A többség, a kisebbség és a szabad szólás

Jog  |  2012. március 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |  

Ha a szólást a toleranciára nevelés jegyében korlátozzák, akkor előbb-utóbb sem szólás nem lesz, sem szabadság. A dél-afrikai gyalázkodástilalom jó példa erre.

Julius Malema, a felszabadítási mozgalomból kormánypárttá vált Afrikai Nemzeti Kongresszus párt fiatal politikusa ellen gyűlöletbeszéd miatt indult eljárás az Egyenlőségi Bíróság előtt. A panaszosként fellépő búr-fehérek között népszerű Afriforum internetes portál szerint Malema gyűlöletet keltett a fehér kisebbséggel szemben azzal, hogy politikai gyűlésein és több nyilvános szereplésén a közismert „Dubul’ibhunu” dalt skandálta. Ez a dal a dél-afrikai politikai közösség számára jól ismert, az apartheidkorszak elleni évtizedes küzdelem egyik népszerű költeménye. A dal egyik, panaszosok által sérelmezett strófája így szól: „Lődd le a búr farmert! / Azok rablók, (a mieink) megerőszakolói.” A dalnak sok változata létezik, van, amelyik explicit módon erőszakra buzdít, s van olyan, amelyikben ez csak átvitt értelemben jelenik meg. A dal tehát ma legalábbis kétértelmű, de az apartheid alatt egyértelműen az egész rezsimmel szembeni szembenállást testesítette meg.

A dél-afrikai helyzet különlegessége, hogy a korábban elnyomott-megalázott csoport az apartheidet követően maga vált a demokratikus többséggé. Az évtizedekig uralkodó fehér kisebbség viszont mára nagyrészt kiszorult a politikai hatalomból. Az apartheidrendszert felváltó többpártú és sokszínű demokrácia a lakosság egy jelentős része számára egyre kevésbé képes beváltani az eredetileg hozzá fűzött reményeket. Nagy a munkanélküliség, a gazdaság és a feketék társadalmi felzárkózása elmarad a várakozásoktól. Ennek okait mindenki másban látja. Egyesek a vezető párt nepotista-korrupt gyakorlatában és protekcionista gazdaságpolitikájában; mások, mint Julius Malema, a korábbi elnyomó búr-fehér kisebbséget és a rendszerváltás elégtelenségét okolja a mai áldatlan állapotokért. A populista politikus a korábbi fehér elnyomó kisebbség tulajdonát kívánja újraosztani és az ország természeti erőforrásait (bányáit) államosítani. Az apartheiddel leszámoló rendszerváltás békés és demokratikus volt, nem a búr-fehér lakosság jogfosztásával, hanem az emberöltőkön át elnyomott feketék jogkiterjesztésével ment végbe. A Nelson Mandela által vezetett rendszerváltók a fehér lakosság félelmeit – bölcsen – idejében el kívánták oszlatni. Ennek köszönhető többek között az egyenlőségi törvény, amely széles gyűlöletbeszéd-tilalmat tartalmaz.

A bíróság szerint a Malema-ügy eldöntésekor a következőket kellett mérlegelni: vajon a feketék évtizedes küzdelmének vagy a fehérek mai félelmeinek kell prioritást adni? Az első fokon ítéletet hozó Colin Lamont bíró a történelmi tényekre alapozva a következőket fogalmazta meg: A modern, demokratikus Dél-Afrikát megalapító alkotmány és törvények „a korábbi ellenséget baráttá, testvérré tették. Paranccsá vált a társadalom tagjai számára minden polgár testvérként kezelése.” E követelménnyel összeegyeztethetetlen az etnikai alapon történő gyűlöletkeltés, a félelemokozás, még akkor is, ha az eljárás tárgyává tett sorok a korábbi történelmi korszakban mást jelentettek. A bíróság ezért Malemát és pártját (sic!) eltiltotta a dal nyilvános éneklésétől. Az ítélet több szempontból vitatható, és nem meglepő, hogy a Malema védelmét ellátó jogvédő szervezet fellebbezést nyújtott be.

A kisebbségek félelmeit a politikai közösségnek valóban komolyan kell vennie, sőt az államnak kötelessége pozitívan is kinyilvánítani értékelkötelezettségét. Elvben ez a védelem a ma kisebbségben lévő dél-afrikai fehéreket is megilleti, annak ellenére, hogy korábban ők voltak az elnyomók, nem szabad ugyanis a kollektív bűnösség logikáját alkalmazva a korábbi társadalmi státuszuk miatt mai félelmeiket negligálni. Ellenkező esetben a mai rendszer sem volna különb elődjénél. Azonban kérdés, hogy a félelmek komolyan vételéből következik-e, hogy a kisebbségi csoportok érzékenységét sértő megnyilvánulásokat jogilag kell szankcionálni.

Természetesen a feketék és fehérek közti megbékélés elsőrendű társadalmi cél a posztapartheid Dél-Afrikában. Csakhogy ebből a célból nem következik a Lamont bíró által megfogalmazott általános elvárás, hogy a társadalom tagjai egymást testvérként kezeljék, és óvakodjanak attól, hogy a másik embert érzésében megsértsék (például politikai és történelmi kérdésekben).

A politikai közösség tagjai egymástól radikálisan eltérően ítélik meg a múltat, és élik át a jelent – melyet sok esetben az etnikai hovatartozás határoz meg. Az államnak mindenkit szabad és értelmes polgárként kell kezelnie, aki képes saját történelmi, politikai értékítéletének kialakítására. Az államnak az oktatáson keresztül nemcsak joga, hanem kötelessége is egy határozott alkotmányos értékrend átadása (amely nem azonos a többség történelmi nézeteivel, véleményével). Az alkotmányos értékrend átadásán túl a stigmatizáló diszkriminatív cselekmények hatékony tiltása további eszköz az állam kezében. Végül, de nem utolsósorban a jogegyenlőség mellett elkötelezett állam tetteivel nap mint nap példát mutat, és formálja polgárait.

