érvényesülő piackudarcok közismerten legsúlyosabbika a felsőoktatás externális hozamaiban ölt testet: a felsőfokú képzés nemcsak az abban részt vevők, hanem a társadalom más tagjai számára is hasznos. Ezek a külső gazdasági hatások ugyan kétségkívül léteznek, de arányukat a felsőoktatási végzettségűek által közvetlenül megragadható egyéni hozamokhoz képest általában nem tartják túlzottan jelentősnek.

Következésképp önmagában a tandíj léte, azaz az, hogy a szolgáltatás igénybevételéért az igénybe vevőnek fizetnie kelljen, ebben a szektorban egyáltalán nem tekinthető eleve az ördögtől valónak – végül is a felsőoktatás egy oktatáskutató közgazdász szerint „ugyanolyan szolgáltatás, mint a fodrász”. Ha így van, akkor az, hogy aki igénybe veszi, fizessen is érte, éppenséggel nagyon is normális, és a hozzáférést és esélyegyenlőséget érintő negatív hatásai mellett kétségtelenül számos pozitív hatással is jár.

A hallgatót, illetve a hallgató családját terhelő képzési költségek halasztott, utólagos megfizetését lehetővé tevő technikák híján azonban döntően a családi háttér, a család fizetőképessége, anyagi helyzete határozná meg, hogy ki tanulhasson tovább. A tőkepiacok nem kínálnak automatikusan kielégítő megoldást erre a problémára: mivel az emberi tőke nem jó jelzálogtárgy, a hallgatóknak nyújtott, a képzési költségek finanszírozására használható hitelek kínálata igencsak korlátozott lenne, és pont azok a diákok nem lennének hitelképesek, akik családi hátterük okán a leginkább rá lennének szorulva arra, hogy tanulmányi költségeiket hitelből finanszírozzák. Megfelelő kormányzati beavatkozással azonban ki lehet alakítani és működtetni lehet egy, a hitelképesség egyéni vizsgálata nélkül is igénybe vehető diákhitelrendszert vagy a halasztott költségviselést lehetővé tevő valamilyen egyéb rendszert.

Ha a tandíj léte a normális, az alaphelyzet, akkor nem a tandíj bevezetése, hanem sokkal inkább az az Európa jelentős részén, így mostanáig hazánkban is fennálló helyzet szorul közgazdasági szempontból magyarázatra, igazolásra, hogy a felsőoktatás a hallgatók igen jelentős része vagy többsége, esetleg egésze számára alapvetően ingyenes (esetleg elhanyagolható nominális díjú, kvázi ingyenes) közszolgáltatásként működik. Ennek fényében a hazai felsőoktatás-finanszírozási modell az új felsőoktatási törvény elfogadását követően kirajzolódó jelenlegi átalakulása – beleértve a keretszámok, a finanszírozási módok és a hallgatókat terhelő költségek megváltozását – akár üdvözlendő is lehetne. Üdvözlés helyett azonban ez a tervezett átalakulás inkább csak fanyalgást vagy épp éles elutasítást váltott ki a terület kutatóiból – még akkor is, ha korábban támogatták a tandíjat –, a médiából és a diákokból egyaránt.

Ha önmagában a tandíj létével semmi baj nincs, mégis mik lehetnek azok a fő problémák, melyek ezt a szkepszist, ezt a fagyosnak mondható szakmai fogadtatást indokolják? Az alábbiakban ezeket kísérlem meg röviden összefoglalni.

Az önköltségre épülő tandíjszint nemzetközi összehasonlításban szokatlanul magas. Fajlagos önköltséget közelítő tandíjakat még az Egyesült Államokban is csak a felsőoktatás egy kicsi, bár növekvő és meglehetősen szűk profilra koncentráló szegmensében, az ún. profitorientált (for profit) felsőoktatási intézményekben találunk. (A nagy magánegyetemek mind a nonprofit szektorban működnek, és a hallgatóktól származó bevételeik összes bevételüknek mintegy felére rúgnak csak.) Eleve hibásnak – és gyakorlatilag is kivitelezhetetlennek – tűnik tehát a magyarországi tandíjak szintjét a tényleges fajlagos átlagos önköltségek szintjéhez „belőni”. Ráadásul a nyilvánosságra került új hazai tandíjak nemzetközi, főleg európai szinten, még kereskedelmi árfolyamon átszámítva is kimondottan magasnak mondhatóak. Különösen ez a helyzet, ha az egy főre jutó GDP-hez vagy az átlagjövedelemhez viszonyítjuk az új hazai tandíjakat.

