Mi van válságban?

Orbán Viktor helyzetértékelése, s ebbéli következetességét írjuk a javára, nem új. Már régebbi tusványosi beszédeiben többször erőteljes globalizációkritikára lehettünk figyelmesek. A világgazdasági válság 2008. őszi kitörése után nem is mulasztotta el, hogy előrelátására emlékeztessen. Szavaiban tetten érhetők Bogár László sajátságos gondolatfutamai (meg persze a Hegedűs Zsuzsa által összeállított tartalmas dossziék hatása). Mégis, Orbán 2007–2008-as megszólalásaiban zavarba ejtően visszaköszönnek a baloldal sok igazságot hordozó globalizációkritikájának elemei. Fontos azonban, hogy Orbán Viktor a multinacionális cégek bírálatából vagy az egyenlőtlenségek növekedésének tényéből sosem a transznacionális intézményi megoldások szükségességét, a társadalmi integráció és szolidaritás fontosságát vonta le következtetésként, hanem a nemzet és a nemzetállam erősítésének parancsát hangoztatta. Tudható, hogy ezzel távolról sincs egyedül a világban.

A világgazdasági válság elvileg tehát igazolta Orbán jövendölésének kritikai részét, hiszen valóban az a helyzet, hogy a nemzetállami kormányoknak olyan fejleményekkel szemben kellene agilisan fellépniük, amelyeknek csak egy részére tudnak tényleges hatást gyakorolni. A válság egy dolgot biztosan kiváltott: a korábbi paradigma megkérdőjeleződött, ami a kapitalizmus jellegét, a jóléti államot, az európai integrációt meg a nyugati civilizáció egészét illeti. Megváltozott az alaphangulat: a Time magazin is Európa hanyatlásáról írt nemrégiben, az Economist kolumnistája pedig a „Monnet-módszer” végéről értekezett az EU és euró kapcsán, hogy csak a legutóbbi időkből idézzünk két példát. Nincs új konszenzus, a korábbi paradigma és legitimitása szétrobbant. A „szmuta” (zavaros időszak) idején szinte nincs extrém vagy apokrif gondolat, egy világ fontolgatja az új lehetőségeket. Ám nem biztos, hogy ettől még bármit meg lehet tenni.

A jóléti koncepciókra is hatással van a világgazdasági válság, ám ez egy jóval hosszabb történet. A jóléti állam válsága hovatovább hosszabb ideje tart, mint ameddig az aranykor tartott a második világháborút követően Európában. Az 1970-es évek olajválságai vetették fel először a kérdést, hogy meddig tarthat az állami jóléti juttatások fajtáinak és jogosultsági köreinek kiterjesztése. És most vajon vissza kell-e fordulni, vagy be kell rendezkedni a hegytetőn, lemondva a még magasabb csúcsok eléréséről, esetleg valami egészen mást kell tenni?

Annál is inkább felvetődött ez a kérdés, mert mint Esping-Andersen dán szociálpolitikus több helyen leírja, gyökeresen megváltoztak a jóléti állam működési feltételei. A kontinens jóléti államait egykeresős családra, magas munkaintenzitású iparágakra és relatíve magas népszaporulatra találták ki. A nemek közötti munkamegosztásról és általában a nemi szerepekről vallott nézetek (szerencsére) azonban átalakultak, az együttélési formák differenciálódtak, a gyerekvállalási szokások megváltoztak. Emellett, épp az olajválság után és miatt megszaporodó kisebb energia-, anyag- és emberigényű gazdasági tevékenységek elterjedése következtében a munkanélküliség növekedett. Ebből fakadóan az egykeresős modell kockázatossá vált, hiszen az egyetlen kereső könnyen utcára kerülhet. Viszont ha a nő is dolgozik, akkor nem lehet a családhoz visszautalni az állam által többé ellátni nem kívánt szolgáltatásokat, például a nappali gyerekfelügyeletet. Marad a piac, de csak annak, aki meg tudja fizetni. Ám ha nincs stabil foglalkoztatás, gyakori az időszakos vagy elhúzódó munkanélküliség, akkor sokan nem tudják megfizetni a piaci szolgáltatást. Ha pedig van állami szolgáltatás, akkor vajon annak színvonala elmaradhat-e a piaci szolgáltatásoké mögött? Amennyiben az állam jó szakembereket és jó eszközöket akar, akkor nagyobb közterheket kell kivetnie. Ám nem biztos, hogy mindenki ezt akarja az államtól.

