„Ha úgy van, hogy busszal átmegyünk rajta, én inkább becsukom a szemem. Jaj, szörnyű! Látni se szeretem!” Vajon milyen hely lehet az, amit a fenti idézet szerzője, egy fiatal hölgy ilyen mély indulattal törölne le a térképről? Csupán egy 1200 lelkes faluról van szó a mezőcsáti kistérségben. Úgy tűnik, mások sem szívelték annyira a falut, mert Mezőcsát felől érkezve hatalmas, darabjaira hullott épületkomplexum fogad minket: „Ez az egykori téesz –mutat rá a polgármester –, annak idején tejcsarnok, vasöntöde és lakatosműhely is működött benne, még a múlt rendszerben.”
A falu lakosai letűnt, visszahozhatatlan aranykorként emlegetik azt az időszakot, egy olyan világként, amelyet elvitt a rendszerváltás, és nem hozott helyébe semmit, csak kiismerhetetlen viszonyokat és a megélhetésért folytatott, sokszor reménytelennek tűnő küzdelmet. Mindez azonban nem tenné e falut ilyen nemkívánatos látvánnyá, hiszen történetével nincs egyedül, sőt azzal tulajdonképpen majd az egész régió történetét meséli el. Ám időközben sajátos szerep jutott neki a környező települések között, ez lett a környék „cigányfaluja”, ahol az elcigányosodás réme immár beteljesedett, a környezet szemében a falu visszafordíthatatlanul szétesett.
A falu vezetősége és a lakosok nagy része azonban más fénytörésben is képes látni ezt a jelenséget. A „cigány” az ismert paneleken kívül erőforrásként is megjelenik, amely bevethető az életben maradásért folytatott harcban, akire lehet pályázni, aki gyereket szül, fenntartva így az iskolát, akinek vannak saját készségei, amelyekre építeni lehet. Míg a környezet a fennmaradást fenyegető legfőbb tényezőnek érzékeli a cigányt, addig itt ha nem is egyeduralkodó, de domináns az a szempont, hogy a cigányság erőforrás és lehetőség.
A fiatal hölgyéhez hasonló tekintetek azonban valamit képesek meglátni, valamit nem, hiszen amit itt látnak, egyszerre ismerős és egyszerre idegen, ez az ellentmondás pedig mindenképp zavarba ejtő lehet. Amíg a környezet a cigány–magyar különbséget éles határként érzékeli, addig a faluban ez a különbségtétel sokkal megengedőbb.
Ebben faluban már generációk óta nem létezik cigánysor, a kis nádfedeles házak között egyre-másra tűnnek fel a pirosra, kékre és más élénkebb színre festett házikók, a polgármesteri hivatallal szemben a helyi cigány építési vállalkozó lakik családjával. A térbeli elhelyezkedés mutatja, hogy a cigány–magyar különbségtétel itt nem formál a „magyarból” és a „cigányból” két egymásnak feszülő vagy alá-fölé rendeltségben élő egységet. Habár e különbségtétel nyilvánvalóan meghatározza a viszonyokat, mégis a „cigány” és „magyar” inkább két alternatív életstratégiát jelent egy olyan helyzetben, ahol a fennmaradás egyáltalán nem magától értetődő. Ezek a stratégiák hol párhuzamosan léteznek egymás mellett, hol kereszteződnek, olykor keverednek, nemegyszer pedig összeütköznek, de a közös magukra utaltság és a szegénység tapasztalata nyomán legtöbbször mint végső soron érthető viselkedési formák jelennek meg. Így van ez még akkor is, ha ezek a megélhetési stratégiák sokszor más kárára működnek, hiszen minden cselekedetet ugyanabból a közös motivációból eredeztetnek, azaz hogy valamiképpen meg kell élni, és ez a tény sok mindenre rákényszerít.
Mindez nem jelenti azt, hogy ez a cigány–magyar viszonyulás mentes a feszültségektől, csupán annyit, hogy a cigány–magyar különbség nem válik minden baj és probléma végső magyarázatává, még akkor sem, ha a „magyar” történetek egyik legfontosabb fejezete a folyton-folyvást fenyegető lopásokról, betörésekről szól, amelyeket főként helyi cigányok követnek el.
