Az alacsonyan függő gyümölcsöt termő fa

Gazdaság  |  2011. január 31.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A költségvetés hosszú távú egyensúlyát segíti, ha a gazdaságpolitika nem cseréli el a rendszeres bevételt egy egyszeri nagyobb összegre, és a kiadási oldalon hatásos ösztönzőket alkalmaz az adminisztratív vegzálás helyett.

Gyakran éri kritika a kormányokat amiatt, hogy a költségvetési kiigazítás során csak az alacsonyan függő gyümölcsöket szakítják le, és nem veszik a fáradságot – s az ehhez kapcsolódó politikai tőkét –, hogy a nehezebben elérhető, de ízletesebb gyümölcsökért is felmásszanak. A metaforával azonban ennél is tovább mehetünk: mi van akkor, ha egy kormány már az alacsonyan függő gyümölcsökért sem nyújtózik, hanem egyszerűen kivágja a fát?

A gyümölcs és a fa közötti különbség jól tükrözi a stock és a flow (állományok és állományváltozások) közötti különbséget. A legegyszerűbb gazdaságpolitikai példa erre az, amikor egy ország jelentős olajvagyonnal rendelkezik, és a kormányzat – a költségvetés rendbe hozása céljából – két lehetőség közül választhat: vagy gyorsabban termeli ki az olajat (megváltoztatja a flow-t), vagy egy összegért eladja az egész olajmezőt (a stock feláldozásával tesz szert több bevételre). Miközben elvileg elképzelhető, hogy az utóbbi esetben kapott pénzt beteszi a bankba, és így hasonló ütemben költi el, mint az elsőben, de politikai gazdaságtani megfontolások miatt ez felettébb valószínűtlen: sokkal könnyebben elhihető, hogy az olajmező eladása után megmaradt összeget igen gyorsan elkölti. Ha egy országban erős az effajta nyomás, akkor mindenképpen hasznosabb a társadalomnak, ha nem adják el az olajmezőt, vagy nem azonnal fizeti ki a vevő az egész összeget. Ez a probléma igen súlyos a fejlődő országokban, ezért a fejlődés-gazdaságtan ezekre a kérdésekre nagy hangsúlyt fektet.

E problémák persze nem csak a fejlődő országok számára ismerősek. Magyarországon az olajmezőhöz leginkább a magánnyugdíjak államosítása hasonló. A magán-nyugdíjpénztári rendszer hozama a későbbiekben jelentkezett volna, amikor az ebből származó nyugdíjak miatt az államnak kevesebbet kellett volna szánni erre. Most azonban ezt a későbbi kiadáscsökkentést elcserélte a kormány egy nagyobb jelenlegi bevételre – amelynek egy részéből talán csökkenti adósságát, de kétségtelen, hogy egy jó részét elkölti a közeljövőben.

Értelmezhetjük hasonlóan a különadókat is. Itt a stockot a magyarországi külföldi befektetések jelentik. Ha meg akarja adóztatni a kormány a külföldi befektetéseket, akkor két lehetősége van. Egyrészt állandó jelleggel megadóztathatja a beáramló működőtőkét, vagyis csökkentheti a külföldieknek adott adókedvezményt. A másik lehetőség a stock ideiglenes megadóztatása: különadót vet ki az itt lévő vállalatokra, lehetőleg a stock arányában. Mindkét adó hatására csökken a külföldi tőkebeáramlás. Az első esetben az adó közvetlenül csökkenti azt, a másikban viszont a befektetők számítanak arra, hogy egy idő után megadóztatják őket, ezért kevesebbet fektetnek be Magyarországon. A hatások pontos mértéke persze számos összetevőtől függ, az viszont kétségtelen, hogy a stock ideiglenes megadóztatása rövid távon sokkal nagyobb bevételt hoz, mint a flow állandó adóztatása, ezért felveti a rövid távú, nagyobb bevételekhez kapcsolódó politikai gazdaságtani problémákat.

