A teológia megkerülhetetlen nyilvánossága

Társadalom  |  2011. március 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Közel fél évszázaddal ezelőtt, a II. vatikáni zsinaton a katolikus egyház az „idők jeleit” felismerve kivételes elhatározottsággal vállalkozott modernségbeli helyzetének újraértékelésére. Az egyházi nagygyűlés nem alkotott új tantételeket. Ellenkezőleg: felnyitotta a „dogmatikus” gondolkodásmód zárt struktúráját, elfogadta a keresztény hagyomány dinamikus történetiségét, és a legkülönbözőbb területeken párbeszédet indított el az immár önértékében és kulturális sokféleségében méltányolt „világgal”.

Kezdeményezései közvetlenül a zsinat után világszerte lelkes fogadtatásra találtak, a megújulási folyamat azonban az alapító szándék egyértelműsége dacára is csak részleges eredményt hozott. 1968 után egyre nyilvánvalóbbá vált a katolikus „progresszisták” és „tradicionalisták” közti feszültség feloldhatatlansága. A reformokat ellenző vatikáni bürokraták és a helyi egyházak konzervatív vezetői a zsinaton kisebbségi helyzetbe szorultak: törekvéseiket ekkor főként a radikálisabb elképzelések tompításával tudták érvényesíteni.

A XX. század utolsó évtizedeiben és a harmadik évezred kezdetén azonban Róma – egyházfegyelmi és személyzetpolitikai intézkedésekkel – megszilárdította a kiegyensúlyozottnak és fontolva haladónak feltüntetett, de valójában a múlt nosztalgiájából táplálkozó irányzat pozíciófölényét. II. János Pál pápa az egyház külső kommunikációjának frissítésével egyidejűleg megerősítette az egyházon belüli tekintélyelvűséget és fegyelmi rendet. Tanácsadója és jelenleg is uralkodó utódja, XVI. Benedek (Joseph Ratzinger) pedig jelentős szakmai felkészültséggel tett kísérletet a hittudományi kutatás szabadságát korlátozó, sajátosan római teológia igazolására és ezzel párhuzamban a progresszív teológusok megrendszabályozására.

A zsinati eszme következetes képviselőinek gondolkodása azért minősülhet provokatívnak, mert a katolicizmus megújulását elválaszthatatlannak tekinti az egyház intézményi működését közvetlenül érintő reformoktól, a hívők lelkiismereti szabadságától és olyan (evangéliumi, illetve a humánum értékeit megjelenítő) magatartásformáktól, amelyekkel nem csak a minden elemében szabályozott vallási környezet azonosulhat. Nyugat-Európában a múlt században megkezdődött modernizációs program emlékezete és folytatásának igénye szorosan összekapcsolódik a demokratikus nyilvánosság hagyományával.

A katolikusok általában nem vitatják azt a Ratzinger által is hangoztatott meggyőződést, hogy az egyház demokráciában él ugyan, de maga nem demokrácia. Többségük szerint azonban a hívők demokratikus tapasztalata csak tudathasadás, szüntelen konfliktusok és gyógyíthatatlan válság – a hitelesség elvesztése és az egyháztagok belső emigrációja vagy tényleges elvándorlása – árán szűrhető ki a hierarchikus közösség szerkezetéből, gondolkodásmódjából és kommunikációs gyakorlatából. (Az „egyházi demokrácia” differenciálatlan elutasítása ráadásul azt a téveszmét sugallhatja, hogy az autoriter stílus valamiféle isteni eredetű összetevője az egyháznak.)

A német nyelvterület felsőoktatási intézményeiben tanító katolikus teológusnők és teológusok 2011. február 4-én közzétett memoranduma ezért nem annyira a benne felvetett szempontok újdonságával keltett figyelmet. Sokkal inkább azzal, hogy hívők sokaságában felébresztette a megújulás reményét, melyet részint a Vatikán restauratív – és a világegyház alakulását döntően meghatározó – intézkedései, részint az utóbbi évek pedofíliabotrányai látszólag a múlt zárványai közé utaltak.