Itt megállítva a messzire vezető gondolatmenetet, érzékelhető, hogy a jólét, az állam, a társadalom, az erőforrások elrendezése korántsem magától értetődő: lám, a jóléti állam expanziója sem tartott örökké. Az európai közösség országai főként a tartósan magas munkanélküliség hatására kezdték úgy vélni, hogy a szociálpolitikának lehetne egy európai dimenziója, s a közös gondolkodás során ébredtek rá a foglalkoztatási válság összetett társadalmi összefüggésrendszerére. Ám végső soron e kérdések nemzetállami hatáskörben maradtak, tekintettel a nagyon eltérő nemzeti modellekre.

E modelleken belül is sok és sokféle volt a változás: az ezredfordulón jelentős módosításokon esett át a svéd modell, az Agenda 2010 alaposan átalakította a rajnai modellt, míg a Harmadik Út megpróbálta közös nevezőre hozni Thatchert a svéd modellel, mérsékelt sikerrel. A 2000-es években könyvtárnyi irodalma keletkezett a jóléti állam „újrakalibrálásának”, a nemi szerepektől a szabadidő átértelmezésén keresztül a munkapiaci rugalmasság újragondolásáig. A mindezzel kicsit is foglalkozó ember nem gondolja, hogy a szociálpolitika osztogatással egyenlő, meg talán azt is tudja, hogy igazából csak a „társadalompolitikának” van értelme, tehát a szociális szolgáltatások, az oktatás, az egészségügy, foglalkoztatáspolitika stb. összehangolásának. Ez azt is jelenti, hogy e közpolitikákat nem úgy tekintjük, mint amelyek ballasztként lógnak a gazdaságon, hanem úgy, hogy pozitív kölcsönhatás áll fenn közöttük. A gazdaságnak nem mindegy, milyen minőségű munkaerő áll a rendelkezésére. Az államnak is megéri, hogy a nélkülözhetetlen tudással, képességekkel rendelkező munkaerőt (állampolgárt) nem tudják nélkülözni a cégek, ezért sokféle tevékenységet végeznek az országban, és ezek után adót fizetnek. A hatásos és hatékony társadalompolitika nyomán a vállalkozások, az állam, a munkaerő rugalmassága és értékessége egyaránt fokozódik.

Mindezt természetesen nagyon is érinti a világgazdasági válság. Azok az európai országok, amelyeknek 2008 táján rendben volt a költségvetésük, és/vagy nem úsztak még az adósságban, tőkeinjekcióval mentették bankrendszerüket. Ebből lettek hamarosan a kapitális deficitek, amelyek a hatalmas adósságnövekedéshez vezettek. Benne is vagyunk most már az adósságválságban. Újra át kell gondolni, mennyi erőforrás áll rendelkezésre például a jóléti célokra, hiszen az eddigi problémarétegekre újabbak rakódtak.

Összességében az egész európai jóléti projekt nem rózsaszín álmokról, hanem egymásba kapaszkodó érdekekről szól. Az a törekvés alakítja, hogy az érdekeket oly módon rendezzük el, hogy mindenki találjon a maga számára legalább elfogadható vagy annál kicsivel jobb helyet. Win-win.

Jegyezzük meg: ilyesmi kizárólag akkor tud kialakulni, vagy akár csak formálódni, ha demokrácia van. Ez egyrészt az intézményi feltételeket jelenti, tehát a versengésen és egyenlő választójogon alapuló választást, a jogbiztonság és az alkotmányosság érvényre jutását, a hatalmi ágak elválasztását és egyensúlyát, a média szabadságát. Másrészt a kormányzás átláthatóságát, az érdekeltek bevonását a döntéshozatalba, az erőfölény korlátozottságát, a munkavállalók, fogyasztók, kliensek, betegek jogait s mindezek érvényesülése következtében a bizalom légkörének tartós létezését. Talán valami ilyesmi az, amit Ronald Dworkin partnerségi demokráciának nevez.