A stock és flow kérdése nemcsak a költségvetés bevételi oldalán jelentkezik, hanem a kiadásin is, ahol a költségek bizonyos stockoktól függnek. Itt van például az aktuális nyugdíjkiadások kérdése, ahol a stock a nyugdíjasok számát és jogosultságát jelenti. Ha a kormány csökkenteni akarja a nyugdíjkiadásokat, akkor két lehetősége van. A stock oldalon csökkentheti a nyugdíjak mértékét vagy – a rokkantnyugdíjak esetében – akár a nyugdíjasok számát is, ha szigorítja a jogosultságot. Másrészt javíthatja a flow-kat: megváltoztathatja a nyugdíjkorhatárt, ösztönözhet arra, hogy az emberek a nyugdíjkorhatár után is dolgozzanak. Fontos itt az is, hogy nem csupán a „bemeneti” flow-ra lehet hatni, hanem a „kimenetire” is: ha a kormány ösztönzi a nyugdíjkorhatárt elértek munkavállalását, akkor jelentősen javulhat a helyzet. Hasonló lehetőségek vannak a közalkalmazottak vagy a közigazgatásban dolgozók számának csökkentésére is: egyszeri leépítések vagy olyan szabályok, amelyek hatásosan befolyásolják az újonnan felvett dolgozók számát.

Ebben az esetben az tűnik egyszerű és gyors – valamint a Fidesz-kormány eddigi intézkedései alapján a kormánynak szimpatikus – megoldásnak, ha adminisztratív intézkedésekkel csökkenti a stockot és esetleg a bemeneti flow-t. Miközben ez bizonyos kérdésekben valamilyen mértékben indokolt, felvet két problémát. Egyrészt a stockba tartozók adminisztratív vegzálása súlyos társadalmi és politikai költségekkel jár. A szerzett jogok elvesztése – különösen ha ezek a jogok alapvetően befolyásolják az emberek életvitelét – nagyon fájdalmasan érinti azokat, akik ennek áldozatává válnak.

Másrészt a különféle adminisztratív felülvizsgálatok – gondoljunk csak a közigazgatásban dolgozók számának csökkentésére – hosszú távon kevésbé hatékonyan csökkentik a stockot, mint az ésszerűen kialakított, flow-kra vonatkozó ösztönzők. Nem tiltani kell a nyugdíj melletti munkavállalást, hanem a fizetéssel érdemes csökkenteni a nyugdíj összegét. A későbbi nyugdíjba menetelt rugalmas szabályokkal lehet ösztönözni: például ha ezért jelentősen magasabb nyugdíj jár.

Előfordul, hogy téved a kormány, amikor azt gondolja, egy egyszerűen mérhető stock határoz meg egy kiadási tételt. Erre a legjobb példa az Orbán 29 pontjában meghirdetett kiadáscsökkentés az állami vállalatokban, amelynek olyan elemei voltak, mint az igazgatóságok számának százról tízre csökkentése, valamint a felügyelőbizottságok tagjai számának a törvényi minimumra (630-ról 450-re) redukálása. A portfolió számításai szerint ezek az intézkedések a tervezett 48 helyett félmilliárd forint megtakarítást hoztak.

Egy másik fontos példa a tévedésre a közösségi közlekedés. Az előző kormány például azt gondolta, hogy a vasút által okozott veszteség elsősorban a hálózat hosszától függ. Ez az elképzelés magyarázta a pályabezárásokat, amelyeknek hatására azonban alig csökkent a MÁV vesztesége. Úgy tűnik, hogy ez az elképzelés nem idegen a Fidesz-kormánytól sem, amely a különféle közlekedési vállalatok összevonásával kívánja csökkenteni a „párhuzamosságokat”. Valószínűleg előbb-utóbb be kell majd látni, hogy a közösségi közlekedés vesztesége nem arányos a hálózat hosszával, sokkal inkább befolyásolják az iparágban felmerülő vállalatelméleti és korrupciós problémák.

A hosszú távon fenntartható gazdaságpolitikában fontos tehát megkülönböztetni egymástól a stockokat és a flow-kat. A bevételi oldalon általában nem célszerű kivágni a gyümölcsfákat, mert ez hosszú távon veszélyezteti a költségvetés fenntarthatóságát. A kiadási oldalon is sok tétel függ bizonyos stockoktól, ezek adminisztratív jellegű csökkentése azonban politikailag költséges, és gyakran csak átmeneti eredményt hoz, ráadásul a kormány sok esetben félreérti a könnyen csökkenthető stockok és a kiadások közötti viszonyt. Éppen ezért a költségvetés fenntarthatóvá tétele céljából elsősorban a jól kialakított, de határozott és következetesen fenntartott ösztönzőkkel lehet csökkenteni a költséges stockokat.