A „helyi” azonban olyan erőteljes jelentéssel bír, hogy képes átalakítani, enyhíteni a cigány–magyar különbségtétel esetleg stigmatizáló működését. A sokaktól elhangzó lopásos, betöréses történetekben az elkövetők ismerős szereplők, akik már ott ültek az iskolapadban, köszönnek az utcán, és más falubelinek is okoztak már hasonló veszteséget, ahogy a polgármester mondja, ők „a mi nehézfiúink”. A többrendbeli lopással és betöréssel vádolt Gigi, a falu haramiája ismerős figura, akit bárki megtalálhat váratlan vendégként a házában, ha nem volt elég körültekintő.
Habár az áldozat és a bűnelkövető közötti effajta, már-már familiáris viszony némileg megszelídíti az állandó fenyegetettségből fakadó szorongásokat, a biztonságérzet hiányának felőrlő érzését, de mindeközben ez csak újabb bizonyíték arra, hogy a helyiek a maguk viszonyain kívül nem fordulhatnak sehová. Feljelentést alig tesznek, hiszen ki kockáztatná a legalább viszonylag nyugodt hétköznapi életét egy bizonytalan kimenetelű, semmi kártérítést nem ígérő, távoli bírósági döntésért? Ráadásul ha megvan az elkövető, a kárt rajta és nem a biztosítón lehet behajtani, ami nyilvánvalóan elég reménytelen vállalkozás, tehát mindenkinek jobban megéri a falu viszonyain belül maradni, mint távoli intézményekhez fordulni.
Így mindennapi tapasztalattá válik az a körülmény, hogy a falu kívül esik minden állami felügyeleten, az állam intézményei nem érnek el ide, nem nyújtanak elég fogódzót, ezért aztán ezeket máshol kell keresni. Ez a keresés azonban szakadatlanul zajlik, hiszen a tapasztalat, hogy immár nem léteznek hivatalos legitimitással rendelkező intézmények, az élet egyéb színterein is meghatározó.
E keresésben nyilvánvalóan előnnyel indultak azok, akik társadalmi pozíciójukból adódóan mindig is a formalizált, hivatalos intézmények határvidékein mozogtak, a szürke- vagy a feketegazdaság területén tevékenykedtek, vagy a társadalmi létezés privát szféráiban tudtak érvényesülni. Számukra talán kisebb megrázkódtatással járt az állami és más hivatalos intézmények fokozatos összeomlása, hiszen sosem tartoztak a kedvezményezettek közé, ezek az intézmények sosem nekik kínálták fel lehetőségeiket.
Két ilyen erőteljesen meghatározó társadalmi pozíció létezik, az egyik a nő, a másik a cigány. A rendszerváltás természetesen ezeket a pozíciókat is megrendítette, az ebben élő emberek életét is felborította, ők is tömegesen veszthették el munkahelyüket, kerültek a létbizonytalanság fenyegető állapotába. Ugyanakkor mindez nem vett el tőlük mindent: a nők eddig is csak fél lábbal álltak a munka és a nyilvánosság világában, a másikkal mindig is a családi élet privát területén forgolódtak, ezért esetleges munkanélkülivé válásukkal nem vesztettek talajt teljesen.
A cigányok nagy része hasonlóképpen, ha boldogult is munkahelyén, meg is állta a helyét az ottani viszonyokban, sosem pusztán azokra támaszkodott. A többségi állami intézmények pedig sosem nyerték el teljesen a bizalmát, így az általános bizalomvesztés közepette kevesebb mínuszt könyvelhetett el. A cigány pozícióval mindemellett együtt járt és jár egy, a hivatalos intézményekkel párhuzamosan működő, életképes, megtartó hálózat részesének lenni. Ez a rokonság hálózata, amelyen keresztül olyan térbeli és társadalmi távolságokat lehet átutazni, amire egyetlen más intézmény sem ad lehetőséget. Igaz, ezek az utazások mindig a cigányság terrénumán belül maradnak. Éljen bár valaki e szegény falu szegényebb házában, a rokoni hálózatokon keresztül hamar L. L. Junior fényes budapesti partiján vagy esetleg Kanadában találhatja magát. A rokoni hálózatok számos üzleti lehetőséget mozgatnak, nem is beszélve arról a védelemről, amelyet e hálózaton kívül élők sosem tapasztaltak meg, pedig sokuknak e folyamatos létbizonytalanságban oly nagy szükségük lenne rá.
