Liberalizmus a 3. köztársaságban

Politika  |  2014. október 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az alábbi esszét két olyan közösségnek ajánlottam, melyeket különösen közel érzek magamhoz. Azt szerettem volna, ha megosztva jelenhetne meg a Beszélő és a Szuverén internetes felületén. Hálás vagyok a két lap szerkesztőinek, amiért ezt lehetővé tették. Az első négy szakasz a Szuverén, a további hét pedig a Beszélő honlapján olvasható.

A Beszélő és a Szuverén szerkesztőinek

1. Bevezetés

Az új magyar liberalizmus a Szabad Demokraták Szövetségével együtt lépett a színre.[1] Alapítóinak szellemi közössége akkor találta meg a helyét a magyar liberális hagyomány nyomvonalában, amikor az SZDSZ liberális pártként határozta meg önmagát. A vezető liberális gondolkodók, társadalomkutatók és közírók többsége kezdetben a párt támogatója, tanácsadója, tagja, tisztségviselője vagy országgyűlési képviselője volt.[2] A szerepek később szétváltak, de a párt továbbra is viszonyítási pont maradt a liberálisok számára. Az SZDSZ egyszerre képviselt egy erkölcsi elgondolást arról, hogyan bánjon az állam a polgáraival, és hogyan bánjanak a polgárok egymással; egy koncepciót az intézményi berendezkedésről, mely ezt az erkölcsi ideált megközelítheti; valamint közpolitikai programokat az ország előtt álló konkrét teendőkről. Egy komplett liberális világkép körvonalait jelölte ki, a konzisztenciának azon a fokán, ami egy politikai párttól elvárható. Bár voltak más, tőle független liberális fórumok is – ezek egy része ma is megvan még, és néhány újabb is létrejött –, a párthoz fogható súlyú, orientációt nyújtó liberális fórum nem létezett. Aki vitában állt az SZDSZ-szel, az is hozzá képest helyezhette el álláspontját a liberális közvélemény térképén.

Az SZDSZ 2013 óta már a nevében sem létezik. A liberalizmus azonban nem tűnt el vele együtt. Jelen van, mint azoknak a magyar polgároknak az attitűdje, akik tisztelik az egyén szabadságát és felelős döntéseit; akik tűrhetetlennek tartják, hogy a társadalom bárkivel úgy bánjon, mintha élete értéktelen volna; akik elutasítják az intézmény- és establishment-ellenes populizmust; elvetik a hazafiság pózában tetszelgő provincializmust, idegengyűlöletet és rasszizmust; utálják az atyáskodásnak álcázott tekintélyelvűséget, és viszolyognak a jó erkölcs védelmét mímelő intoleranciától.

Jelen van, mint pár százezer választó, akik magukat liberálisnak vallják, s akiknek szavazataiért ez idő tájt más pártok versengenek.[3] Jelen van, mint pár száz értelmiségi – író, művész, újságíró, közgazdász, jogász, filozófus –, akiknek elsődleges célközönségük a liberális identitású választók sokasága. Őket fogom – a liberális identitású választópolgároknak azzal az alcsoportjával együtt, melynek tagjai többé-kevésbé rendszeres figyelemmel kísérik a megnyilatkozásaikat – liberális szellemi közösségnek (vagy rövidebben: a liberálisok közösségének) nevezni.

De ha a liberális közösség jelen van is, az SZDSZ eltűnése és azok a körülmények, melyek közt az SZDSZ kitűnt a magyar politikából, nem hagyták érintetlenül. Belső egyensúlyát elveszítette, önbizalmában megrendült, tájékozódásában összezavarodott. Mély generációs árkok szabdalják szét.
A gazdasági világválság – nem először és talán nem is utoljára a történelemben – megingatta a kapitalista piacgazdaságba vetett bizalmat. A globalizáció feszültségei protekcionista ellenreakciókat váltanak ki. Az államfölötti integrációk kiépülésére bezárkózó újnacionalizmus a válasz; Európa egységesülése elbizonytalanodott. Ezeket az általános tendenciákat térségünkben a kapitalista demokráciára való viharos áttérés sokkhatásai súlyosbítják. És a térségen belül külön válságot él át Magyarország, ahol az évezredforduló után az átmenet kibicsaklott, hogy 2010-től a gazdaság terén masszív visszaállamosítás, újraközpontosítás, a tőke kierőszakolt újraelosztása és egy hatalmas, járadékleső klientúra kiépülése, a politikai intézmények terén pedig a versengő többpártrendszer és a hatalmi ellensúlyok rendszerének szétverése kövesse. Az SZDSZ akkor tűnt el, amikor a harmadik köztársaság elbukott.

A sajtóban – nemcsak nálunk, világszerte – szaporodnak a liberális piacgazdaság és a liberális demokrácia alkonyáról értekező cikkek. Szerzőik a gazdaságilag sikeres autokratikus vagy egyenesen diktatórikus rezsimeket állítják példaként Európa elé. Ha a „hatékony kormányzáshoz” illiberális államra van szükség, akkor tudomásul kell venni, úgymond, hogy az illiberális állam kora jött el, a liberalizmus ideje lejárt. Elég volt az egyéni jogok, a politikai és gazdasági szabadság diktatúrájából.

Mindez a harmincas évek baljós emlékét idézi, amikor a gazdasági világválság megrendítette a kapitalista piacgazdaságot és a politikai demokráciát, Németországban a nácik kaparintották meg a hatalmat, Olaszországban már tíz éve a fasiszták voltak uralmon, s a maradék demokratikus államok közvéleménye mind jobban ki volt szolgáltatva a jobboldali és a baloldali totalitárius rezsimek csábításának. A hasonlóságok azonban részlegesek, a párhuzam sántít. Az államok ezúttal képesek voltak leállítani a bankcsődök láncreakcióját, a nemzetközi pénzügyi rendszer nem esett szét, Amerikában a kormány és a FED pénzügyi injekciói megállították a gazdaság zuhanását, az Európai Unió megmentette a fizetésképtelenség határára sodródott tagállamait. Kétségtelen, szinte minden nyugat-európai országban előretört a szélsőjobboldal, megrendítve a rasszizmussal és idegengyűlölettel szembeni védfalakat, de – a náciktól és a kommunistáktól eltérően – a politikai rendszer intézményi alapjait az új szélsőjobb nem vonja kétségbe. A gazdaság válságtüneteire válaszul sokfelé – különösen a dél-európai országokban – fölerősödtek az antikapitalista hangok, és hódítanak a kapitalista piacgazdaság normális működésével összeegyeztethetetlen követelések, de míg a harmincas években adva volt és győzelmesnek tűnt egy komplett nem kapitalista gazdasági rendszer – a szovjet típusú, központosított tervgazdaság – modellje, ma sem a valóságban, sem az eszmék birodalmában nem létezik ehhez fogható, alternatív gazdasági modell.

Az uniós tagországok közt egyedül nálunk vált hivatalos állami ideológiává a liberális demokrácia és a liberális kapitalizmus elutasítása; egyedül nálunk zajlik a politikai és gazdasági intézményrendszer antidemokratikus és antikapitalista szellemű átalakítása. Ahhoz azonban elegendő az egész Európát hatalmába kerítő rossz közérzet, hogy a rendszerváltás megtagadását úgy lehessen beállítani, mintha Magyarország a nyugati világ átalakulásának élvonalában haladna. Bár a modernizáló diktatúrák kultusza kívül esik a nyugati sajtó fő vonulatán, mindig lehet találni hivatkozási alapot a liberális kapitalizmustól és a liberális demokráciától való elfordulásra. A liberalizmus bukásáról szóló diskurzus az Orbán-rezsim baloldali ellenzékét sem hagyta érintetlenül, sőt, törmelékei még a liberális közösségbe is behatoltak.

„[A] harmadik Magyar Köztársaság minden reprezentatív figurájával együtt tényleg és végérvényesen megbukott. ... [A] rendszerváltásnak tényleg és végérvényesen vége”, írta egy középgenerációs egykori liberális.[4] Én az imént úgy fogalmaztam: „elbukott”, ő így fogalmaz: „megbukott”. A két fordulat mindössze egy igekötőben tér el egymástól. Ám ez az apró eltérés hatalmas szemléletbeli különbséget takar. „Elbukott” azt jelenti: vereséget szenvedett. Vereségének okai sokfélék lehetnek: nem volt elegendő őszinte híve; politikai osztálya korrumpálódott; súlyos társadalmi problémákat nem sikerült megoldania; a körülmények szerencsétlen összjátéka a siker ellen dolgozott, és így tovább. De a kudarc ténye nem bizonyítja, hogy a kísérlet tévútra vezette az országot, nem bizonyítja, hogy szakítani kell vele. A „megbukott” kifejezés viszont pontosan ezt jelenti: mindenestül elvetendő – elölről kell kezdeni az útkeresést.

De mi is az, amit el kell vetni? A harmadik köztársaság mindenekelőtt egy alkotmányos berendezkedés volt. Alkotmánya lehetővé tette, hogy a mindenkori többség hatékonyan kormányozzon, miközben erős védelmet biztosított az egyének és a kisebbségek jogai számára. Gondoskodott az állam vallási és világnézeti semlegességéről, lehetővé téve, hogy a magyar társadalom különböző hiten, meggyőződésen lévő, különböző kultúrákhoz és életformákhoz vonzódó tagjai egymás iránti kölcsönös tiszteletben rendezhessék viszonyaikat. Az általa kialakított közjogi struktúra szervesen folytatta a magyar politikai történet liberális és demokratikus hagyományait – az 1848. évi áprilisi törvények és az 1946. évi I. törvénycikk, a „köztársasági kisalkotmány” örökségét –, és átvette az európai alkotmányfejlődésből az utolsó 45-50 év értékes hozadékát (így a törvényhozó és a végrehajtó hatalom rendelkezéseinek alkotmányosságát vizsgáló alkotmánybíróság és az állampolgári jogok szószólója), intézményét. Voltak gyengéi és vitás pontjai. Végzetesnek bizonyult technikai gyengéje volt a választási rendszer és az alkotmánymódosítási szabályok összehangolatlansága: az alkotmány megváltoztatásához szükséges, kétharmados többséget ebben a választási rendszerben túl könnyen lehetett elérni. Nem pusztán technikai, hanem politikai fogyatékossága volt a köztársaságnak a pártfinanszírozás rendezetlensége, ami a korrupciót a hatalomért folyó demokratikus verseny elválaszthatatlan részévé tette. Sokak szerint a rendszer mélyebb, elvi jelentőségű hibája volt, hogy a politika súlypontját a képviseleti intézmények térfelére helyezte, kevés helyet hagyva a polgárok közvetlen politikai részvétele számára.

Némelyek egészen radikálisan értik ezt. Szerintük a képviseleti rendszer lényegénél fogva antidemokratikus; nem egyeztethető össze az állampolgárok politikai egyenlőségével.[5] Ez véleményem szerint tévedés, de nem itt van a helye, hogy vitába szálljak az álláspontjukkal. Itt elegendő leszögezni, hogy az Orbán-rezsim baloldali kritikusainak többsége aligha menne el a képviseleti demokrácia teljes elvetéséig. Ha ezt nem tesszük, akkor tartalmas vitát folytathatunk arról, hogy mi legyen például a népszavazás helye a majdani negyedik köztársaságban, és kísérletezhetünk a közvetlen politikai részvétel más formáival, de a harmadik köztársaság közjogi alapstruktúráját nem lesz okunk elvetni, csupán továbbfejleszteni.