Mivel a jelenkor az apokaliptikus jövendölések időszaka (volt már ilyen a történelemben, majd elmúlik), a közéleti figyelem felkeltéséhez mindenképpen szükséges valamiről kijelenteni, hogy most aztán vége van. S talán tényleg vége egy szakasznak, válságba került egyfajta működés. Ám ettől még a demokratikus elvekhez ragaszkodhatunk, megpróbálhatjuk őket átmenteni, mi több, még inkább érvényre juttatni. Minden aggasztó jel, bizonytalanság fokozódása dacára sincs szó arról, hogy a jóléti társadalom – amely nemcsak jóléti államból áll, hanem egy heterogén viszonyrendszer működéséből – lekerült volna a napirendről. Vita zajlik a világban, s eleve valamiféle demokratikus minőséget feltételez, ha vita van, nem diktátum.

Új világ, új szabályok?

Visszatérve a tusványosi kályhához, Orbán Viktor a hazai helyzet leírásakor abból indult ki idei erdélyi megszólalásakor, hogy a régi világnak vége, s nem átnövünk majd csendben az újba, hanem zajos összeomlás következik be. Ez az összeomlás maga az adósságválság. Ez finoman szólva nincs összhangban a 8-10 éves válságról szóló, ugyancsak a kormányfőtől származó (pár héttel későbbi) jövendöléssel, mert akkor most vagy összeomlás van, ami pontszerű, vagy hosszú válság, ami elhúzódó. De a lényeg nem is ez. Dörzsölt politikus sosem mond cél nélkül ilyesmit, nem „helyzetértékel” passzióból. Saját érdekeinek megfelelő helyzetértékelése következő cselekedetének kiindulópontja is egyúttal.

Orbán Viktor kormányzásának az adósság vált a kulcskérdésévé. Az eredeti elképzelés szerint a Fidesz-kormány átmenetileg növelte volna a költségvetési hiányt, hogy proaktívan serkenthesse a hazai gazdaságot, amelynek növekedése révén végül kinőjük a hiányt. Ez a politika természetesen az adósság növekedésének politikája is lett volna: a magasabb hiányt fedezni kellett volna a „kinövésig” tartó átmeneti időszakban. Ehhez képest az Európai Unió fiskális vasfegyelmet írt elő; a kormánynak még működése első hetében visszavonulót kellett fújnia. Orbánnak nem sikerült kiharcolnia a költségvetési szuverenitást Brüsszeltől gazdaságpolitikai kísérletéhez. Megpróbálja hát más irányból elérni: visszafizetné az adósságok nagy részét, aminek révén eloldana jó néhány kötést, hogy szabadabban manőverezhessen.

Ennek azonban ára van. Elment rá a magánnyugdíjpénztárak vagyonának jelentős része, amit így értelemszerűen nem lehet majd járadékfizetésre használni az érintettek nyugdíjba vonulásakor. Pótolni kell majd valamiből, vagy ha nem, akkor alacsonyabbak lesznek a nyugdíjak.

Emellett az államosítási akcióra ráment a jogállam nagyobb része is, ahogyan az államosítás lezajlott. S ezzel már a meg is érkeztünk a lényeghez. A jóléti társadalom nem csak munkaalapú, de demokráciaalapú is. Így van kitalálva: szabad véleménnyel, érdekküzdelemmel, korlátozott hatalommal, s bár ez nem mindig működik tökéletesen, mégiscsak ez a meder, amelyben haladnak az ügyek. Ha a helyzet változik, akkor új szereplők léphetnek be, vagy új módszerekkel jelenítik meg a szereplők az érdekeiket, netán megváltoznak az erőviszonyaik, de nem lépnek ki a mederből.