Az államilag finanszírozott férőhelyekből csak kismértékben részesülő intézmények a mai költségtérítéseknél feltehetően magasabb tandíjakat lesznek kénytelenek megállapítani; a túl magas tandíjak miatt visszaeső jelentkezések pedig egyes területeken még a magas színvonalú diplomát adó, nagy múltú és nemzetközileg elismert intézményeket is ellehetetleníthetik. A magas tandíjak és az ösztöndíjas férőhelyek önkényes központosított elosztása miatt a képzési kapacitásukat állami ösztöndíjas hallgatókkal csak alacsony arányban lefedni képes intézményekben jelentősen csökkenhetnek a hallgatói létszámok. A korábban kiépített képzési kapacitásaikat megfelelően feltölteni nem tudó intézményeket a tartós kapacitás-kihasználatlanság gazdaságilag nagyon nehéz helyzetbe hozza. Nem az a baj önmagában, hogy mindez intézmények megszűnéséhez és összeolvadásához fog vezetni (az intézmények számának csökkenése egyenesen üdvözlendő is lenne), hanem az, hogy ez a szerkezeti átalakulás döntő mértékben nem a piaci jelzésektől, hanem az ösztöndíjas férőhelyeket elosztó központi kormányzat kegyétől függ majd – ami már el is vezet bennünket a következő fő problémához.

Az államilag támogatott férőhelyek elosztása túlzottan központosított. Az ösztöndíjas helyek központosított elosztása intézmények között miniszteri hatáskörben (sőt, átmenetileg egyenesen a miniszterelnökhöz rendelve) teljesen abszurd. Azt, hogy a különböző típusú szakemberek képzése esetében milyen mértékben indokolt a képzési költségekhez történő állami hozzájárulás, megfelelő objektív kritériumok (pl. a várható externális hatások számszerűsítése) hiányában mindenképp csak önkényesen lehet eldönteni. Pillanatnyilag a sok helyen amúgy komoly rekrutációs gondokkal küzdő természettudományos és műszaki felsőoktatás tűnik az önkényes központi férőhely-allokáció nyertesének, a gazdaság igényeire való hivatkozással. Azt mindenesetre alig érti a magamfajta buta közgazdászféle, hogy ha valóban ezekből a szakemberekből van relatív hiány, ez miért nem tükröződik a kezdő bérekben. A természettudományos és műszaki képzésekben megfigyelhető magas lemorzsolódási és alacsony diplomaszerzési arányok mindenesetre mindenképp a társadalmi erőforrások pazarlását jelentik.

A gazdaság vélt vagy valós igényeire való, mantraként ismételt hivatkozás több sebből vérzik. A diplomások iránti piaci igények, a munkaerő-piaci kereslet nagysága és összetétele nagyon sok, egyenként is bizonytalan tényezőtől függ. Megbízható munkaerő-piaci előrejelzéseket (pl. a diplomások iránti kereslet nagyságának és szerkezetének előrejelzését) már középtávra sem könnyű előállítani. Egymástól és a kormányzattól is független, szakmailag, módszertanilag megalapozott munkaerő-piaci prognózisok léte némileg csökkenthetné a problémát. Azonban még a független prognózisokat is sokkal inkább csak a továbbtanulni szándékozók egyéni döntéseinek jobb információs bázisra történő alapozásához lehetne értelmes módon felhasználni: az ilyen prognózisok csak kevéssé alkalmasak a keretszámok központi megállapítását befolyásoló iránytűnek. Az igazi probléma azonban az, hogy hazánkban független és megbízható munkaerő-keresleti előrejelzések egyelőre gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.

Az állami ösztöndíjas vagy a részösztöndíjas helyeket nem azok kapják majd, akiknek egy igazságos és hatékony rendszerben kapniuk kellene. A jelenlegi tandíjreform hatására a Kelet-Európában több helyen is létező, egyértelműen negatív szakmai és nemzetközi megítélésű, az OECD által is sokat bírált ún. duális tandíjszerkezet ugyan megváltozik majd, de sajnos korántsem abba az irányba, ami helyes és kívánatos lenne. A változás lényege ugyanis az, hogy duális helyett most már háromosztatú lesz a rendszer: önköltséges, részösztöndíjas és állami ösztöndíjas hallgatók léteznek majd benne párhuzamosan. A hallgatók közül viszont továbbra sem azok fizetnek majd képzésükért, akik esetében ez indokolt lenne – és a fizetendő tandíj mértéke sem elfogadható elvek szerint lesz differenciált. Egy kívánatos és társadalmilag igazságos tandíjreform ugyanis csak arra épülhet, hogy alapesetben mindenki hozzájárul felsőfokú képzése költségeihez. Egy jó reformnak ezen túlmenően azonban azt is lehetővé kellene tennie, hogy a nettó (a hallgatói támogatások levonása után a hallgató által ténylegesen fizetendő) tandíj nagyságát a családi háttér és a tanulmányi teljesítmény alapján differenciált ösztöndíjak a rászoruló és megfelelő tanulmányi előremenetelt mutató hallgatók esetében jelentősen, akár a teljes tandíjmentességig is csökkenthessék.