A rendszerváltás azonban nemcsak politikai intézményeket alkotott; egyszersmind lebontotta az államközpontú, döntően hierarchikus szervezetű gazdasági rendszert, s a helyébe a magántulajdon elsőbbségén alapuló, kapitalista piacgazdaságot állított. Az állami tulajdonú vállalatok túlnyomó részét privatizálták, az állami ár- és bérszabályozást a minimálisan szükséges szintre szorították vissza, felszabadították az áruimportot és a tőkebehozatalt, fenntartható pályára állították az állami költségvetést. Nem sikerült minden kitűzött célt megvalósítani: az egészségügyi rendszer reformja például a mai napig nem valósult meg, ami az ellátás feltartóztathatatlan hanyatlásához vezetett. A gazdasági és társadalmi rendszer átalakulása fájdalmasabbnak bizonyult nálunk, mint a visegrádi térség többi országában: kiugróan nagy volt a foglalkoztatás visszaesése, drámaian nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség, egész régiók szakadtak le az ország dinamikusabban fejlődő részeiről, az iskola nemhogy csökkentené, fokozza az esélyek induló egyenlőtlenségeit, és folytathatnám a sort. Mindez okot ad a visszamenőleges önvizsgálatra. De a kudarcok sorolása még nem válasz a kérdésre, hogy magyarázza őket. Aki szerint a rendszerváltás megbukott, annak a magyarázatot a rendszerben – a kapitalista piacgazdaságban – kell keresnie. Neki azonban arról is számot kell adnia, hogy térségünkben az átmenetnek vannak jelentős sikertörténetei, s hogy a fejlett kapitalista demokráciák nem rosszabbul, hanem hasonlíthatatlanul jobban kezelték a 2007−2008-ban kirobbant gazdasági válságot, mint a nyolcvan évvel korábbit. Akárhogy is, míg az antidemokratikus beszéd távol áll a szabadság és egyenlőség magyarországi híveitől, az antikapitalista érzület manapság az ő köreikben is hódít.[6]
Ha a liberális erkölcsi érzületben osztozó magyar állampolgárok zöme ennél a vélekedésnél állapodnék meg, az új magyar liberalizmusnak vége volna.

A liberális gondolat fundamentumát erkölcsi megfontolások adják: azok a morális elvek, melyeken lemérhető, hogy az állam elfogadhatóan bánik-e polgáraival, polgárai elfogadhatóan bánnak-e egymással. Ám a liberalizmus több erkölcsi elvek összességénél. Ahhoz, hogy egy modern, pluralista társadalom eleget tudjon tenni az elveknek, melyek teljesülése esetén viszonyai erkölcsileg védhetők, a sok-sok egyéni döntést és cselekedetet koordináló intézményekre van szüksége. A liberalizmus nemcsak abban a kérdésben foglal állást, hogy milyen elvek betartása várható el a társadalomtól, hanem abban is, milyen intézményi berendezkedés áll a legközelebb ahhoz, hogy a normatív elveket kielégítse.
Kiinduló feltevése szerint tökéletes intézmények nincsenek; minden intézményi berendezkedésről megállapítható, hogy bizonyos szempontokból jobban, más szempontokból rosszabbul teljesít, mint az alternatívái. A modern liberális elmélet szerint az ismert és mai tudásunk alapján elgondolható intézményi rendszerek közül mindent egybevetve a kapitalista piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia kombinációja teljesít a legjobban. Mind a kapitalizmusnak, mind az alkotmányos demokráciának több változata ismeretes; egyik sem hibátlan, valamennyihez indokolt kritikus szemmel, a jobbítás lehetőségeit kutatva közelíteni. A liberalizmus azonban amellett érvel, hogy a kapitalista demokrácia alapvető intézményeinek elvetésétől összességében csak civilizációs visszaesés várható.
Ezen az alapon tette meg ajánlatát az új magyar liberalizmus Magyarország számára, s ezen az alapon álltak a liberálisok a harmadik köztársaság kísérlete mellé.

Magyarország két évszázada a modernizáció felé, a Nyugat felé törekszik. A harmadik köztársaság ennek a törekvésnek ez ideig az utolsó állomása volt. A kísérlet megtört, ahogy a múltban többször is. A liberálisoknak jó okuk van kritikus és önkritikus szemmel visszapillantani a történetére. De véleményem szerint arra is jó okunk van, hogy elgondolásunk lényege mellett kitartsunk. A liberalizmus erkölcsi alapvetései nem szenvedtek vereséget. S a kapitalista demokráciák bajainak megoldására nincs komolyan vehető ajánlat a liberális kapitalizmuson túl, a liberális demokrácián innen. A Nyugattól való elfordulás ajánlata elfogadhatatlan, a Nyugathoz való felzárkózásra pedig nem létezik másik, komolyan vehető elgondolás.

A 2010 óta kiépülő rezsim államosít, központosít, különadóval sújt improduktívnak kikiáltott ágazatokat; gazdasági és lélektani hadviselést folytat a bankok és a multik ellen, magántulajdont konfiskál és játszik át a kormányzó párt érdekkörébe tartozó személyeknek; a piaci vállalkozásokat állami függésbe hozza; külföldi befektetőket elűz vagy tönkretesz, majd bagóért kivásárol; hadakozik a nemzetközi gazdasági szervezetekkel és a pénzpiacokkal. Ez a rendszer nemcsak irracionális, de botrányosan igazságtalan is: elsőszámú vesztesei a legszegényebbek, elsőszámú nyertesei a kormányzó párt klientúrába betagozódott gazdagok. Ám azzal nem sokra mennénk, ha a gazdagoknak kedvező etatizmus és protekcionizmus helyett a középrétegeknek (Jobbik) vagy a középrétegeknek és a szegényeknek (LMP) kedvező etatizmussal és protekcionizmussal próbálkoznánk. Ezen a módon nem lehetne megállítani az ország perifériára csúszását.

Nemcsak arról van szó, hogy a gazdasági versenyben helyt tudunk-e állni. Arról is, hogy milyen társadalmi viszonyok közt adatik meg élnünk. A magyar liberálisok szabad és egyenlő polgárok közösségének szeretnék látni társadalmunkat, ahol társadalmi vagy etnikai származásától, nemétől függetlenül mindenki egyenlő esélyekkel indul az életnek; mindenki a saját belátása szerint alakíthatja az életét, s a különböző hiten, meggyőződésen lévő, különböző kultúrákkal azonosuló, különböző életformákhoz vonzódó emberek kölcsönös tiszteletben rendezik viszonyaikat. Ez az ideál meg sem közelíthető kapitalista piacgazdaság és alkotmányosan korlátozott képviseleti demokrácia nélkül. A kapitalista demokrácia ismert és mai tudásunk alapján elgondolható alternatívái mind rosszabbul teljesítenek – hosszabb távon a gazdasági mutatók szerint is, ami pedig a liberális értékek megvalósulását illeti, legrövidebb távon is.

Állításomat, hogy aki a liberalizmus erkölcsi alapvetéseit helyesli, annak – a mai és a ma előre látható világban – a kapitalista demokrácia mellett kell elköteleznie magát, egy másik írásomban járom körül.[7] Címe „Mi a liberalizmus?”,[8] és párban keletkezett az itt következő esszével, mintegy ennek a gondolati előföltevéseit fejti ki. Összegzi a liberális eszme erkölcsi alapvetéseit, áttekinti a rájuk épülő liberális politikai elveket – külön figyelmet szentelve az erkölcsi alapok elosztási következményeinek –, megindokolja és egyben értelmezi a kapitalizmus, az alkotmányos demokrácia és a korlátozott állam melletti liberális állásfoglalást, s végül válaszol a vádakra, melyekkel a liberalizmust konzervatív, illetve szocialista kritikusai szokták illetni. A liberalizmusnak jelenleg két, egymással vitában álló értelmezése van: az egyiket libertáriusnak, a másikat egalitáriusnak nevezik. Tanulmányom az egalitárius értelmezés mellett érvel, és ezért külön figyelmet szentel az erkölcsi alapvetések elosztási vonzatainak. Ebből fontos következmények adódnak olyan kérdésekre vonatkozóan, mint hogy milyen állam is a korlátozott állam, melyet a liberalizmus helyesel.

A jelen esszé feltételezi a „Mi a liberalizmus?” főbb megállapításait, de önállóan is olvasható. A rendszerváltással egykorú új magyar liberalizmus forrásairól és karakteréről, politikai sikereinek, majd hanyatlásának és válságának okairól igyekszik számot adni. Abból indul ki, hogy a külső körülmények kedvezőtlen alakulása egyet-mást megmagyaráz a liberális közösség elbizonytalanodásából, de nem ad mindenre magyarázatot. Ahhoz, hogy mai állapotunkat megértsük, a történetünkről is számot kell adnunk magunknak.

Írásomat azzal indítottam, hogy a köztársaság keletkezése és bukása között a liberális közösség számára az SZDSZ volt a legfőbb vonatkoztatási pont. Az új magyar liberalizmus történetének első húsz éve elválaszthatatlan az SZDSZ történetétől. Elválaszthatatlan tőle a liberális közösség mai zavart, elbizonytalanodott állapota is. Következésképp ez az írás is az SZDSZ története köré rendeződik.

2. A rendszerváltó liberalizmus

1989 tájékán a magyar társadalom azt szerette volna, hogy hazánk normális európai országgá váljon, s a liberális ajánlat határozott választ adott a kérdésre, hogy ez hogyan lehetséges. Az állampárt reformerei kezdetben csak „modellváltást” akartak – velük szemben a liberálisok mondták ki először, hogy nem a régi rendszer új modelljére, hanem rendszerváltásra van szükség. Az MDF alapítói Kert-Magyarországról ábrándoztak, valamiféle harmadik utat kerestek szocializmus és kapitalizmus között – velük szemben a liberálisok mondták ki először, hogy harmadik út nem létezik. A pártállami rendszer válságából csak egy kiút van, állították, az, amelyik a többpártrendszerű demokráciához, az alkotmányos jogállamhoz, az emberi jogok intézményes biztosítékainak megteremtéséhez vezet. Ugyanígy csak egy kiút van az állami tulajdonú parancsgazdaság válságából is: az, amelyik a magántulajdon és a piac elsőbbségén alapuló, kapitalista rendszerhez vezet. Vagy felzárkózunk Nyugat-Európához – vagy lecsúszunk az európai perifériára.

Ez az álláspont vállaltan utópiaellenes volt. A liberálisok oda szerették volna Magyarországot elvezetni, ahová a fejlett nyugati társadalmak már eljutottak. Abból a meggyőződésből indultak ki, hogy a kapitalista demokrácia mindent egybevetve a legjobb az ismert és mai tudásunk alapján elgondolható politikai és gazdasági berendezkedések közül. „Mindent egybevetve a legjobb” nem azt jelenti: minden részletében jó. Ismertük a nyugati világ visszásságait. Tudtuk, hogy a a szabadság kiterjesztéséért, az egyenlőtlenségek mérsékléséért ebben a világban is nap mint nap meg kell küzdeni. De azt is láttuk, hogy a demokratikus jogállam és a magántulajdon elsőbbségén nyugvó piacgazdaság együttese jóval kedvezőbb feltételeket biztosít a küzdelem megvívásához, mint az alternatívái.

Egy magát – öngúnytól nem mentesen – ma is liberálisnak nevező író nemrég így emlékezett vissza a ’89-es liberalizmus álláspontjára: „[A] rendszerváltáskor mindenki, aki állítólag értett hozzá, vidáman közölte, hogy ezentúl kapitalisták leszünk, ami azt is jelenti, hogy a veszteségesen működő vállalatok bezárnak, sok embernek, aki ezekben dolgozott, hirtelen újra ki kell majd találnia magát. … [A]zt mondták, hogy ezen nincs mit filozofálni, mert máshogy nem megy, mindezt csak le kell nyelni, mint a kanalas orvosságot, és úgyis mindenki, akibe csak egy kicsi gógyi is szorult, majd rá fog jönni, hogyan lehet itt, ilyen körülmények között megélni.”

