Frankó dolgok sztárokkal

Társadalom  |  2012. március 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Pablo Picasso, Carlos Saura, Antonio Banderas – egész illusztris névsor egy már eleve sikerre ítéltetett alkotáshoz.

Pablo Picasso: Guernica, 1937, Museo Reina Sofia, Madrid

Nemrég jelent meg az a sajtóhír, hogy film készül a világ egyik legismertebb festményének készüléséről. Pablo Picasso Guernicája nemcsak a festő, de talán a XX. századi modern művészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. A Picassót megformáló Antonio Banderasnak nem idegen a pálya, számos sikeres spanyol filmben szerepelt már, sőt ugyanabban a városban (Malaga) született és nőtt fel, mint a festő. A leginkább flamenco filmjeiről ismert 80 éves rendezőnek, Carlos Saurának talán ez lesz az egyik leginkább mainstream jellegű filmje, bár koncentrált alkotásai mindig jól tudták ötvözni a tartalmas megközelítésmódot és a befogadhatóságot. Ebben az esetben is a festmény készítésének dokumentáltságának és a rendező intelligenciájának köszönhetően remélhetőleg bepillantást nyerhetünk egy alkotás részletes, de érdekes alkotói folyamatába.

A film valószínűleg túlmutat majd a Picassót övező egyszerű sztárságon, de a sima életrajzszerű megközelítésmódon is. Carlos Saura maga is a Franco-rezsim időszakában nőtt fel, élt és dolgozott 43 éves koráig. A rendszer politikai-társadalmi-kulturális közege a XX. századi diktatúrák egyik sajátos formája volt. A rezsim véres hatalomra jutása és az azt követő, főleg militáns eszközökkel fenntartott bezárkózó környezete adott esetben kevés mozgásteret biztosított sokaknak – maga Picasso sem tért már vissza Spanyolországba. A filmrendező realista vonalat vivő első filmjeit cenzúrázták, volt, hogy be is tiltották, későbbi elfogadottságát nemzetközi díjainak köszönhette.

A korábban már Francisco Goyáról is filmet készítő Saura számára ez nem csupán egy konceptuális művészfilm lehet majd. A Guernica valószínűleg nemcsak egy sztárkép, hanem – természetesen sok más, művészeti és szellemi dolog mellett – egy történelmi korszak és annak környezetének kiindulópontja, szimbolikus meghatározója. A városka lebombázása nemcsak egy embertelenül kegyetlen tett volt, de egy erőszakos, diktatórikus rendszer kezdete is.

Picasso művészetében kevéssé foglalkozott társadalmi, főleg politikai témákkal. Mégis az esemény kiváltotta felindultságában relatíve rövid idő alatt készítette el a nagyméretű képet: ezt a 33 napot szándékozik majd feldolgozni a film. Picasso a Guernica esetében egy összetett, komplex véleménynyilvánításra és állásfoglalásra szánta magát, igaz, a maga sajátos eszközeivel: „A festészetemben nincs politikai propaganda, kivéve a Guernicában, amelyben egy, az emberekhez szóló szándékos felhívás van.” Bár a festmény több motívumot sorakoztat fel, a festő saját elmondása szerint nem szándékozott szimbólumokon alapuló jelentéssel felruházott képet alkotni: „Annak festem a tárgyakat, amik.” Ez a fajta realizmus jellemző Saurára is: „Az volt a célom, hogy úgy reflektáljak az életre, a spanyol valóságra, amilyen, és a spanyol társadalom valóságát fejezzem ki.”

Eugenio Merino: Always Franco, 2012 (fotó AFP)

Spanyolországban a Franco-rezsim emlékének eleven továbbélését nemcsak a Guernica film mutatja. Idén februárban a madridi ARCO nemzetközi művészeti vásáron több művész is ezzel a tematikával jelent meg. A művek még több évtized (a rezsim 1975-ben ért véget) távlatából is érzékeny pontra tapintanak rá: mindkét oldalról számos indulatot szítottak fel. Eugenio Merino egy hűtőszekrényben állva állította ki a katonai egyenruhát és napszemüveget viselő, egyébként gyantából, szilikonból és valódi hajból készült Franco alakját. A művész így kommentálta szándékát: „Egy frizsider olyan hely, ahol a dolgok életben maradnak és frissek.” A tábornok személyének emléke folyamatosan jelen van, Merino szerint „állandóan vitáznak, beszélnek róla”, sőt „a spanyolok szemében Franco még mindig él”. Ezt bizonyítja, hogy többféle érzelem is jelen van – a tábornok tiszteletére létesített alapítvány máris bejelentette, hogy beperli a művészt és a művészeti vásár szervezőit, mint nyilatkozták: „Ez a mű gyűlöletet és összeütközést szít. Ez súlyos sértés a volt államfőre nézve, akit paprikajancsivá változtatva karikíroztak.”

Egy másik művész generációs kérdésekre világít rá. A tömeges kivégzéseket ábrázoló fotókat kiállító Paula Rubio Infante családján keresztül személyesen is érintett volt a kínzásokban: „Mi vagyunk az utolsó generáció, amelynek lehetősége van közvetlenül meghallgatni azoknak a tanúvallomását, akik szenvedtek a rezsim alatt, a szüleinkét és a nagyszüleinkét.”
Fernando Sanchez Castillo pedig olyan szobrokat állított ki, amelyek Franco egykori, tavaly általa megvásárolt és feldarabolt jachtjának részeiből állnak. Az újrafelhasználás gesztusa és bizonyos jelenléte mellett már egy új szemléletmód kialakulásáról is nyilatkozott: „Az elnyomás oly nagymértékű volt, és a diktatúra olyan sokáig tartott, hogy az emberek végül megszerették, aki szabadon engedte őket. Az én nemzedékem inkább régészi szemmel, kritikusabban látja a dolgokat.”

A művek egyszerre merészek, provokatívak és elgondolkodtatóak, de hát ilyen volt Picasso is a maga idejében. A Guernica városával történt eseményekkel kapcsolatban – például a bombázás körülményei, a halottak pontos száma – a mai napig vannak még tisztázatlan körülmények, mint ahogy magával a Franco-rezsimmel és annak emlékével is. Az, hogy adott esetben 50-70 év távlatából is milyen hatással van a jelenre egy-egy történelmi esemény és korszak, jól mutatja Spanyolország példája. Nehéz a felejtés, bármelyik oldalhoz is tartozzon az ember. Az alkotások – legyen az festmény, film vagy fotó – azonban fenntartják az elgondolkoztató kollektív emlékezetet, mind a spanyolok, mind mindenki más számára. Az embertelen pusztítás jelenkorunkban is létező jelenség, legyen szó egyéni akciókról (norvégiai mészárlás) vagy állami szintűekről (arab forradalmak). A Guernica – Picasso, Saura és Banderas személyén keresztül is – az egymás után jövő generációk képe. Várjuk a filmet.