Talán e rendkívül kiterjedt és jól működő rokonsági hálózatnak köszönhetően is, a faluban a cigány nem végzetesen rögzült társadalmi helyzetet jelent, a pozíciók széles palettája tölthető be cigányként. Léteznek cigány diplomások, vállalkozók, hivatali alkalmazottak, rendőrök. A helyi polgárőrség vezetőjének felesége szintén cigány. Így a cigány–magyar találkozások nem rutinszerűen ismétlődő társadalmi aktusok, amelyben mindig ugyanaz a tapasztalat halmozódik és rögzül a „cigányról” és a „magyarról”. Ugyanaz a valaki, aki előző este esetleg cigány betörőktől félve nem hagyta el otthonát, másnap a hivatalban teljesen más szituációban és szereposztásban találkozik a „cigánnyal”. Ezek a váltások – bár nem akadályozzák meg teljesen – megnehezítik, hogy a cigány váljon minden fenyegetettség metaforájává, elrejtve a társadalmi problémák mélyebb összefüggéseit.
Ez a lehetőség igencsak kínálja magát, hiszen a cigány térnyerése meglehetősen eleven tapasztalat, ugyanakkor, mint láttuk, nem ő az egyetlen, akinek az utóbbi évtizedekben megváltoztak a társadalmi pozíciói – a cigány mellett a nő is fokozatosan előtérbe került. A falu fontosabb pozícióit szinte kizárólag magyar nők töltik be. Úgy tűnik, a formális, intézményes helyi hatalomból kiszorultak a magyar férfiak, a cigányok pedig sosem voltak benne. Persze gondolhatnánk azt, hogy mindez véletlen, a nemiség nem releváns szempont a pozíciók betöltésénél, pusztán így alakult. Ugyanakkor sem az általunk készített interjúk, sem az interjúhelyzetek nem erről tanúskodnak. Sok magyar nő számolt be férje helyzetének drámai megrendüléséről a rendszerváltás utáni időkben, a munkanélküliség elviselésének lehetetlenségéről. A családi interjúhelyzetek már ennek eredményeit mutatják: a férfi, az apa vagy nem kap hangot a véleményét kifejtő feleség mellett, megszólalásait gyermeki közbekotyogásként kezelik a családtagok, vagy nincs is jelen, hiszen egy távoli városban dolgozik, így szorulva ki a falu ügyeiből.
Miközben a nyilvánosság formális intézményeiben a magyar nők a domináns szereplők, addig a falu informális tereiben igen erőteljes a cigány jelenlét, főképpen a cigány férfiak jelenléte. Mintha az utca és a kocsma a cigány férfiség megmérettetésének színtere lenne, amelyben a magyar férfi maximum a néző vagy statiszta szerepét tudja betölteni. A cigány férfiség alapvető része a testvériség, amiből a magyar szereplő szükségképpen kimarad, így esélye sem lesz arra, hogy a férfiség ezen sikeres elsajátításáért versenybe szálljon. A szürke- és feketegazdaság szabályait, ahova a magyar férfi munkáját vesztve hullhat, többnyire szintén a rokonsági hálózatok működési elve írja, amely a hivatalos intézményekben szocializálódott magyar férfi számára ismeretlen, így tájékozódni sem tud benne, akár könnyen áldozatává is válhat.
Napközben út szélén parkoló, cigány férfiakkal teli autókat látunk, akik mindig indulásra készek, ugranak az első telefonra, amin akár egy távoli unokatestvér ajánl pénzszerzési lehetőséget. Ebben a tevékenységben az idő másféle kezeléséhez szokott ember a tétlenség, sőt az idő elherdálásának felháborító példáját láthatja, meglett férfiakat, akik a nap kellős közepén autójukban ücsörögve unatkoznak, telefonjaikat nyomogatják, miközben valójában a külső szemlélő számára ismeretlen és láthatatlan rokonsági hálózatok dolgoznak a megélhetésért. E látvány azért is lehet ilyen félreérthető, mert azokban az időkben, amikor még álltak az állam által támogatott munka intézményei, a cigány rokonsági hálózatok e működése nem volt így közszemlére téve.