Nem lehetetlen, hogy Kornis Mihály – mert őt idéztem az imént[9] – találkozott azzal a véleménnyel, hogy „akibe csak egy kicsi gógyi is szorult”, boldogulni fog. A rendszerváltást megelőző másfél évtizedet nyugaton a jóléti állam hagyományos modelljének válsága uralta. Ez a modell, mely folyamatos állami keresletélénkítésre, meghatározó ágazatok állami kézbe vételére, a nemzeti jövedelem nagy és növekvő részének állami újraelosztására épült, harminc év látványos sikerei után inflációval párosuló stagnálásban végezte. Elkerülhetetlenné vált az adócsökkentés, a közkiadások visszafogása, az állami piacszabályozás egyszerűbbé és áttekinthetőbbé tétele, az állami kézbe vett vállalatok kisebb-nagyobb részének privatizálása. A legélesebb fordulatot Nagy-Britanniában hajtották végre, Margaret Thatcher kormányzásának idején. Thatcher durva erkölcsi paradigmaváltással kapcsolta össze a modellkiigazítást. Hadat üzent az egyenlőség és szolidaritás társadalometikájának. A rászorulókat élősködőkként bélyegezte meg; azzal vádolta őket, hogy nem hajlandók felelősséget vállalni a sorsukért. Morális alapon támadta az állami újraelosztást, mondván, hogy azoktól vesz el, akik hozzájárulnak a társadalom gyarapodásához, és azoknak ad, akik csak részesedni kívánnak belőle.

A központosított tervgazdaság lebontásának programja sokban hasonlított a Nyugaton zajló privatizációhoz, deregulációhoz, újraelosztás-csökkentéshez; nem csoda, hogy a magukat liberálisnak vallók egy része a thatcheri retorikát is magáévá tette. Ők voltak azok, akik magukat konzervatív liberálisként definiálták.[10] A konzervatív liberálisok hajlamosak voltak a szocialista gazdasági rendszer valóságával a tökéletes piaci verseny idealizációját szembeállítani. Fenntartások és megszorítás nélkül állították, hogy a piac spontán rendje mindenki számára a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja ahhoz, hogy a saját jólétét a saját felelős döntéseivel és erőfeszítéseivel mozdítsa elő.

A ’89-es liberalizmus fősodra azonban távol esett a konzervatív-liberális felfogástól. Az eszmei-politikai irányzatok összetett képződmények; az egyéni vélemények közti azonosságok és különbségek tarka sokféleségéből többnyire nem rajzolódik ki egyetlen, egyértelmű mintázat; ezért nem mindig könnyű megállapítani, hol is húzódik a fősodor. Ám a rendszerváltó liberalizmus esetében ez nagyobb nehézség nélkül kimutatható. Hiszen ott van a Kék Könyv – a rendszerváltás programja –, negyvenöt szerző, közgazdászok, szociológusok, jogászok, történészek, oktatáskutatók, lelkészek, irodalmárok közös alkotása, melyet az SZDSZ két egymás utáni közgyűlésen is megvitatott, mielőtt magáévá tette volna.[11]

A Kék Könyv álláspontját – egyebek közt – a kapitalizmus egyértelmű, de nem kritikátlan elfogadása cövekelte ki. Abból indult ki, hogy a kapitalista piacgazdaságnak nincs jó alternatívája, de a piac mindenhatóságába vetett hit és a rendszerszerű folyamatok veszteseinek hibáztatása idegen volt tőle. Szerzői jól látták, hogy a piac nemcsak jólétet termel, hanem egyenlőtlenséget, kiszolgáltatottságot is. Nem hittek abban, hogy lehetséges volna kapitalizmus, melyből az igazságtalanságot újratermelő mechanizmusok egyszer s mindenkorra ki vannak küszöbölve, abban azonban igen, hogy a kapitalizmus fogyatékosságaival együtt is fölötte áll mind a történelemben már kipróbált, mind pedig mai tudásunk alapján elgondolható riválisainak. Nyitottabb a változásra, jobb az önkorrekciós képessége, ami akkor is mellette szól, ha tudjuk, hogy a kiigazítás időnként mély válságokon át tör magának utat. Hatékonyabban igazítja hozzá az erőforrásokat a végső felhasználók – a fogyasztók – igényeihez, ami akkor is javára írandó, ha kritikusan számba vesszük a fogyasztói igények manipulálására való hajlandóságát. Lebontja az egyén gazdasági szabadságának formális intézményi korlátait, ami akkor is erényének tekintendő, ha nem feledkezünk meg azokról, akiket a piaci verseny kiszolgáltatott helyzetbe hoz. A gazdasági hatalom szétterítése révén kedvezőbb feltételeket kínál a demokrácia számára, és ez is előnyei közé tartozik, még ha tisztában vagyunk is vele, hogy a kapitalizmus viszonyai közt a pénz nem kívánt befolyást élvezhet a demokratikus politikában. Mivel hosszabb távon csak a joguralom viszonyai közt működik sikeresen, a kapitalizmus kedvez az emberi jogok félelem nélküli gyakorlásának. Azzal is hozzájárul az egyén jogtudatos polgárrá válásához, hogy elveszi az államtól a munkáltató és a szolgáltató monopóliumát; ez az előnye akkor is meghatározó marad, ha nem hunyunk szemet a magángazdaságban kialakuló egyenlőtlen erőviszonyok és függési helyzetek fölött. A társadalmi egyenlőség szempontjából sem indokolt kizárólag fenyegető veszélyt látni a kapitalista piacban: dinamizmusa a társadalmi struktúrákat is szakadatlan mozgásban tartja, ami tisztességes közpolitikával a mobilitás felgyorsítására és a társadalmi távolságok szűkítésére hasznosítható. Mivel azonban a kapitalista piacgazdaság erényei óhatatlanul együtt járnak gyengéivel és kudarcaival, a társadalom integrálása, a kiszolgáltatottság és függőség termelésének kordában tartása közpolitikai eszközöket, állami cselekvést kíván. Progresszív liberalizmusnak fogom nevezni ezt a nézetegyüttest; a következő szakasz vége felé látni fogjuk, hogy miért.

A progresszív liberalizmus szemlélete hatja át a Kék Könyvnek a gazdasági átalakulásról és a szociálpolitikai teendőkről szóló fejezeteit egyaránt. A „Milyen elvek szerint működjön a gazdaság?” című fejezet szerint a gazdasági folyamatok elsődleges szabályozójává a piaci versenynek kell válnia. Nem lehetséges versenygazdaság erős magánszektor nélkül; teret kell nyitni az alulról építkező magánvállalkozások előtt, az állami vállalatok nagy részét pedig privatizálni kell. A hazai magán megtakarítások egyelőre nem túlzottan számottevők; szükség lesz a külföldi tőke bevonására.

A piacgazdaság fellendülése jelentős magánvagyonok keletkezéséhez vezet majd, folytatódik a gondolatmenet. Nincs mód biztosítékot adni arra, hogy az új gazdagok mind „talpig becsületes” emberek legyenek. Feltűnésük próbára fogja tenni a magyar társadalom szociális érzékét és kulturális beidegződéseit. Tudatosítani kell azonban, hogy hatékony piaci gazdálkodás jelentős magánvagyonok nélkül nem lehetséges.

Ami elfogadhatatlan, az nem a gazdagodás, hanem az elszegényedés. „A magántulajdonon alapuló, modern piacgazdaságok … sem mentesek súlyos gondoktól, igazságtalanságoktól, nehezen megoldható koordinációs problémáktól.” Ám ezekbe nem kell beletörődni. A kapitalizmus választása nem jelent egyet a 19. század „civilizálatlan, kezdetleges kapitalizmusának” választásával.

A „Gazdaság és társadalmi szolidaritás” című fejezet szervesen folytatja ezeket a gondolatokat. Egyfelől nagy erővel mutat rá a legfőbb szociális problémára, mellyel a magántulajdonú piacgazdaság bevezetésekor szembe kell majd nézni: az állampárti rendszerben a társadalom kettészakadt, kialakult egy kisebbség, mely „gazdaságilag versenyképtelen, politikai önszerveződésre alkalmatlan, ezért csak passzív szemlélője és kárvallottja lehet a változásoknak”. Ugyanakkor „a gazdaság radikális átalakítása, a piaci keretekhez igazodó intézmények és magatartásformák kialakítása még a konszolidált többség teherbíró képességét is erősen próbára fogja tenni. Ha nem kap külön támogatást, mindez megoldhatatlan feladatot jelent majd a leszakadt kisebbségnek.”

Másfelől, a szociálpolitika nem függetleníthető a tágabb gazdasági-társadalmi rendszertől. Ha Magyarország a kapitalizmust választja, akkor a rászorulók támogatásának is piackonform módon kell működnie. Ezen a Kék Könyv két dolgot értett. Részint azt, hogy a leszakadó rétegek megkapaszkodását szolgáló, „pozitív diszkriminációt” ajánlatos a piac működéséhez szorosan igazodó technikákkal megvalósítani: például a megélhetés elemi feltételeit negatív jövedelemadó biztosíthatná a rászorulóknak; az önkormányzatokat negatív vagyonadóval – a közösségi erőforrásokhoz hozzájárulni képtelen lakosok utáni központi juttatással – lehetne érdekeltté tenni abban, hogy a helyi közösség szegény tagjait a többiekkel egyenrangúként kezeljék, és így tovább. Volt persze egy sor szokványosabb javaslata is a Kék Könyvnek: például alanyi jogú családtámogatást szorgalmazott, valamint térítésmentes közétkeztetést a létminimum szintje alatt élő gyermekeknek. Ezekről szólván azonban világossá tette, hogy a jóléti igények kielégítése nem szakadhat el a gazdaság teljesítő képességétől: az ország rossz – és átmenetileg tovább romló – gazdasági helyzetében az államnak nem lesznek eszközei minden jogos és sürgető igény egyidejű kielégítésére. Óva intett a naiv vélekedéstől, mely szerint „hazánk néhány év alatt olyan magas szinten tudja majd ötvözni a vállalkozásokkal szembeni keménységet és a jóléti vívmányokat, mint Svédország vagy akár a szomszédos Ausztria”.

A Kék Könyv szerzői sok mindent nem láttak pontosan előre. Azt azonban egyedülálló éleslátással megjósolták, hogy a kapitalizmusra való áttérés súlyos társadalmi feszültségekhez fog vezetni, egyrészt a biztonságukban fenyegetett középrétegek és az új tőketulajdonosok között, másrészt ugyanezen középrétegek és a társadalom alatti helyzetbe szoruló csoportok, mindenekelőtt az ország roma és nem roma lakosai között. Egyértelművé tették, hogy a rendszerváltás kimenetele végső soron attól függ, sikerülni fog-e a robbanásveszélyes feszültségeket korlátok közt tartani.

De kik voltak a ’89-es liberálisok, akik ezekkel a nézetekkel tűntek föl a politikában? Honnan jöttek, mi tette őket szellemi közösséggé?