A mostani reform következtében kialakuló rendszer nem felel meg a társadalmi igazságosság kritériumainak: fő baja sajnálatos módon alapvetően ugyanaz marad, ami már az eddigi duális rendszerben is a fő probléma volt, azaz az, hogy a támogatott férőhelyeket – következésképpen a képzési költségekhez nyújtott állami támogatásokat – egyoldalúan érdem, azaz tanulmányi teljesítmény alapján osztják el. Ez kétszeresen is problematikus. Mivel a középiskolai és a felvételi eredmények szorosan és pozitívan összefüggenek a tanulók családjának anyagi és szociokulturális hátterével, ezáltal éppen a leginkább fizetőképes, magas jövedelmű családokból érkező jelentkezők kapják majd az ingyenes és a részösztöndíjas felsőoktatási férőhelyeket, miközben az anyagi és kulturális szempontból hátrányosabb helyzetű, de tehetséges diákok gyakorlatilag a fizetős szektorba vagy pedig egyes alacsony presztízsű és jövedelemkilátású, de támogatott képzési területekre kerülnek. Ugyanakkor a hátrányosabb helyzetű családokból származó diákokra a tandíjak léte egyértelműen erősen elriasztó, a jobb anyagi és kulturális háttérrel rendelkezőkhöz képest a felsőoktatási részvételtől jóval inkább visszatartó hatású lesz. Gyengül tehát a reform hatására a vertikális mobilitás, sérül a hozzáférés nyitottsága, és számos tehetség elkallódik majd.

A tandíjfizetés elhalaszthatóságát, a jövedelemszerző aktív életszakaszra történő eltolását biztosítani hivatott új rendszer fenntarthatósága költségvetési szempontból erősen kétséges. A magas tandíjakra épülő finanszírozási rendszer társadalmi elfogadhatósága feltétlenül szükségessé teszi a halasztott fizetés valamilyen lehetőségének biztosítását. Az eddig létező (alapvetően a megélhetési költségek tanulmányi idő alatti részleges finanszírozására kidolgozott és ezt a célt biztosítani képes) hazai, jövedelemfüggő törlesztésű diákhitel-konstrukció azonban több szempontból is teljesen alkalmatlan erre a feladatra. Leginkább azért, mert a jelenleg a képzési formától függően eltérő mértékű diákhitel-felvételi lehetőség keretében felvehető összeg nem növelhető tetszés szerint, ha a jelenlegihez hasonló jövedelemfüggő törlesztési mértékekkel a tőketartozás és a kamatok visszafizetését az aktív életpálya befejezéséig biztosítani szeretnénk.

A tandíjak utólagos fizetését lehetővé tevő, mindössze 2%-os kamatra és – feltehetően – szintén jövedelemfüggő törlesztésre épülő Diákhitel 2 rendszer – melynek pontos részletei még nem teljesen ismertek – viszont komoly fenntarthatósági aggályokkal kell hogy szembenézzen. A hazai jövedelemviszonyok mellett a drágább képzésekben önköltséges formában tanulók közül a teljes tőketartozást várhatóan sokan nem is lesznek képesek visszafizetni aktív életszakaszuk végéig, tehát a tartozás fennmaradó részét a dolgozó nyugdíjba vonulásakor legkésőbb le kell majd írni. Egy ilyen kamattámogatott diákhitel elvben persze képes lehet kezelni a magas tandíjadósságok problémáját, de a benne foglalt kamattámogatás az alapkamat magassága (és drasztikus csökkenésének esélytelensége) okán jelentős – és a rendszer beérése során folyamatosan növekvő – költségvetési teherrel fog járni. Ennek alapján számosan úgy vélik, hogy ez a rendszer nem lesz fenntartható, inkább csak egy olyan „időzített bomba”, ami gyakorlatilag „értelmetlenné teszi az egész felsőoktatás-finanszírozási reformot” és a keretszámok ebben foglalt drámai csökkentését, hiszen éves költségei hamarosan meghaladhatják majd az állami ösztöndíjas férőhelyek számának csökkentése árán megspórolt milliárdokat. Ezzel pedig már ott is vagyunk a következő jelentős problémánál.