Vannak különböző jóléti modellek, ismerjük a jóléti államok többféle tipológiáját. Az „útfüggőség”kifejezéssel szokás utalni arra, hogy az országok rendszerint a saját modelljük keretei között maradva reagálnak az új fejleményekre. E hagyományos modelltől is függ, mekkora egyenlőtlenségeket viselnek el, vagy hogy mekkora szerephez juttatják a piacot, az államot, mekkora jelentőséget tulajdonítanak a civil szektornak.

A magyar helyzet sajátossága, hogy nincs igazán modellünk. A kádári „koraszülött jóléti állam” jóléti teljesítményei ellenére sem volt igazi jóléti állam, hiszen nem volt sem kapitalizmus, sem demokrácia, ami a nyugati jóléti államok környezetét szolgáltatja. Baloldali gondolkodók egyébként kikérik maguknak, hogy szocializmusnak nevezzük azt az időszakot. Léteztek és ma is léteznek a bismarcki társadalombiztosítási hagyományok, hiszen Magyarország ezt a mintát kezdte követni a XIX. század végén, nem is eredmények nélkül. Csakhogy ehhez a feudális-polgári társadalmi mix, a szimulált kapitalizmus és a korlátozott demokrácia, majd a nyílt, utóbb konszolidált diktatúrák világa jelentette a politikai-társadalmi környezetet. Ennélfogva a korporativizmus önkormányzati hagyománya, ami a bismarcki modell fontos része, háttérbe szorult. Erősödött ugyanakkor az autokrata tradíció, az alattvalói politikai kultúra gyakorlata a makroszabályozásoktól kezdve az ügyfélablakok mikrovilágáig.

A modellhiány és az autokrata tradíció az a két tényező, ami Orbán Viktor társadalomformáló ambícióját megalapozza. Ha nincs kiforrott modellünk, amelynek ugyan vannak bajai, de mégiscsak övezi valamiféle társadalmi konszenzus, akkor a változtatásnak sincs határa. Ha a politikai feltételek is adottak – van kétharmad, ám nincs önálló gondolatokkal rendelkező koalíciós partner, valamint kezelhetők a kormánypárt belső vitái –, akkor nyitva az út. Bármelyik.

Az előző kormány is reformokat akart, de kétharmad és koalíciós egyetértés híján ezek nem lehettek annyira széles körűek, mint a mostaniak. E reformok és a reformerek meg is buktak. A 300 forintos népszavazás nem pusztán a potyautasság iránti rajongásról szólt, legalábbis nem csak arról. Szólt az arról is, hogy egy végletekig bizonytalanná vált társadalom nem bízott abban, hogy a megszokott rosszat egy jobb váltja majd fel a fájdalmas változások nyomán. Nem bízott azokban, akik a változásokat elindították. Közben pedig az ellenzéki Fidesz aktívan mozgósított a változások ellen. Pusztán a népérzület nem buktatta meg a reformokat 2008 márciusában.

A mai helyzet úgy áll, hogy Orbán Viktornak nem kell egy létező és legitim jóléti modell határain belül maradnia. Ellenben alkalmazza, egyben erősíti is az autokratikus hagyományt, s továbbra is a politikai aktivitás útját járja: régebben lázított, most átalakít. Ehhez már csak ráadás, hogy alapjáraton kiszámíthatatlan és offenzív a politikai habitusa. Az ellenzék nem rendelkezik kialakult célrendszerrel, ily módon nincs, ami mellett mozgósíthatna. A negatív irányú mobilizálás sem elég erős, nem adódnak össze az energiák, hiszen az ellenzék széttagolt. Orbánnak viszont kétharmada van, s például hozzá tud nyúlni az önkormányzati törvényhez, ami eddig lehetetlen volt. Ily módon nem lehetett egy ponton túl változtatni a közoktatás vagy az egészségügy rendszerén sem, mert ezek kötődnek az önkormányzatokhoz. Hát most lehet.

Mikor Orbán Viktor új világot jövendöl, azt is mondja, hogy ennek az új világnak ő maga a főmérnöke. S ha a világ épp összeomlik körülöttünk, mint a főmérnök maga állítja, akkor annál nagyobb szükség van a főmérnök újratervező bölcsességére.