3. A liberális közösség

Egy szűk másfél évtizeddel ezelőtt született írásom[12] két hosszabb múltra visszatekintő csoport – a reformer értelmiség és a demokratikus ellenzék – találkozásából eredezteti az új magyar liberalizmus létrejöttét. Ma úgy látom, pontosabb és jobban értelmezhető képet kapunk, ha a reformer értelmiség kategóriáját kettéválasztjuk a központosított tervgazdaság – elsősorban közgazdász – kritikusaira és a pártállam gazdasági rendszeréhez társuló társadalmi struktúra – elsősorban szociológus – kritikusaira. Így tehát három hagyomány egyesüléséről fogok beszélni. S még ez sem a teljes kép: egy teljes körű áttekintésnek arról is számot kellene adnia, hogy a humán értelmiség különböző körei – történészek, filozófusok, írók, művészek – milyen szerepet játszottak az új magyar liberalizmus előtörténetében.
Reformereknek a rendszerváltást megelőző évtizedekben jobbára a rendszer közgazdász kritikusait nevezték. A három csoport közül ők léptek legkorábban a színre: első nemzedékük 1953 és ’56 között jelentkezett, a második a hatvanas évek közepén, a harmadik pedig a nyolcvanas években. Bebizonyították, hogy a tervgazdálkodás diszfunkciói nem alkalmi hibákból és következetlenségekből származnak, hanem a gazdaság egy központból való vezérlésének rendszerszerű következményei. Rámutattak, hogy ebből következően nem az előírások tartalmán, hanem az intézményi rend működési mechanizmusain kell változtatni. Elgondolásaik kezdetben érintetlenül hagyták a tulajdonviszonyokat. Adottnak fogadták el, hogy a vállalatok állami tulajdonban vannak, és arra tettek javaslatot, hogy az állam mondjon le a részletes tervutasításokról, és az árak egy részének meghatározását is bízza a piacra.

Az 1968-as gazdasági reform tapasztalatai azonban a legjobbakat arról győzték meg, hogy az állami tulajdonra épülő gazdasági rendszer csak nagyon alacsony hatásfokkal lehet képes szimulálni a kapitalista piac működését. A harmadik reformhullám már az állam tulajdonosi monopóliumát is kritika tárgyává tette, s a nyolcvanas évek végére elvezetett ahhoz a konszenzushoz, hogy – legalábbis az ún. versenyszektorban – a magántulajdonnak nincs elfogadhatóan hatékony alternatívája. A reformerség rendszerkritikába torkollott.

A rezsim gazdasági ígéreteinek lelepleződésével párhuzamosan szociális ígéretei is lelepleződtek. Nagyjából egy időben a második reformhullámmal – tehát a hatvanas évek közepe-vége felé – megszólalt a szociológiai rendszerkritika, kimutatva, hogy a piacgazdaság felszámolása nem hozott egyenlőséget és tartós mobilitást, hanem csak más típusú – a javak és pozíciók állami elosztásához kötődő – egyenlőtlenségek és merevségek forrása lett. A hiánygazdaság körülményei közt a jövedelmi különbségeknek kisebb a stratégiai jelentőségük, mint a pártállami hierarchiában betöltött helyek különbségeinek, lásd a lakáshoz, a jó színvonalú egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz való hozzájutás egyenlőtlenségeit. A nagyipar szinte korlátlan keresletet támaszt a munkaerő iránt, de ezzel csak a gyárkapun belül reprodukálja a társadalom kettészakadását beilleszkedett többségre és marginalizálódott kisebbségre. Az alapvető fogyasztói javak árának mesterséges leszorítása nemhogy csökkentené, növeli az egyenlőtlenségeket, mert a magasabb jövedelmű családok mindenből többet fogyasztanak. A legradikálisabbak empirikus kutatások sorával bizonyították, hogy a szocializmusban tovább él a nem létezőnek nyilvánított mélyszegénység, s hogy a szegények közt erőteljesen felülreprezentált cigányságot végzetes társadalmi leszakadás fenyegeti.

A radikalizálódó kritika a hetvenes évek első felében elérte a hatalom türelmének határait. 1973-ban megrendezték az ún. filozófuspert, mely a rezsimet saját ideológiájával szembesítő hét kutatót tessékelt ki a tudomány intézményei közül (köztük e szöveg szerzőjét). Ugyanebben az évben perbe fogták, majd felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Haraszti Miklóst Darabbér című szociográfiai riportjáért. 1975-ben őrizetbe vették Szelényi Ivánt és Konrád Györgyöt, és elkobozták Az értelmiség útja az osztályhatalomig című művük kéziratát. Tilalmakkal, majd állásvesztéssel sújtották Kemény Istvánt, a szegénységkutatás vezéralakját. Avantgárd képzőművészeti és színházi kezdeményezéseket szorítottak a föld alá. Amikor 1975-ben megszületett a Helsinki Egyezmény, mely az emberi jogi normákat az európai biztonság garanciái közé emelte, majd 1976-ban a Szovjetunióban létrejött a Moszkvai Helsinki Csoport, Lengyelországban a Munkásvédelmi Bizottság, 1977-ben pedig Prágában útnak indult a Charta ’77 mozgalom, Magyarországon is együtt volt a kritikus tömeg a demokratikus ellenzék létrehozásához.

Az ellenzék fellépése részint új tartományokra terjesztette ki a már zajló eszmei vitákat. Eddig arról volt szó, mi jó az embereknek – az ellenzék úgy tette föl a kérdést, mihez van joguk: mi az, amit nem kell kérniük, hanem aminek a biztosítását megkövetelhetik, mi az, aminek megcselekvése nem tehető függővé hivatalos engedélytől, s aminek tiltása és üldözése akkor is jogot sért, ha az írott törvény lehetővé teszi. Az emberi jogokra való hivatkozás gondolati hagyományt is teremtett, de több volt értelmezési keretnél: politikai gyakorlat volt. A demokratikus ellenzék tüntetően gyakorolni kezdte a szóláshoz, gyülekezéshez, egyesüléshez fűződő jogokat, és ezzel kihívást intézett a hatalomhoz: vagy nagyszabású elnyomó intézkedéseket vállal a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt, vagy megáll a represszió olyan fokánál, ami legföljebb fékezheti, de nem állíthatja meg a hivatalos intézményektől független civil társadalom újjászerveződését.

Eddig a rendszer javíthatóságában hívők és a rendszert reformálhatatlannak gondolók egyaránt abból a rendíthetetlen bizonyosságból indultak ki, hogy gyakorlati megvalósulásra csak olyan alternatíváknak van esélyük, melyek a rezsim hivatalos intézményein belül is képviselhetők. A demokratikus ellenzék színre lépése láthatóvá tette, hogy az állampártra immár a hivatalos intézmények közül kilépve, kívülről is nyomást lehet gyakorolni.

Ez feszültséget is gerjesztett az ellenzék és a hivatalos intézmények türelmi zónájában manőverező rezsimkritikusok között. Az ellenzék tüntetően átlépett a rendszer játékszabályain; a belső kritikusok a rezsim keretei közti mozgásteret puhatolgatták. A belső kritikusok közül sokan tartottak az ellenzéki taktika radikalizmusától, ellenzéki körökben pedig az ő óvatosságukkal szemben volt politikai és erkölcsi türelmetlenség. Ezek a feszültségek azonban soha nem zárták ki a két csoport közötti érintkezést, s a rendszerváltást közvetlenül előkészítő években – a pártállam szétzilálódásának éveiben – elvesztették a jelentőségüket.

Bár az emberjogi stratégia kezdetben távol állt a rendszer belső kritikusaitól, az emberjogi eszme nagyon is konvergált a céljaikkal és megfontolásaikkal. Az emberi jogok eszméje, az intézmények nyelvére lefordítva, magában foglalja, hogy jól berendezett társadalomban alkotmányos garanciák védik az egyének jogait, a közgazdász kritikusok pedig – más okokból – szintén az alkotmányosságba kezdték vetni reményeiket: ők azt várták az alkotmányos garanciáktól, hogy a piacot koordináló szabályok szilárddá, kiszámíthatóvá válnak. Továbbá, az emberjogi eszme magában foglalja, hogy minden ember egyenlő méltóságú személy, akivel a társadalomnak ekként is kell bánnia; a modern emberjogi gondolkodás pedig világossá tette – s a demokratikus ellenzék mértékadó köreiben a SZETÁ-tól a Beszélőig evidencia volt ez a felismerés –, hogy az a társadalom, mely minden tagját egyenlő méltóságú személynek ismeri el, minden tagja számára egyenlő esélyeket is igyekszik biztosítani a boldoguláshoz, és a szociológiai rendszerkritikusok (azok is, akik nem váltak a demokratikus ellenzék részeseivé) épp a valódi esélyegyenlőséget kérték számon a pártállami rezsimen. Végül a közgazdász és szociológus rendszerkritika között is volt találkozási felület, hisz mindkettő abból indult ki, hogy az a rezsim, melyben minden kormányzati és tulajdonosi hatalom egyetlen, egyközpontú hierarchia csúcsán összpontosul, se nem hatékony, se nem igazságos.

Érthető, hogy ezek a megfontolások egy táborba hozták a pártállami rezsim közgazdász, szociológus és emberjogi kritikusait – de nem volt-e szövetségük szükségképpen ideiglenes? Hiszen a piacgazdaság új egyenlőtlenségeket, a magántulajdon új függési viszonyokat teremt; az átmenetileg egy irányba mutató szempontok újra összeütköznek egymással. Nos, ennek nem kellett a formálódó szellemi közösséget szétvetnie. A ’89-es liberálisok tisztában voltak vele, hogy egy olyan rendszer teremtésében vesznek részt, mely az egymással küzdő világnézetek és a versengő érdekek konfliktusait nem szünteti meg, hanem nyílttá teszi: egymástól elkülönült képviseletükre, vitájukra és megmérettetésükre alapozza a politikai döntéseket.[13] Az egyik legfontosabb szempont, mely összekötötte őket, az a belátás volt, hogy a kapitalista demokrácia – ismert gyengéivel együtt is – minden létező és mai tudásunk alapján elgondolható más rendszernél jobb feltételeket teremt a társadalmon belüli konfliktusok nyílt megvitatására és a méltányos megoldások felmutatására.

Három áramlat találkozásáról beszélek, nem egyetlen, monolit tömbbé való összetömörülésükről. A különböző háttérből érkező liberálisok számára a közös elgondolás különböző szeletei nem egyformán voltak fontosak, az alternatívák mérlegelésekor nem egyformán súlyozták – nem is mindig egyformán értelmezték – a versengő célokat. Ebben azonban nincs semmi meglepő; minden élő irányzatot nézetkülönbségek sokasága tagol, ami nemcsak elkerülhetetlen, de az irányzat termékenységének, önkorrekciós képességének is szükséges feltétele.

Már említettem, hogy a kapitalista piacgazdaság igenlésének és az emberi jogok hagyományosabb – a negatív szabadság védelmére korlátozott – felfogásának kombinálódásából létrejött egy konzervatívabb szemléletű áramlat. A kapitalista piacgazdaság igenlésének párosulása az emberi jogok modern – az esélyegyenlőség és a társadalmi szolidaritás eszméjét magában foglaló – felfogásával pedig egy progresszívebb szemléletű áramlatnak adott életet. Ez utóbbi vált az új magyar liberalizmus mértékadó irányzatává, ez határozta meg a liberális párt induláskori krédóját összegző Kék Könyv szellemiségét.
Most már arról is tudok mondani valamit, hogy miért így alakultak a súlyviszonyok az új magyar liberalizmus áramlatai között. Az SZDSZ-ben egymásra talált csoportok szakmai és politikai életútjai különbözőek voltak ugyan, de világnézeti hátterük összekötötte őket. Jó néhányan közülük a marxizmus vonzásköréből indultak el. A volt marxisták persze a világon mindenütt sokfelé szóródtak szét; nem kevesen kötöttek ki jobboldali – konzervatív, vagy egyenesen nacionalista – vidékeken. Az amerikai neokonok első nemzedéke javarészt volt trockistákból került ki. A ’68-as hátterű francia „új filozófusok” közül többen a konzervatív jobboldal szószólóivá váltak. Az egykori jugoszláv Praxis-körből a kilencvenes években a radikális nacionalizmus felé is vezetett egy-egy út. A majdani SZDSZ értelmiségi környezetét létrehozó körökben viszont domináns maradt a széles értelemben vett baloldali hagyomány.