Ezekhez képest radikálisan mást jelent, ha az állam nem meggyőzni akarja polgárait egyes értékek helyességéről, történelmi tények értékeléséről, hanem elvárásként fogalmazza meg azok elfogadását. Ezzel nemcsak az a baj, hogy az állam többé nem szabad, értelmes polgárként kezeli tagjait, hanem hogy csúszós lejtőre téved: a jog nem magától érvényesül, hanem földhözragadt intézményein keresztül. Ha egy bíróság a szólás tartalmára koncentrál, akkor autoritatív értékelő ítéletet mond annak értékességéről, még akkor is, ha a vitatott beszédnek több értelmezést, különböző érzelmet kiváltó aspektusai vannak. A bíróság nem tud semleges maradni, és nem képes nem kedvezni valamelyik félnek. Ez azért probléma, mert ahogyan azt a Malema-döntés is bizonyítja: gyakran nem objektív tények, hanem szubjektív érzetek között kell „igazságot” szolgáltatnia. A (köz)beszédben okozható érzelemsérelmek számtalanok, ki-ki mást tart annak a maga szempontjából. Így elvileg is lehetetlen a teljes szilencium veszélye nélkül olyan szabály alkalmazásába kezdeni, amely ne vezetne önkényes jogalkalmazáshoz. Az erőszakos felszabadítási dal jó példa erre, mert a dal mást és mást jelent a különböző csoportok számára.

Persze az erőszakosság a szólásszabadság egyértelmű korlátja. Bármilyen erős politikai értékítélet is rejlik egy véleményben, ha az következményében mások jogait veszélyezteti, nem kap szólásvédelmet. Jogosan gondolhatnánk, hogy egy etnikai csoport likvidálására való felszólítás nem jár messze ettől a határtól. A gyűlöletbeszéd szabályozásával kapcsolatos vita központi kérdése az, hogy mit értsünk a ’szólás erőszakos következménye’ alatt. Vagyis mekkora a távolság a szó és a tett közt? Az erőszakosságot közvetlenül kiváltó beszéd veszélye vagy az intoleráns közeget tápláló beszéd (amely közvetve erőszakossághoz vezethet) képezze a határt? Egyértelmű, hogy az előbbi nézet a szóláskorlátozáshoz erősebb igazolást kíván. A Malema-ügyben azonban ez az értelmezés nem, csupán az utóbbi releváns, mert egyetlen búr-fehér sem került közvetlen veszélybe a dal nyomán.

Ha a szólásszabadságot komolyan vesszük, akkor a politikai beszéd egy társadalmi csoport megsértése miatti elhallgattatása is erős igazolást kíván. E magas mérce legfőbb oka éppen az egyenlőség melletti elkötelezettség. A polgárok egyenlő méltóságából következik, hogy mindannyiuk szólása egyenlő fontosságú, még akkor is, ha azok nem egyenlően értékesek. A szóláskorlátozás gyengébb igazolását is megengedő iskola ezzel megy szembe. Az intoleranciát generáló nézetek tiltása eredendően, annak tartalma miatt kizár egyes intoleráns, jobban mondva annak ítélt beszédeket. Annak megállapítása, hogy mi az, ami már intoleráns, mindig komoly nehézségeket okoz – ellentétben az ennél egyértelműbb közvetlenveszély-tesztnél. Erről a nehézségről tanúskodik Lamont bíró ítélete, mely szerint minden intoleráns sértő beszéd azonos megítélés alá esik.

Elsőre vonzónak tűnik az a szűkítő megoldás, amely szerint csakis a védtelen kisebbségeket kell a gyűlöletes tartalommal szemben védeni. A Malema-ítélet azonban éppen e teszt alkalmazásának nehézségéről árulkodik: nem könnyű vállalkozás pusztán a számtani kisebbség/többség törésvonal mentén kialakítani a védendő csoport kategóriáját. Ez annak tagadása nélkül állítható, hogy minden társadalomban léteznek olyan kisebbségi csoportok, amelyek súlyos hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve nap mint nap. S az ilyen sérülékeny helyzetben lévő kisebbség védelmét badarság lenne nem komolyan venni. (Emlékezzünk az állam velük szembeni pozitív kötelezettségeire és az e célt szolgáló fent említett eszközökre.) Nagy kérdés, hogy a dél-afrikai fehér-búrok ilyen csoportnak számítanak-e. Szám szerint komoly kisebbségben vannak, és az őket tradicionálisan támogató pártok tartósan ellenzékbe szorultak. Csakhogy a komolyan vétel és a szólás tiltása között óriási a különbség. Ha a kettőt nem különítjük el, akkor legalább akkora sérelmet okozunk, mint a sértő beszéd közlésével.

A bíró Malema szavait a fehér kisebbség megbélyegzését, a népirtásokat előkészítő propagandaszerű tevékenységnek minősítette, amelynek tarthatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a per tárgya egy, az apartheidrendszerrel szembeni forradalmi dal volt. A Malema-ügy így végeredményben a dél-afrikai apartheid-időszaknak a feketék narratívájával szembeni kétes pacifikálását eredményezte. A kisebbségi sérelemteszt helytelen alkalmazása éppen azok emberi méltóságán ejtett csorbát, akik hosszan küzdöttek a rasszista elnyomással szemben. Ha a bíró a közvetlenveszély-tesztet használta volna, akkor ilyen hibát nem vét: a teszt ugyanis nem intolerenciát szűr, hanem az erőszak megakadályozására törekszik.