Hiányoznak, vagy legalábbis nem ismeretesek olyan hatásvizsgálatok, melyek teljes körűen bemutatnák az új rendszer várható hatásait a költségvetésre, a felsőoktatási intézményekre és a társadalomra. Egy ilyen jelentős rendszerszintű reformot egy működő demokráciában mindenképpen meggyőző hatásvizsgálatokkal kellene alátámasztani, melyeknek egyértelműen igazolniuk kéne, hogy a rendszer bevezetése milyen gazdasági és társadalmi előnyökkel kecsegtet. Mivel ilyenek eddig a kritikák ellenére sem kerültek nyilvánosságra a reform védelmében, a legvalószínűbb, hogy ilyen vizsgálatok egyáltalán nem is készültek. Felmerülhet a kérdés: miért kell egy ilyen kétes költségvetési és társadalmi hatású reformba az előkészítés legteljesebb hiányával belevágni? Erre csak kétféle lehetséges választ tudok elképzelni, az egyik az, hogy „csak”, a másik pedig az, hogy „mert a Szentlélek sugalmazta”. Válasszon ki-ki ízlése szerint.

A reform nagyfokú előkészítetlensége, az érintett intézmények, a tanulók és családjuk rendelkezésére álló felkészülési idő teljes hiánya súlyos negatív hatásokkal jár majd a mostani középiskolásokra, különösen az idén érettségizőkre és az érintett felsőoktatási intézményekre is. Az új rendszer bejelentése teljesen felkészületlenül érte az intézményeket (egy egyetemi vezető, amikor a médiában az új gazdasági keretszámokról azok ismertté válásakor megkérdezték, egyenesen azt mondta, biztosan elírtak egy nullát) és a felvételi jelentkezésről szóló döntés előtt álló, most érettségiző diákokat is. Egyenesen hihetetlen, hogy békeidőben így, a felkészülést és egyéni alkalmazkodást ennyire lehetetlenné téve valósítsanak meg valamit, ami olyan hosszú távú társadalmi és gazdasági kihatásokkal jár, mint a felsőoktatás ilyen léptékű átalakítása.

Azok a tanulók, akik a korábbi keretszámok és finanszírozási lehetőségek ismeretében alakították ki évekkel ezelőtt középiskolai tanulási és felsőfokú jelentkezési stratégiájukat, a változások hatására olyan új helyzettel szembesülhetnek, melyben eredeti stratégiájuk sikerének esélye drámaian lecsökkent. Ha egy szegény, ám tehetséges diák az államilag finanszírozott jogász- vagy közgazdászképzésbe szeretett volna bekerülni, sikerének esélye most igen jelentősen lecsökkent – a felvételiig hátralévő idő pedig már aligha elég arra, hogy egy teljesen más felvételi tárgyakra épülő képzésre jelentkezzen (és eddigi tanulmányi eredményei sem feltétlenül növelik egy ilyen szakterületváltó stratégia sikerének esélyét).

A társadalmi konszenzus hiánya, az annak kialakítására tett erőfeszítések elmaradása eleve aláássa egy ilyen súlyú reform sikerét. Egy ennyire hosszú távú kihatásokkal járó, nem politikai-ideológiai, hanem szakmai kérdéseket érintő alapvető finanszírozási reformot szinte minden működő demokráciában hosszú éveken át készítenek elő és érlelnek. Meghallgatják a szakma és az érintettek véleményét a tervezett változásokról. Boldogabb országokban először nem pártalapokon szervezett szakértői bizottságok készítenek átgondolt javaslatokat, melyeket a kormányzat is megvitat, és ha kell, átdolgoztatja azokat. A változást előkészítő kormányszerv ezután fehér könyvet ad ki, amely összefoglalja és a szélesebb közvélemény számára is emészthető módon megindokolja a tervezett reformlépéseket. Ezután széles körű és átgondolt médiakampányban ismertetik meg mindenkivel a reform lényegét és várható eredményeit; majd alapos parlamenti vitában fogadják el a reformról rendelkező törvényt, amely aztán évekkel később, az érintetteknek elegendő felkészülési időt hagyva lép életbe. A magát előszeretettel a nemzeti együttműködés vagy nemzeti megegyezés rendszerének nevező rendszerben azonban minderre, úgy látszik, nincs szükség… Ez az önhitt kormányzati hozzáállás csak azt biztosíthatja, hogy még az esetleg racionális változások is politikailag fenntarthatatlanok legyenek, és a rendszer hamar erodálódjon.

Mindezen problémák áttekintése után összefoglalóan csak azt tudnám javasolni az új finanszírozási rendszer kidolgozóinak, az oktatási és a gazdasági kormányzatnak, hogy hallgassanak több Kovács Katit: Most kéne abbahagyni!