A rendszerváltást megelőző másfél-két évtizedben a később itt összegyűlt csoportok – bármerre tájékozódtak egyébként – valamennyien a 20. századi magyar progresszió örököseinek látták magukat; a mértékadó szellemi elődök Jászi Oszkár és Bibó István voltak. Jászi a századelő polgári radikális mozgalmának vezéralakja volt; Bibó a népi írók mozgalmában találta meg a helyét. Más kor, más társadalmi és kulturális környezet. Bibó soha nem hivatkozott Jászira; annak sincs jele, hogy az idősödő Jászi tudomást vett volna a fiatal Bibóról. És mégis, láthatatlan szálakkal fűzte őket egymáshoz a meggyőződés, hogy a társadalmi struktúra demokratizálása nélkül nem lehetséges politikai demokrácia sem. Mindketten jól látták, hogy a nemzeti és nemzetiségi kérdés megoldatlansága mérgező, s hogy csak demokratikus és egalitárius megoldása hozhat tartós kiengesztelődést. Mindketten abból indultak ki, hogy a kiegyezés utáni, páratlanul dinamikus fejlődés már a világháborús katasztrófa előtt zsákutcába vezetett, mert úgy kellett végbemennie, hogy közben az úri osztályok politikai hegemóniája töretlenül maradjon. Mindketten kritikus szemmel néztek a kapitalista rendszerre. Jászi szemléletén mély nyomot hagytak kora – a magyar kapitalizmus Gründungszeitje – kegyetlenül súlyos társadalmi igazságtalanságai, hatalmas munkástömegek sötét nyomora és pária-helyzetük. Bibó gondolkodása a harmincas években formálódott, amikor egész Európában mélyponton volt a kapitalizmus életképességébe és megreformálhatóságába vetett hit. A piacot és a versenyt egyikük sem vetette el, de a tulajdonviszonyok kérdésében szocialisztikus elképzelésekhez vonzódtak. Hangsúlyozni szokás, hogy egyikük sem volt liberális.[14] Valóban, bár az emberi jogok sérthetetlensége lényeges szerepet játszott világképükben, és következetesen elutasították mind a jobb-, mind a baloldali totalitárius rezsimeket, a kapitalizmusban önmagát túlélt rendszert láttak, ez pedig a szocialista piacgazdaság eszmeköréhez vonzotta őket.

És mégis. A rendszerváltás előtti évtizedekben a liberalizmustól távolodó Jászi és Bibó mutatta az utat vissza, a liberalizmus felé. Könnyebb volt tőlük elfogadni, hogy a társadalmi egyenlőség akarása nem igazolja az egyéni szabadság feláldozását, mint olyan szerzőktől, akiket meg sem érintett a szocialista gondolat. Ahogy Jászit és Bibót a magyar kapitalizmus gyengesége a szocializmus felé fordította, a majdani liberálisokat a kapitalizmus felé fordította a belátás, hogy a magántulajdonú piacgazdaság infrastruktúrája nélkül szabadságra és demokrácia sincs komoly esély.

Amikor azonban ide eljutottak, nem kellett úgy látniuk, hogy a magyar progresszió folytatásra alkalmatlan hagyomány. Nem folytathatták ott, persze, ahol Jászi és Bibó abbahagyták. De azt a hagyományt folytatták, amit utoljára ők mutattak fel: a magyar történelemnek azt a vonulatát, mely a gazdasági és politikai rendszer modernizálása, a társadalom polgárosodása felé törekszik. Jászi és Bibó olyan időkben léptek föl, amikor ez a törekvés – nem először és nem utoljára – megbicsaklott; a ficam okait keresték, helyrerándítására tettek ajánlatot. A ’89-es liberálisok úgy látták, hogy a történelmi pillanat, melyben fellépniük megadatott, új, egészen kivételes alkalmat kínál a ficam helyrerándítására. A kommunizmus modernizáló diktatúrát emelt a két világháború közti, megcsontosodott, úri-konzervatív rezsim romjain; előrevitte a társadalomszerkezet modernizációját, de azon az áron, hogy földig rombolta a polgárosodás még gyenge állásait. Az új magyar liberalizmus egyik vezérgondolata volt, hogy a polgárosodás – az ország népességének jogaik biztos tudatában cselekvő, öntudatos polgárok társadalmává szerveződése – csak a magántulajdon elsőbbségén alapuló piacgazdaság talaján valósulhat meg. Sajátos karakterét pontosan az adta, hogy benne a 20. századi magyar progresszió békült meg a kapitalizmussal.[15]
Megbékélt a kapitalizmussal, de a társadalmi igazságosság és szolidaritás elveinek feladása nélkül. Az első pillanattól fogva tisztában volt vele, hogy a magára hagyott vagy rosszul szabályozott kapitalista piac nem képes eleget tenni ezeknek az elveknek. Abból, hogy a kapitalizmusnál nem ismerünk jobb gazdasági rendszert, nem arra következtetett, hogy a kapitalista gazdaság működése úgy jó, ahogy van, hanem arra, hogy az igazságosabb és szolidárisabb társadalomért a kapitalista rendszer keretei közt kell megvívni a – soha véget nem érő – küzdelmet.

Az olvasó talán úgy véli: lehet, hogy ez az álláspont rokonszenves, de nem sok köze van a liberalizmus alapvetéseihez. A liberális gondolat a szabadság és a tulajdon elvein nyugszik, nincs hely benne olyan eszmék számára, mint társadalmi igazságosság és szolidaritás. Nos, ez a nézet többé-kevésbé megfelelt a 18−19. századi liberális konszenzusnak. Ma már a liberális elmélet művelői közt marginális vélekedésnek számít. A liberalizmus igen széles körben elfogadott elméleti önértelmezése arra a fundamentális erkölcsi tézisre épül, mely szerint minden ember élete egyformán értékes: bárhová szülessünk is, egyformán fontos, hogy a lehető legjobbat hozhassuk ki az életünkből, méghozzá saját belátásunk szerint, saját hitünket, meggyőződéseinket, kulturális vonzalmainkat követve. Ebből pedig nem csupán az következik, hogy az állam nem írhatja elő az egyéneknek, a többség nem írhatja elő a kisebbségeknek, hogyan éljenek, hanem az is, hogy a társadalom felelősséggel tartozik a születéskor megöröklött kezdő helyzetek kiegyenlítéséért.[16]

A kapitalista demokrácia egyértelmű elfogadása tette lehetővé, hogy az új magyar liberalizmus domináns irányzata, mely a magyar progresszió hagyományából nőtt ki, közös politikai családot alkosson konzervatív szemléletű liberálisokkal. A konzervatív liberálisok hajlamosak voltak kételkedni abban, hogy a piac spontán működése bírálható volna a társadalmi igazságosság szempontjai alapján; mindenfajta állami újraelosztást elleneztek; s a vállalkozó-polgárra kívánták alapozni az új demokráciát. A progresszív liberálisok jóval érzékenyebbek voltak a kapitalista piacgazdaság árnyoldalaira, és egy jóval szélesebben felfogott polgárosodáshoz fűzték politikai reményeiket.

A „polgári” jelzővel mindenekelőtt egy magatartási kultúrát jelöltek: azoknak az embereknek a habitusát, akik önálló életvezetésre törekszenek, jogaik biztos tudatában járnak el, tisztelik a törvényt, és részt vállalnak a közügyekből. Ennek a kultúrának a meghonosodásához magas szintű iskolázottságra, az urbanizáció magas fokára, a személyi autonómia jogi feltételeinek kiépülésére van szükség, de azon túl szükség van gazdasági feltételekre is. A konzervatívabb liberálisok szűken határozták meg ezeket: polgáron a független egzisztencia teremtésére képes embert értették, aki elegendő megtakarítással vagy hitellel rendelkezik ahhoz, hogy saját vállalkozást alapítson, vagy saját irodát, rendelőt létesítsen, ahol mint orvos, ügyvéd, stb. „a maga uraként” tevékenykedik. Progresszív-liberális megközelítésben azonban mindenki polgár, akinek a családja elég magas jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy rendkívüli kiadásait elsősorban megtakarításból – vagy biztonságosan törleszthető hitelből – fedezhesse, legyen szó akár lakásvásárlásról, akár súlyos betegség költségeinek vagy átmeneti munkanélküliség okozta veszteségeknek a társadalombiztosítás által kipótolton túli részéig. E tágabb értelemben a munkavállaló is polgár lehet, feltéve, hogy kellően nagy anyagi tartalékok birtokában nyugodt lélekkel kiléphet a munkahelyéről, ha főnöke basáskodik vele, vagy értelmetlen robotra kényszeríti, és a progresszív liberálisok nem kívánták beérni kevesebbel, mint hogy a munkavállalók is nyerjék el a polgár státusának „méltóságát és biztonságát”.[17] Azzal azonban ők is egyetértettek, hogy az önálló politikai cselekvésre képes polgár mentalitását első lépésben a független piaci szereplőként fellépő vállalkozók tehetik magukévá. Előbb létre kell jönnie az öntudatos vállalkozó-polgárságnak, a többiek polgárosodása csak ezután várható.[18]

A napirenden lévő feladatok természete is szűkítette a távolságot a progresszív és a konzervatív liberálisok között. Bár a konzervatív liberálisok kisebb államban gondolkodtak, mint a progresszív liberálisok, az utóbbiak is jóval kisebb államot tartottak kívánatosnak annál, amit az új rendszer az előzőtől örökölt, és annál is, ameddig akár a szabad demokratáktól jobbra, akár tőlük balra bárki hajlandó volt elmenni.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a kapitalizmus, a demokrácia, a világnézetileg semleges és a joguralom által korlátozott állam melletti elköteleződés egy táborba hozta a két áramlat híveit. Konszolidált demokráciákban ez az elköteleződés valamennyi mainstream politikai irányzatra kiterjed, s ezért a konzervatív és a progresszív gondolkodás közti különbségek hangsúlyosabbak lehetnek, mint közös előfeltevéseik. A rendszerváltás Magyarországán azonban a kapitalista demokrácia, a világnézetileg semleges és a joguralom által korlátozott állam eszméjével a szocialista baloldal is, a keresztény-nemzeti jobboldal pedig különösen nehezen békült meg. Ezért a progresszív liberálisokat a szocialista baloldaltól, a konzervatív liberálisokat pedig a keresztény-nemzeti jobboldaltól több minden választotta el, mint ami egymástól különböztette meg őket. Úgy érezhették, hogy amit együtt képviselnek, az erkölcsi alapvetések és a kívánatos társadalmi berendezkedés kérdései érdemi vitában állnak a rendszerváltás tájékán színre lépő többi irányzattal, de ugyanakkor „kevésbé irányzat az irányzatok között, mint inkább az a nyugatias politikai életkeret, amelynek ... egyetlen alternatívája valamiféle katasztrófa”.[19]

Mindent egybevetve, az SZDSZ értelmiségi hátországa szolid alapokon jött létre. Az ideológiai vélemények aránylag széles skáláját fedte le, de egymástól nem annyira távoli véleményeket, hogy egyazon párt ne lehessen képes képviselőiket magában egyesíteni. Az átmenet társadalmi megrázkódtatásai nem érték készületlenül. A kelet-európai demokratikus ellenzéki mozgalmakból kinőtt pártok közül csak a lengyel Szabadság Unió épült hasonlóan széles alapokra. A többiek mindjárt a rendszerváltás után letűntek. A Szabadság Unió bő tíz évvel élte túl a rendszerváltást. Az SZDSZ húsz évvel.