A rokonság olyan erőforrás, amely a cigánysággal karöltve működik, szükségképpen a nem cigányok nem élvezhetik védelmét és előnyeit. A rokonság által megtámogatott cigányság maga is erőforrássá válik, olyan társadalmi jelentéssé, amely számtalan bántó konnotációja ellenére kapaszkodót nyújt.
A magyar férfi, akinek a munka formális intézményeiben állt a zászló, ezen intézmények megszűnésével többet vesztett, mint a munkáját, hiszen onnan kapta a hatalmat családi pozíciójának fenntartásához és a társadalmi életben betöltött domináns szerepéhez, ott az ő játékait játszották, az ő szabályai szerint. Bár a munkahelyek megszűnésével ki így, ki úgy próbált megkapaszkodni, az alapvető tapasztalat mégis arról szólt, hogy az általa legitimnek tekintett munkán kívüli lét alapjaiban fenyegeti, hiszen a családi élet privát köreiben a nő irányít, a pénzkereset informális világában pedig a cigány férfi sokkal otthonosabban mozog. A munka világából száműzött magyar férfi tehát mind férfiségében, mind magyarságában fenyegetve van, sőt férfiségére valójában magyarsága jelent veszélyt; e különösen mérgező összefüggés csak fokozódik a demográfiai átalakulásokkal, a cigány jelenlét dominánsabbá válásával. Nem véletlen, hogy legfőképp a magyar férfiak tűnnek fogékonynak a Jobbik politikájára, számukra lesz vonzó a szélsőjobb által kínált jelentésvilág.
A magyarság, a többségi lét magától értetődő volta lassanként inkább ürességnek tűnhet fel, mintsem olyasvalaminek, amely a jelöletlenség kényelmét adja. Ezért megjelenik az a kényszer, hogy a magyarságot láthatóvá kell tenni, markáns jelentésekkel kell feltölteni. Az állandó fenyegetettségi érzésnek, amely mind a magyarságot, mind a férfiséget körülveszi, Trianon kitűnő metaforája lesz, hiszen ebben a magyarság tapasztalata eleve egy vesztességélményt jelent. Ebben a szimbolikában minden, cigányok által kifosztott ház a megcsonkított haza, és minden, otthonát védő férfi hazája fennmaradásáért küzd. Trianon így a cigány–magyar viszonylatban új jelentést nyer.
Beláthatjuk, hogy e jelentésvilág rendkívül csábító lehet bizonyos élethelyzetekben, azonban szerencsére kevesen vannak, akik ezt teljes egészében magukévá teszik, ez a szimbolika inkább a falu életének része, amellyel mindenki együtt él saját pozíciója szerint.
A falu jobbikos vállalkozója Tisza-parti vendéglőjében szívesen lát minden magyar vendéget, a kerítésen hatalmas Nagy-Magyarország-zászló díszeleg, jelezve, hogy itt „védett” helyen vagyunk. A falu magyarjai közül sokan járnak ide ki, hiszen a falubeli kocsmához képest sokkal kellemesebb környezetben tölthetik idejüket. Mindez nem jelenti azt, hogy a tulajdonossal teljesen vagy részben egyetértenének, azt azonban igen, hogy természetessé válik a cigányok kitiltása, Trianon, a magyarság és a jelenlegi vesztességélmények veszélyes összekapcsolása.
Mindeközben azonban a falu közös tapasztalata valójában az, hogy az igazi küzdelem nem a „megcsonkított” Magyarországért folyik, hanem a megélhetésért. De hiába e közös tapasztalat ereje, a szomszédos városok, falvak szemében ez a falu „elesett”, hiszen a megélhetésért zajló szakadatlan harc egyik legfőbb csatája számukra az elcigányosodás elleni küzdelem. Ezt a háborút nem adják fel, még akkor sem, ha a nagy győzelemben egész falvak halnak ki, pusztulnak el, mert ugyan nincsenek cigányok, de lassan emberek se nagyon.