Jóllehet a memorandum szövege a klérus tagjai által elkövetett szexuális visszaélésekből és azok kritikus következményeiből indul ki, a szomorú aktualitást egy általánosabb krízis egyik tüneteként jellemzi. Utóbbi összetevői között első helyen említendő a botrányok eltussolását lehetővé tevő hatalmi alakzat „titokfegyelme”, valamint az ezzel értelemszerűen együtt járó hamis és megtévesztő önkép. És ide sorolható a támadó hárítás retorikai készlete is – a sajtónyilvánosság kárhoztatásától az istentelen erők összeesküvésének és lejárató kampányának emlegetéséig –, amelyben a megbánás és a jóvátételi szándék, a szolidaritás és az együttérzés hiteles jelzései cserélődnek fel egyéb, a keresztény normákkal rendszerint összeegyezthetetlen beszédmódokkal.

Figyelemre méltó azonban, hogy a megszólaló teológusok a hierarchia részéről is számíthattak bizonyos mértékű támogatásra. Robert Zollitsch érsek, a német katolikus püspöki kar elnöke 2010 szeptemberében, a püspökök őszi konferenciáján elmondott vitaindító előadásában széles körű dialógust hirdetett a válság orvoslására – a szerzők és aláírók tehát joggal értelmezhették a memorandumot az egyházvezetésnek segítő kezet nyújtó, konstruktív hozzászólásként. Más kérdés, hogy 2011-es tavaszi közgyűlésükön a püspökök a párbeszéd többéves (ám meglehetősen visszafogott) programját kidolgozva meg sem említik a hittudomány e reprezentatív megnyilvánulását.

Az autoritatív érvelés túlsúlya ellen is tiltakozó szöveg kapcsán talán nem szerencsés az aláírók tekintélyére hivatkozni. Mindenesetre nehéz eltekinteni attól, hogy az íráshoz nevét adó 240 németországi, osztrák és svájci oktató (az egyetemi és főiskolai munkakörben dolgozó tudósok hatvan százaléka) a legrangosabbnak számító német katolikus tudományosság színe-javát alkotja, és többségükben a hozzájuk csatlakozó más országbeli kollégáik is neves szakemberek. (Aki figyelemmel kíséri a katolikus teológia alakulását, a mértékadó szakirodalom szerzőgárdájának zömét láthatja viszont a listán.)

XVI. Benedek pápát alighanem érzékenyen érinti ez a tény, különösen mivel 1970 februárjában Ratzinger professzorként ő is aláírt egy – hosszabb és körülményesebb megszövegezésű – memorandumot, amely a kötelező papi nőtlenség „emberi törvényének” felülvizsgálatát szorgalmazta. Hasonlóképpen Walter Kasper bíboros, aki 1993-ban még elkötelezte magát a mostani nyilatkozat egy másik intenciója, az újraházasodott elváltak teljes egyházi befogadása mellett, csak saját korábbi meggyőződésével szemben jelenthette ki a 2011-es dokumentumot bírálva, hogy az „egyházi kérdések” nem azonosak „az emberek egzisztenciális kérdéseivel”.

Az egykor a zsinati gondolat élharcosainak számító német főpapok természetesen tisztában vannak az általuk újabban elutasított követelések teológiai és lelkipásztori jelentőségével: azzal, hogy nem másról, mint a Jézus tanításának megfelelő beszéd- és cselekvésmódok strukturális feltételéről van szó bennük. Az óhajtott változások távlatát nem afféle egyházidegen modernizációs kényszer vonja be a teológia diskurzusába, hanem az a felismerés, hogy a személyközi viszonyok elmélyítése nélkül a közös hit spirituális tapasztalata illúzió, a zsinati reformok újabb keletű, merőben spiritualizáló magyarázata pedig egyházkormányzati taktika.

Az a keresztény magatartás, amely az emberi méltóságot nemcsak nyilatkozatokban ismeri el, hanem a mindennapok szolidáris gyakorlatában is megvalósítja és megtiszteli, olyan rugalmas intézményt feltételez, amely nyitott a helyzeti döntésekre és a megértés előreláthatatlan alkalmaira. Ahogy a dokumentum fogalmaz: az egyház „nem hirdetheti az isteni megbocsátást anélkül, hogy saját cselekedeteivel önmaga ne keresné a megbékélést azokkal, akik ellen ő maga vétett akár erőszakkal, akár jogfosztással, vagy azáltal, hogy a Biblia szabadságüzenetét szigorú, irgalmatlan erkölccsé ferdítette”. Ez a körülmény korántsem független az egyház központi utasításokra és feltétlen engedelmességre alapozott intézményrendszerétől.