Az új magyar liberalizmus nem efemer jelenségnek indult tehát. A magyar liberális párt mégis eltűnt, egy identitásában elbizonytalanodott szellemi közösséget hagyva maga után. Ez az, amire magyarázatot kell keresnünk.

4. Magyarázatok

Az SZDSZ bukásáról sokféle magyarázat forog közkézen. Egy részük valamilyen egyszeri, de végzetes következményekkel járó hibás döntésben találja meg az okot; prototípusuk az az elbeszélés, mely a visszafordíthatatlan hanyatlást az MSZP első, 1994. évi koalíciós ajánlatának elfogadásából eredezteti.[20] Bár az ilyen elbeszélések a történet fontos összetevőire világíthatnak rá, arra véleményem szerint nem alkalmasak, hogy az SZDSZ lejtmenetének egészéről számot adjanak. Megközelítésük két súlyos hibában szenved. Egyfelől feltételezi, hogy egyetlen, időben korlátozott cselekmény örök időkre eldönti egy politikai vállalkozás sorsát. Olyan volna ez, mint a bibliai ősbűn, amit hetedíziglen nem lehet lemosni. Az e világi politikában nem igen akadnak efféle ősbűnök. Az SZDSZ bukását cselekmények hosszú láncolataként kell megértenünk, ahol bármely láncszemnél volt – jóllehet az időben szűkülő – választási lehetőség. Másfelől, az „ősbűn-hipotézis” figyelmen kívül hagyja, hogy a történetet nem egyedül a párt vezetésének, tisztségviselőinek, képviselőinek és tagjainak a cselekedetei alakították, hanem külső tényezők sokasága is: más pártokhoz, szervezetekhez, nyilvános fórumokhoz és a választópolgárok tömegeihez köthető cselekedetek, továbbá masszív gazdasági-társadalmi folyamatok, melyeket a politikai küzdelmek résztvevői vagy egyáltalán nem, vagy csak részlegesen tartottak ellenőrzésük alatt.
Kielégítő magyarázathoz csak akkor juthatunk, ha a liberális párt pályaívét e folyamatok tágabb összefüggéseibe ágyazva próbáljuk értelmezni.

Ebben a szakaszban arról mondanék egy keveset, hogy milyen nagyobb tendenciákat kell bevonni a vizsgálódásba, és hogyan érdemes a párt mozgása és a szélesebb tendenciák közti kapcsolatról gondolkodni.

A meghatározó tendenciákról két különböző leírás forog közkézen. Az egyik arra helyezi a hangsúlyt, hogy a „szabadelvű, nyugatias baloldal” Magyarországon a 20. század teljes folyamán marginális helyzetben volt; soha nem sikerült tartósan elfogadtatnia nézeteit a társadalom többségével. A rendszerváltás átmeneti eufóriájának elmúltával megmutatkozott – így a visszatekintő értelmezés –, hogy ez ma is így van. „A liberálisok szabadságfogalma individuális, és olyan jogoknak kedvez, amelyek a politikailag nem túlságosan iskolázott emberek szemében rossz hatással lehetnek a közrendre, a vagyonbiztonságra, a családi fegyelemre, a hitbeli dolgok tiszteletére, sőt még a jó ízlésre is”, írja Kende Péter, aki a liberalizmus társadalmi elszigeteltségének tézisét a legnagyobb erővel fejtette ki.[21] Egyenlőség-eszméjük is kevés hívet és sok ellenséget szerzett a liberálisoknak, hiszen olyan szociális és életforma-kisebbségek iránt követel elfogadó magatartást, melyek iránt a többség ellenszenvet táplál. Végső soron ez – tehát a „szabadelvű, nyugatias baloldal” szellemi elszigeteltsége – ítélte volna a liberális pártot összezsugorodásra, majd eltűnésre.

Kende nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a hanyatlás és bukás okosabb politikával, jobb döntésekkel elkerülhető lett volna-e, vagy az elkövetett hibák és tévedések csupán siettették-e az elkerülhetetlent. Elemzése számos rossz döntést sorra vesz, de nem törekszik arra, hogy egységes képbe rendezze őket a liberalizmus elszigeteltségének tulajdonított hatásokkal. Arról sem nyilatkozik, hogy a mai Magyarországon a modern szabadelvűség ugyanolyan elszigetelt-e, mint a 20. század nagyobbik részében volt.

Ez lényeges kérdés pedig. Jászi polgári radikális pártja kicsiny zárvány volt a korabeli magyar politikában, Bibó még Jászinál is magányosabb volt (választott pártjára, a Nemzeti Parasztpártra gondolkodása semmiféle hatást nem gyakorolt). Ha az új magyar liberalizmusnak ugyanúgy nem volt esélye a magányból való kitörésre, mint a 20. századi magyar progressziónak, akkor 1989−90-es felívelése a történelmi pillanat esetlegességeinek betudható anomália volt, amit óhatatlanul követnie kellett a bukásnak. Ez esetben nem igen marad más konklúzió, mint amire Pető Iván jutott: „Nem az volt a kérdés, hogy ez [az SZDSZ eltűnése] megtörténik-e, hanem az, hogy mikor.”[22] Ha azonban a liberális eszme bár kisebbségi tényezőként, de mélyen be volt és ma is be van ágyazódva a magyar közgondolkodásba, akkor nem az lesz a kérdés, hogy mikor, hanem az, hogy miért.

A tények, megítélésem szerint, az utóbbi hipotézist támasztják alá. Magyarország ma fejlődésének minden torzulásával együtt is sokkal modernebb ország, lakossága jóval tanultabb, urbanizáltabb, szekularizáltabb, mint a II. világháború előtt volt, s ez a vélemények eloszlásában is megmutatkozik. A magukat liberálisnak vallók aránya a felnőtt magyar lakosság egészében nem magas, de nem alacsonyabb, mint a két másik nagy politikai világnézettel, a konzervativizmussal és a szocializmussal azonosulóké.[23] Ha pedig nem azt vizsgáljuk, hogy hányan vallják magukat liberálisnak, hanem azt, hogy hányan értenek egyet a liberálisok által képviselt nézetekkel, akkor kiderül, hogy a liberálisokra jellemző véleményeket jóval többen fogadják el, mint amennyien magukat liberálisnak tekintik (az abortusz és az eutanázia szabadságának, az állam és az egyházak elválasztásának támogatottsága kétharmad körül ingadozik, a melegházasságot a megkérdezettek 25-28 százaléka tartja elfogadhatónak, körülbelül ennyien gondolják, hogy a kábítószerfogyasztást nem kellene büntetni, vagy hogy a prostitúció ellen nem a prostituáltak üldözésével kellene tenni). Kétségtelen, a romák iránti tolerancia szintje feltűnően alacsony, gazdasági kérdésekben is jóval kevesebben osztják a liberálisok által helyeselt nézeteket, mint erkölcsi-politikai kérdésekben. Az is tagadhatatlan, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatok alakulása nem hagyja érintetlenül a közvéleményt: így a liberalizmus gazdasági programja ma jóval népszerűtlenebb, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt.[24]

Nagy hiba volna, persze, feltételezni, hogy aki a felsorolt kérdések némelyikében – esetleg egyszerre többen is – a liberálisokhoz hasonlóan gondolkodik, automatikusan a liberális párt szavazója; ez még a liberális önbesorolású választópolgárok összességéről sem igaz. Bárkivel előfordul, hogy egyik-másik kérdésben nem a saját pártjával ért egyet, hanem a rivális pártok valamelyikével, melyre ugyanakkor soha nem szavaz. A rivális elutasításának lehetnek érzelmi-identitásbeli okai, de oka lehet az is, hogy amiben az elutasító egyetért vele, kevésbé fontos a számára, mint az, amiben nem osztja az álláspontját. Abból tehát, hogy a liberális nézetek elfogadottsága viszonylag magas szintű, nem következik, hogy egy liberális párt ugyanilyen magas szavazatarányra számíthat. A vélemények eloszlásának ismeretében csupán annyi állapítható meg, hogy van-e egyáltalán esélye liberális pártnak a parlamentbe jutásra és tartós megkapaszkodásra a parlamenti képviselettel rendelkező pártok között. A többi azon múlik, hogy induláskor adva van-e a politikai szerepre vállalkozó, egymással hosszabb ideje együttműködő liberálisok kritikus tömege, hogy akad-e soraikban vezetésre képes garnitúra, hogy van-e körülöttük támogató véleményformáló közeg, és hogy jól választják-e meg a választási sikerhez szükséges stratégiát.

A 20. század első felének magyar progressziója az intellektuális háttéren kívül egyik feltétellel sem rendelkezett, ezért esélye sem volt sikeres liberális politika folytatására. A ’89-es liberalizmus az összes feltételnek birtokában volt, bár kétségtelen: arra sikereinek csúcspontján sem volt kilátás, hogy pártjai (ekkoriban még a Fidesz is liberális pártként határozta meg önmagát) egyedül alakítsanak kormányt. Ebben az értelemben igaz, hogy az új magyar liberalizmus sikerének felső határát eleve kijelölte a magyar társadalom általános állapota. De az nem igaz, hogy a liberális párt eltűnése vagy akár csak eljelentéktelenedése is meg lett volna írva a sors könyvében. Ezért a továbbiakban a szabadelvű gondolat örök elszigeteltségének hipotézisével nem foglalkozom.

Most áttérnék a másik közkézen forgó magyarázatra. Ezt nem tudom egy bizonyos szerzőhöz kötni – viszont az olvasó valószínűleg érzékeli, hogy minden eleme a levegőben van. Kiinduló feltételezése úgy szól, hogy az SZDSZ – s vele a ’89-es liberalizmus – sorsát makroökonómiai és makroszociológiai tényezők pecsételték meg. A magyar társadalom az új rendtől a jólét azonnali emelkedését remélte. Nem volt felkészülve arra, hogy a rendszerváltásnak ára lesz. Az államszocialista rendszerben a túlnyomó többség hozzászokott ahhoz, hogy a szegényes életkörülményekért és a szabadsághiányért cserébe garantált megélhetésben részesül. Elvárta, hogy miközben a piac bőségesebb árukínálatot és több választási lehetőséget nyújt, a piacgazdasággal járó kockázatoktól az állam változatlanul védje meg. Kezdetben még így is türelemmel viselte az áttérés megrázkódtatásait, az életszínvonal visszaesését, a foglalkoztatás zuhanását. Tudomásul vette az 1995-ben végrehajtott stabilizációs program által rámért újabb veszteségeket. A türelem azonban lassan, észrevétlenül fogyatkozott. A lélektani áttörés akkor következett be, amikor jött a 2006-os választások után bejelentett megszorító csomag, s végül jöttek a gazdasági világválság csapásai. Mindez széles rétegeket tett fogékonnyá arra a tévhiedelemre, hogy Magyarország nem sok jót remélhet a kapitalizmustól, a magántulajdonú piacgazdaságtól, a külföldi tőke megjelenésétől és általában a globalizációtól. Az állam tehetetlensége a gazdasági bajokkal szemben, a pártharcok elfajulása, valamint a feltartóztathatatlanul dagadó politikai korrupció pedig azt az érzetet keltette, hogy a versengő többpártrendszer nem a polgárok összességének javát szolgálja, hanem a pártokba tömörült politikai vállalkozók önző érdekeit, s hogy míg a színpadon látványos pártharcok zajlanak, a színfalak mögött a versenytársak cinkos együttműködésben nyúlják le a közpénzeket – ez a kép a demokráciába vetett bizalmat ingatta meg. Húsz év után visszaütött a liberálisok következetes kiállása a kapitalista demokrácia mellett, aminek kezdetben oly sokat köszönhettek: a liberalizmus a bűnbak szerepébe szorult, könnyű volt elhitetni a közvéleménnyel, hogy nem egyéb mindannak a lelkes helyeslésénél vagy legjobb esetben közönyös tudomásul vételénél, ami a kapitalista demokráciát széles rétegek számára nehezen emészthetővé tette.