Fontos látni, hogy az autokratikus kivitelezés egy tőről fakad azzal, hogy ez az új világ riasztó vonásokkal bír. Az átlagos és annál alacsonyabb keresetűek veszélyzónába kerülése, a munkajogi védettség minimalizálása azt jelenti, hogy a „nemzeti középosztály” vagy micsoda fokozódó kiszolgáltatottsággal fog szembenézni a jövőben. A közszolgáltatások, amelyekhez hozzájut, nem lesznek jobbak, s irányításukat még távolítani is fogják tőle. Jelképerejű, mikor a miniszterelnök a náluk is rosszabb helyzetben lévőkről szól, s azt mondja: 300 ezer ember juthat 48 ezer forintos nettó bérhez, ami jóval több a 28 500 forintos segélynél, örüljünk tehát. Nyilván több a 48 a 28-nál, de tegyük hozzá, amit a kormányfő nem, hogy eszerint munkával lehet majd megkeresni a létminimum kb. kétharmadát. Azért gondolom, hogy ez jelkép, mert a miniszterelnök szavai alapján ennek a 300 ezer embernek ez a maximum, ez maga a magyar álom, amit kínálni tud számukra a rendszerváltás rendszerét leváltó forradalom rendszere. És ők még örülhetnek is, mert még a miniszterelnök számításai szerint is van másik 200 ezer érintett, akiknek ez se jut. Legalábbis jövőre nem, az egyébként nyilván sebészi pontossággal kiszámolt prognózis alapján.

Legyünk korrektek: a rendszerváltás környékén másfél millió ember vesztett állást és talajt, a társadalom szétszakadozott, a szegénység több menetben növekedett, és folyamatosan mélyült. A gazdasági növekedésnek olyan mintázata alakult ki (nem csak nálunk), amely köszöni szépen, nem igényli minden munkaképes korú ember munkáját. Orbán válasza erre a 48 ezer forintos közmunka. A középosztály és a szegények közötti koalíció, mely Orbán Viktor egyik alaptétele volt, 2009–2010 folyamán nemhogy felbomlott, de megsemmisült: mindkét csoportot, legalábbis azok nagyobb részét rosszabb helyzetbe hozzák a korábbinál.

Demokratikus opció kerestetik

Orbán kísérlete évtizedek óta az első mindenre kiterjedő rendszeralakító kísérlet a magyar történelemben. Elég nagy baj, hogy a rendelkezésére álló hatalommal olyan alkotmányos, társadalmi, gazdasági szisztémát kíván létrehozni, amelynek kulcsszavai a függés, az utasítás, a megrendszabályozás, a központosítás, a korlátozás. Ha alkonyodik, akkor a demokrácia alkonya ez.

A pislákoló reményt az jelentheti, hogy mindennek kollektív és konstruktív kiábrándulás lehet a vége. Talán elég sokan belátják, hogy nemcsak Orbánnal nem megy ez, de általában: így nem mehetnek a dolgok. Sőt, esetleg odáig is eljuthatunk, hogy a dolgok nem mennek maguktól, nincs világmegváltó vezér, se világmegváltó ideológia, készen kapott megoldás.

Szükség lesz az aktív állampolgárra és az aktív ellenzékre – miközben Orbán tudatosan szűkíti az aktivitás tereit –, aki és amely már most rágódik azon, miképp lehetne összekapcsolni a társadalom különböző részeit, engedni a közösségeket, csoportokat beleszólni a róluk szóló döntésekbe. Ha a Fidesz mást nem is ér el, azt bebizonyíthatja kormányzásával, hogy a demokrácia nem elvont érték – nagyon is köze van a mindennapok szabadságához és biztonságához. Fontos (lenne) a tiltakozás, de az alkonyzónában tart mindannyiunkat, ha nincs más raktáron, csak az Orbán-ellenesség.

Ha Orbán modellje igazságtalan és még működésképtelen is – szerintem az –, akkor kell hogy legyen előbb-utóbb másik rendszerajánlat (vagy több), amely demokratikusabb és kompetensebb nemcsak Orbán rendszerénél, hanem az Orbán előtti évek rendszerénél is.