Megjegyzendő továbbá, hogy az egyre inkább virtuális tömegkatolicizmus nem hordoz felszabadító üzenetet: legfőképpen egyoldalú politikai opciókat képes megjeleníteni annak következtében, hogy eszményi arculatát – szintén elképzelt – homogén társadalmi alakzatokban (például a kelet-európai „nemzeti keresztény” mintában) fedezi fel újra. Eredeti küldetése múlik tehát olyan tudatos és párbeszédképes közösséggé való átalakulásán, amely képes elismerni mások és általában a másság világát, miközben saját sokszínűségétől sem idegenkedik.

A dokumentum ezzel, ti. a pluralitás következményeivel kíván számot vetni. Kétségtelen, hogy – miként azonnal megképződő, noha érvekkel gyengén felszerelt ellentábora sietősen felhánytorgatta – programjának hat sarkalatos pontjában kevés olyan mozzanat található, amely a zsinat utáni kritikai teológiában (és az európai katolikus közvéleményben) ne számítana sokszorosan végigtárgyalt álláspontnak. Köztudott, hogy az egyházi döntéshozatal átláthatósága és alapjainak kiszélesítése (az „egyszerű” hívők bevonásával), a paphiány ellensúlyozása a kötelező nőtlenségre vonatkozó előírás megváltoztatásával, a klerikusokkal emberi méltóságukban egyenrangú „laikusok” jogvédelmének szavatolása – egy új „jogi kultúra” kialakítása –, a nőtlen egyházi férfiak által hozott szexuáletikai rendelkezések hozzáigazítása a katolikusok többségének gyakorlatához (amelynek megfontoltságát csak az elrugaszkodott gőg vitathatja el) vagy az istentisztelet merev formáinak és nem csekély mértékben tapasztalatidegen nyelvezetének rábízása a helyi közösségek kreativitására (lényegében szertartás, interpretáció, alkotás és kommunikáció biblikus összefüggésének helyreállítása) nemhogy ellenkeznék a keresztény tradícióval, hanem a hagyományhoz és egyben a hit jelenkori adottságaihoz való hűség hitelre méltó kifejeződése lehetne.

Ami az illusztris, népes és felfogását tekintve vegyes összetételű teológusi testület egységes fellépésén túl csakugyan meglepő: állást foglalnak a nők egyházi feldatkörének kiterjesztése mellett – ezt a hivatalos fórumokon mindeddig mint szélsőséges véleményt utasították el –, és nyomatékosan figyelmeztetnek arra, hogy az „azonos nemű kapcsolatban” élők kirekesztése ellenkezik a „személyes döntések” és az „egyéni életpályák” tiszteletben tartásának mindenkire, az egyházi törvényhozókra nézve is kötelező elvével, s hozzátehetjük: a felebaráti szeretet elemi követelményével is.

A szöveg fogadtatásának eddigi rövid történetéből a németországi katolicizmus tanulságos összképe rajzolódik ki. A felvetések megalapozottságát nem csupán a német egyházi közgondolkodás erős akadémiai hátországa szavatolja, hanem túlnyomórészt kimondottan igényes közvetítőrendszere is. A jobbkatolikus orgánumok és internetes fórumok zajos és indulatgerjesztő élcelődése mindenekelőtt kínos tartalmatlanságával (s másfelől persze a pápához való hűség egyhangú kórusával) ütött el azoktól az árnyalt érvektől, amelyek a mértékadó publicisztikai visszhangokban, az aláíró teológusokkal készült számos interjúban és az egyházi tudósítók kommentárjaiban a szélesebb nyilvánossághoz is azonnal eljuthattak. Szembeötlő ugyanakkor, hogy a mozdíthatatlan struktúra védelmében – egyszersmind a lekicsinylő és epés metaforák termelésében – az a Peter Seewald bizonyult a legaktívabbnak, akinek újabb interjúkötete XVI. Benedekkel épp mostanában látott napvilágot. Sokan üdvözölnék a pápa elhatárolódását újságíró bizalmasától – akkor is, ha tudóstársainak javaslataira nem ad érdemi választ.