Ez a madártávlatból készült felvétel számos igaz elemet tartalmaz, melyek segítenek megérteni, hogyan válhatott sokak számára vonzóvá az antiliberális beszédmód 15-20 évvel az új magyar liberalizmus diadalmenete után. Szemben a szabadelvű gondolat örök elszigeteltségének hipotézisével, ezt a történetet nem vetném el mindenestül. A történet alakulását és végkifejletét azonban önmagában nem magyarázza meg. Az SZDSZ hanyatlása, majd bukása ugyanis nem egyenes vonalú, egyenletes mozgás eredményeként következett be. A tendenciának két csomópontja volt. Az első az 1994−1998 közti kormányzati ciklus, melynek során a liberális párt elveszítette szavazóinak kétharmadát. A második a 2006−2010 közti évek megrázkódtatásaihoz köthető, melyek közepette a párt összeomlott.
Ha e két csomópontot külön-külön vesszük szemügyre, észre kell vennünk, hogy a rendszerváltást követő gazdasági és társadalmi folyamatok dinamikája nem dönthette el önmagában az új magyar liberalizmus sorsát. A történet fent vázolt összefoglalása nem teszi érthetővé, hogy miért zuhant a mélybe az SZDSZ támogatottsága éppen 1994 és 1998 között. ’98-ra nagyjából együtt voltak a kapitalista piacgazdaság alapvető intézményei. Ha fájdalmak és veszteségek árán is, stabilizálódott a költségvetés. Megkezdődött az államháztartás reformja; bár kisebbik lépése, a – kezdetben csak jelképes – felsőoktatási tandíj bevezetése tiltakozást váltott ki, a nagyobbikat, a magánnyugdíjpénztárak létrehozását, a munkavállalók határozott jóindulattal fogadták (mintegy kétmillió biztosított döntött úgy, hogy befizetései egy részét magánnyugdíjpénztárba viszi). Újraindult a gazdasági növekedés, méghozzá kezdetben fenntartható, egyensúlyőrző pályán.

A Horn-kormány azt a politikát valósította meg, amit az SZDSZ már a választás előtt meghirdetett. Ennek a programnak az MSZP-n belül eredetileg meglehetősen gyenge támogatottsága volt (nagyjából fél évvel a kormány felállása után Békesi Lászlónak távoznia kellett a pénzügyminiszteri székből, ami kritikus közelségbe hozta a koalíciós szakítást). És mégis, a szocialisták jól, a szabad demokraták tragikusan rosszul szerepeltek az 1998. évi választásokon. A vezető kormánypárt meg tudta győzni választóit, hogy érdemes volt az átmeneti veszteségeket vállalniuk: listán megelőzte a Fideszt, s csak az egyéni jelöltek második fordulós versenyében maradt alul. A fenti magyarázat nem ad számot arról, hogy ugyanez miért nem sikerült az SZDSZ-nek.

A 2006−2010 közti szétesés magyarázata sem gyömöszölhető be az imént vázolt történetbe. Az ezredforduló tájékán az egymást követő kormányok eljátszották a kilencvenes évek közepén nagy áldozatok árán szerzett lehetőséget. Az állam külső adóssága pár év alatt a GDP 56 százalékáról 80 százalékra ugrott. Az államháztartási reform hátralévő lépéseit sem az 1998−2002 közti Fidesz-kormány, sem a 2002−2006 közti szocialista-szabaddemokrata kormányok nem tették meg. Bár a gazdaság még néhány évig bővült, a növekedést részint a felpörgő államadósság finanszírozta, részint a középosztálybeli háztartások példátlan eladósodása. 2006-ban, a választások után elkerülhetetlenné vált egy újabb kiigazítás. Ezzel egy időben jelentette be ambiciózus reformjait a második Gyurcsány-kormány. Ez önmagában is hatalmas sokkot okozott, amire aztán rárakódtak a világválság következményei. Magyarországot a válság jóval erősebben sújtotta a többi visegrádi országnál. Részint azért, mert az államadósság leépítésének kényszerével küszködő kormány nem tudta anticiklikus politikával mérsékelni a kereslet visszaesését – ellenkezőleg, újabb megszorításokra kényszerült. Részint pedig azért, mert a háztartások nagy mértékű eladósodottsága következtében a válság széles középrétegek helyzetét alapjaiban rendítette meg.

Ha a térség többi országának pályájával hasonlítjuk össze az általunk bejárt utat, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a köztársaság második évtizedében bekövetkezett társadalmi és politikai krízis nem sorscsapásként következett be. Az unióhoz való csatlakozást követő tíz évben egyedül nálunk nem bővült a gazdaság. Egyedül nálunk nőtt a szegénység. Egyedül nálunk stagnál mindmáig a foglalkoztatás. Nálunk a legsúlyosabb a középrétegek veszélyeztetettsége.[25]

Mindent egybevetve, bár a kapitalista piacgazdaság és a demokratikus jogállam elfogadottságának zuhanása lényeges szerepet játszott a liberalizmus térvesztésében, ez a folyamat nem automatizmusként zajlott le. A társadalmi türelem nem egyenletesen fogyatkozott, hanem 2006 és 2010 között roppant meg. Ami az SZDSZ-szel 1994 és 1998 között történt, azt nem a rendszerváltásból való totális kiábrándulás okozta, így tehát az sem állítható, hogy végső soron az átmenet gazdasági-társadalmi folyamatai magyaráznák. A 2006 és 2010 közti történet mögött már valóban ott van a gazdasági és szociális trendek kisiklása, ám ez nem magyarázható meg egy olyan sémában, melyben a spontán tendenciák a független változók, a politikai események alakulásának pedig a függő változó szerepe jut. A 2006 utáni krízis nem kis részben politikai cselekvéssorok következtében állt elő, és nem hárítható el a kérdés, hogy milyen szerepet játszottak ezek közt a liberális párt tettei és mulasztásai. Az a kérdés sem takarítható meg, hogyan reagált az SZDSZ a kettős – belpolitikai és világgazdasági eredetű – válságra, és nem volt-e ennek is szerepe a bukásában.

Ádám Zoltán mutatott rá egy 2008-ban keletkezett cikkében, hogy minden párt sorsa azon múlik, képes-e folyamatosan fenntartani az összhangot egy sor – gyakran egymáshoz rosszul illeszkedő – szempont között. Olyan szempontokról van szó, mint a párt vállalt értékei, az identitásából fakadó követelmények, az általa napirendre vett célok, választóinak preferenciái, azonosulási készségeik, valamint a politikai aréna erőterében betöltött helye, és így tovább. Az SZDSZ sorsát Ádám szerint abból kiindulva érthetjük meg, hogy ezt a bonyolult feladatot hosszú távon nem sikerült megoldania. Ezt termékeny megközelítésnek gondolom. Ádám úgy véli, hogy az összhang a „szervezeti és politikai éretlenség” okán billent fel, más szóval ezért, mert az SZDSZ soha nem vált valódi professzionális párttá.[26] Ezzel nem értek egyet. Az SZDSZ hanyatlását és eltűnésének fő okait nem a párt örök éretlenségében, elégtelen professzionalizmusában keresném, hanem a politika tartalmi dimenzióiban.

Abból indulnék ki, hogy az egyensúlyban tartandó szempontok közül a legnehezebben megoldható – s egyben az SZDSZ sorsát a legnagyobb súllyal befolyásoló – feladat az volt, hogy kijelölje a helyét Magyarország politikai térképén. A párt előtt álló feladatot úgy fogalmaznám meg: olyan helyet találni a maga számára a magyar politika erőterében, melyet választott értékeivel, identitásával, a létét igazoló célokkal, szellemi hátországának elvárásaival, potenciális szavazóinak preferenciáival és azonosulási készségeivel tartósan összhangban lehet tartani.

Miért a helymeghatározás volt a fő – s egyben a legnehezebb – feladat? Az új demokráciák mindig a versenytársak közti bizalmatlanság és gyanakvás légkörében indulnak. Az ellenzék még nem szerzett tapasztalatot arról, hogy a kormánypárt túlhatalmának fékjei és ellensúlyai hathatósan működnek; még nem érzi a csontjaiban, hogy legközelebb megint szabad és tisztességes választások lesznek, és persze arról sem bizonyosodott meg, hogy a kormányzó párt rendben átadja a hatalmat, ha veszít. Másfelől a győztes sem szokott hozzá, hogy a vesztes elfogadja választási vereségét, és nem próbálja meg az utca mozgósításával felülírni a szavazófülkékben született döntést. Ráadásul a pártoknak még jóban-rosszban kitartó törzsszavazóik sincsenek; a verseny nem a választópolgárok öt-hat százalékáért folyik, mint bejáratott demokráciákban, hanem ötven-hatvan százalékukért: az összes párt azzal számol, hogy ha veszít, sorsa akár totális megsemmisülés lehet. Senki nem érzi magát biztonságban; mindenki hajlamos eltúlozni a másik oldal hibáit, és átfogó tervet látni sodródása mögött.

Ezek az általános megállapítások minden új demokráciára érvényesek, de az induló bizonytalanság a térségben sehol másutt nem vezetett a magyarországihoz fogható politikai válsághoz. Feltételezhető ezért, hogy nálunk a pillanatnyi helyzet logikáján túli tényezők is gerjesztették a kölcsönös bizalmatlanságot. „Az összetorlódott idő” című esszém a múlt mélységes kútjából felbugyborékoló sérelmekkel, gyanakvásokkal és téves eszmékkel azonosítja e tényezőket, s a politikai erők polarizálódását a magyar jobb- és baloldal közti „százéves háború” kiújulásával hozza összefüggésbe. Ezt anakronizmusnak minősíti, részben azért, mert sem az ország rendszerváltás-kori társadalmi struktúrája, sem külső, geopolitikai környezete nem támogatta. De anakronizmusnak minősíti azért is, mert a politikai világképek, melyek fogalmaiban a két oldal önmagát és egymást értelmezte, maguk is anakronisztikusak voltak. Ugyanakkor igyekszik megérteni, hogy mi tette lehetővé az anakronisztikus vélekedések és attitűdök makacs továbbélését. Ebben lényeges szerepet tulajdonít annak, ahogyan a két oldal egymás anakronisztikus képzeteire és az ezek által motivált viselkedésekre reagált. Tagadja, hogy felelősségük szimmetrikus volna. Azt állítja, hogy a köztársaság szétmállasztásából a baloldal is bőven kivette a részét, de csak a jobboldal jutott el odáig, hogy nyíltan szembeforduljon vele. Csak a jobboldal vonta kétségbe, hogy riválisának legitim helye van az ország közös politikai életében. Leszögezi ugyanakkor, hogy a köztársaság bukásához vezető folyamatot csak úgy érthetjük meg, ha látjuk, hogyan szilárdította meg a két oldalt saját anakronisztikus hiedelmeiben az ellenfél szintén anakronisztikus hiedelmeket tükröző viselkedése.

Ez az értelmezés nem feltételezi, hogy az újraindult „százéves háború” végzetszerűen eszkalálódott volna, míg el nem jutott a harmadik köztársaság felszámolásáig. A folyamatot a politikai cselekvők önmagukról és egymásról kialakított vélekedései s az ezek által inspirált attitűdök mozgatták előre, nem a politikai cselekvéstől független, vak mechanizmusok. Itt is elmondható, amivel ez a szakasz az SZDSZ pályaívéről szólva indított. Mindig volt elvi lehetőség arra, hogy az éppen erőfölényben lévő fél a bizalomépítés stratégiájával próbálkozzon fölényének maximális kihasználása helyett. Mindig volt elvi lehetőség arra, hogy az éppen hátrányban lévő fél a gesztusra gesztussal válaszoljon. Sokáig kínálkoztak alkalmak a tanulásra. Léteznek tragikusan kiúttalan helyzetek, de a rendszerváltás utáni magyarországi helyzet nem volt az. A modernebb társadalmi viszonyok, a köztársasági alkotmány, valamint a parlamenti váltógazdálkodás elindulása lehetőséget kínáltak a jobb- és a baloldal összeszokására. Történelmi esetlegességeken is múlott, hogy a politikai küzdelmekben végül nem a demokratikus intézmények nyomása kerekedett felül, hanem az egymást erősítő, ellenséges percepciók romboló hatása, s esszém igyekszik számot adni ezekről.

A „százéves háború” kiújulása egyenesen lökte a demokratikus politikát a polarizálódás felé. De közvetett hatásai is ugyanebbe az irányba mutattak. Az új évezred első évtizedében a magyar választópolgárok mind szélesebb rétegei váltak fogékonnyá az etatista, rendpárti, populista víziók iránt, ami aláásta a jogállami eljárásokra, a piaci és a pártpolitikai versenyre alapozó ajánlatok elfogadottságát. E fordulat nélkül a jobboldal idegenkedése a versengő piacgazdaságtól és a versengő többpártrendszertől nem radikalizálódhatott volna a piaci versenybe durván beavatkozó, a politikai versenyt a maga javára eltorzító, leválthatatlan kormánypárt uralmának tervéig, és főképp nem juthatott volna el e terv sikeres megvalósításáig. A közvélemény eltolódásában viszont döntő szerepet játszott a gazdasági-társadalmi átalakulás kisiklása; ebben pedig a politikai polarizálódásnak volt nem elhanyagolható része.

Esszém, és különösen a függelékéül szánt, „Gondolatok a demokráciáról” című írás azt a hipotézist kockáztatta meg, hogy a politikai osztály egésze – a jobb- és a baloldal együtt – az eluralkodó „hideg polgárháború” miatt vált képtelenné arra, hogy fenntartható, előre vivő kompromisszumok sorozatai révén szerencsésen átvezesse az országot az átmenet kínkeserves évein, és megnyerje a magyar társadalom többségét annak a hitnek, hogy érdemes volt vállalnia az áldozatokat. Ezért tulajdonít kitüntetett szerepet a „százéves háború” kiújulásának a tragikus végkifejlet magyarázatában.[27]
A jelen írás azonban nem arról szól, hogy a keresztény-nemzeti jobboldal és a szocialista baloldal miért bizonyult alkalmatlannak közös feladatuk teljesítésére, hanem arról, hogy miért nem tudták megtalálni a liberálisok a tartósan betölthető helyüket a politika egyre polarizálódó erőterében. Ez a kérdésfeltevés egyszerre utal azokra a körülményekre, melyek függetlenek voltak a liberális párt döntéseitől és lépéseitől, valamint arra, hogy a liberális párt aktívan értelmezte ezeket a körülményeket és cselekvően reagált rájuk – hogy maga is alakítója volt a sorsának.

Az esszé további szakaszai:

5. Jobboldal és baloldal között
6. Tagság, választók, politika
7. Horn Gyula kormányában
8. Elvesztegetett ellenzéki évek
9. Előjáték a végkifejlethez
10. Az összeomlás
11. Néhány következtetés

Ezek a Beszélő honlapján érhetők el.

Jegyzetek:

[1] Az „új magyar liberalizmus” kifejezést tudomásom szerint Szabó Miklós használta először a rendszerváltás tájékán magát liberálisként definiáló irányzatra. Lásd Szabó Miklós: Múmiák öröksége. Budapest: Új Mandátum 1995, 15.
[2] A liberális értelmiség kezdetben megosztotta rokonszenvét az SZDSZ és a Fidesz között. A szakértők és tanácsadók körei is részben átfedték egymást. Ez az átfedés már az 1990. évi választások előtt kezdett elvékonyodni, 1993 tájékán pedig – amikor bekövetkezett a Fidesz-alapítók közti szakadás, és a párt fő erői megindultak a magába roskadó MDF üresen maradt helye felé – végképp megszűnt.
[3] A Republikon Intézet tanulmánya szerint, mely az Ipsos 3000 fős reprezentatív mintán készült felmérésének adatait elemzi, a magukat liberálisnak valló polgárok 2013-ban a felnőtt népesség 12 százalékát adták – pontosan ugyanannyian voltak, mint a konzervatív és szocialista önbesorolású polgártársaik. Ugyanakkor e 12 százaléknak nagyjából a negyede a felmérés szerint Fidesz-szavazó, és további tíz százaléka a Jobbikra szavaz. Ha ez igaz, akkor jelenleg a liberális önbesorolású választópolgároknak az a része, mely a liberális politika számára elérhető, a teljes választókorú népesség mintegy nyolc százalékát teszi ki. Lásd Rebublikon Intézet: Párhuzamos liberalizmusok: Kik a liberális szavazók Magyarországon? 
[4] Lásd Vári György: „Egy értelmiségi szerep nyugdíjazása.” Népszabadság, 2014. május 10. Egy kritikus reakció: Miklósi Zoltán: „A szárszói értelmiségről.” Szuverén, 2014. május 22. 
[5] Tamás Gáspár Miklós megy talán a legmesszebb e nézet szószólójaként: „Az állampolgári egyenlőségnek csak a részvételi, nem pedig a képviseleti demokrácia felel meg”, írta nemrég is. Lásd TGM: „Egy nyugdíjazás kontextusa.” Népszabadság, 2014. május 14.
[6] Lásd Felcsuti Péter: „Az írástudók antikapitalizmusa.” Élet és Irodalom, 2011. szeptember 16.
[7] Ezért itt-ott a megfogalmazások is óhatatlanul vándorolnak a két szöveg között.
[8] Ez egyben címadó darabja a Kalligram kiadónál előreláthatólag ez év novemberében megjelenő kötetemnek.
[9] „Amikor a lelkiismeretem felüvölt.” Kornis Mihály íróval Vári György beszélget. Magyar Narancs, 2012. október 4.
[10] Az SZDSZ-en belüli konzervatív-liberális gondolat mérvadó megnyilvánulásait lásd Tamás Gáspár Miklós Másvilág című, gyűjteményes kötetében. Budapest: Új Mandátum 1995. TGM akkori nézeteit részletekbe menően vitattam „Hagyomány és kritika között” című írásomban, mely elsősorban a Másvilág-ban összegyűjtött írásokon alapult, és a Kritika 1995/2. számában jelent meg.
[11] Szabad Demokraták Szövetsége: A rendszerváltás programja. Szerk. Magyar Bálint és Pető Iván. Budapest 1989.
[12] Kis János: „Liberalizmus Magyarországon, tíz évvel a rendszerváltás után.” Élet és Irodalom, 2000. szeptember 15.
[13] Azt a gondolatot, hogy olyan intézményi berendezkedésre kell törekedni, melyben az egymással megütköző érdekek önálló képviselettel rendelkeznek, és konfliktusuk nyílttá válik, a hetvenes-nyolcvanas évek vezető reformközgazdásza, Tardos Márton fogalmazta meg először, méghozzá igen korán. Lásd „A gazdasági verseny problémái hazánkban” című, úttörő cikkét, mely a Közgazdasági Szemle 1972/7-8. számában jelent meg.
[14] Lásd Litván György fontos életrajzi munkáját: Jászi Oszkár. Budapest: Osiris 2003, továbbá Tamás Gáspár Miklós kritikáját Litván könyvéről: „Elkésett, mégis időszerű.” Népszabadság, 2004. április 3, valamint Kende Péter cikkét: „A liberális eszmék elfogadottsága a mai Magyarországon.” Kende: Államiság a kommunizmus után. Pozsony: Kalligram 2013.
[15] Lásd Szabó Miklós: „A liberalizmus a mai Magyarországon.” Szabó: Múmiák öröksége. Budapest: Új Mandátum 1995, 20.
[16] Ezeket az összefüggéseket részletesen tárgyalják „Mi a liberalizmus?” című tanulmányom 6−8. szakaszai.
[17] Lásd Solt Ottilia: „Miért nem vagyok szociáldemokrata?” Századvég, 1990/1. Újraközölte a Beszélő 2014. február 23-án. 
[18] Lásd ugyanott.
[19] Lásd Radnóti Sándor: „A siker következményei.” Népszabadság, 2014. május 31.
[20] Lásd Kőszeg Ferenc „Sakk! Matt?” című cikkét. Élet és Irodalom, 2008. szeptember 26. Azért éppen rá hivatkozom, mert ő fejt ki a legalaposabban egy ilyen típusú magyarázatot. Azonban, mint a 7. szakaszban látni fogjuk, több – egymástól lényegesen különböző – magyarázat van forgalomban, és Kőszeg ezek némelyikével a legkevésbé sem ért egyet, amit a maga helyén jelezni fogok.
[21] Lásd Kende Péter: „A republikánus szabadelvűség felívelése és lehanyatlása.” Beszélő, 2010/9. Ez reprezentatív vélekedés; a harmadik köztársaság végének és a liberalizmus vereségének perspektívájából visszatekintve számosan itt találják meg a magyarázatot.
[22] Lásd M. László Ferenc: „»Miniszterelnökként ehhez sincs jogom?« Horn rafináltan alkudozott.” Interjú Pető Ivánnal. hvg.hu 2013. június 20. 
[23] Lásd a 3. sz. jegyzetet.
[24] Lásd ugyanott.
[25] Lásd Oblath Gábor és Matheika Zoltán: „A 2000-es évek hazai makrogazdasági folyamatai az EU-tagországokkal – különösen a visegrádi hármakkal – összehasonlítva.” Kézirat, 2013; Surányi György: „Folyamatos lemaradás vagy felzárkózás? A magyar gazdaság teljesítménye nemzetközi közelítésben.” Köz-Gazdaság, 2014/2. A szociális következményekre is kitér Benedek Márton: „Kelta tigris vagy dionüszoszi mámor. Tíz év az EU-ban – Magyarország lecsúszásának okai.” Magyar Narancs, 2014. április 10., valamint Ádám Zoltán: A bentlét elviselhetetlen könnyűsége. Élet és Irodalom, 2014. május 30.
[26] Lásd Ádám Zoltán: „Vihar után.” Beszélő, 2009/9. Végső soron a professzionalizmus hiányára vezeti vissza az SZDSZ bukását Magyar Bálint és Pető Iván nyolcrészes cikksorozata is; lásd Lásd Magyar Bálint és Pető Iván: „Profi amatőrök–amatőr profik”. 1. rész. NOL, 2012. április 7. 
[27] Lásd Kis János: Az összetorlódott idő. Pozsony: Kalligram 2013.