Az idei nemzeti ünnep alighanem kiemelt jelentőségű nap lesz. Mostanra nem csupán a kevésbé kézzelfogható jogállami kérdésekben vált egyértelművé a kormányzati politika iránya, hanem olyan konkrét ügyekben is, mint a szociál- vagy az oktatáspolitika. Ez alapvetően változtatja meg a civil ellenzéki mozgalmak mozgásterét. Míg eddig elsősorban a meggyőződéses ellenzéki szavazók, valamint a jogállami kérdésekre érzékeny polgárok képezték potenciális bázisukat, addig mostanra széles tömegek váltak megszólíthatóvá.
E változás egyik legfontosabb következménye az, hogy az ellenzéki mozgalmaknak mondanivalójukat és stratégiájukat egyaránt alaposan át kell gondolniuk. Ehhez érdemes levonni az eddigi megmozdulások tanulságait és kitekinteni a világszerte zajló protestmozgalmakra.
A civil ellenzéki megmozdulások mindeddig vegyes képet alkottak. Egyfelől többé-kevésbé sikeresen intézményesedett két nagyobb mozgalom, a Szolidaritás és az Egymillióan a magyar sajtószabadságért. Ezek a civil szerveződések több nagyobb megmozdulást is tartottak az elmúlt évben, melyek megkerülhetetlen hivatkozási ponttá váltak a nyilvánosságban.
Mellettük időközben megjelent több kisebb-nagyobb összefogás, mint például a Hálózat a Tanszabadságért, a Hallgatói Hálózat vagy a Börtön helyett lakhatást! akcióhálózat. Ezek ha nem is tudtak olyan széles rétegeket megszólítani, mint a másik két mozgalom, a maguk szűkebb területén mégis fontos kritikai fórummá váltak.
Vagyis úgy tűnik, hogy mára különböző kérdések mentén, eltérő méretű és hatású civil protestkezdeményezések alakultak ki. Az azonban egyelőre nem látszik, hogy miként tudnának nyomást gyakorolni és tényleges hatással lenni a kormányzati politikára.
A kisebb mozgalmakat méretük mellett tematikus határaik gátolják a hatásfok növelésében. Az intézményesülő mozgalmakat részben a tisztázatlan működési keretek akadályozzák, gondoljunk a Szolidaritást megosztó, pártpolitikai vagy civil út közti választásra. Részben meg stratégiai hibákról van szó. Ilyen az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalom alternatív köztársasági elnök választására irányuló kezdeményezése, amelynek sikere – a pozíció funkcióját, a jelöltek és a győztes személyét látva – kétes.
Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy a Fidesz saját pszeudocivil kezdeményezésével, a Békemenettel magát a civil protestálás intézményét igyekszik relativizálni, saját pártszimpatizánsait helyezve ellensúlyként a protestáló civilekkel szemben. Ez a stratégia rámutat az ellenzéki civil mozgalmak legnagyobb hiányosságára: nincs hatásos dramaturgiájuk és átütő üzenetük, melyek mellett eltörpülhetne a kormányzati szimpátiatüntetők puszta tömege.
Ez a kettős hiány a széles körű összefogáson alapuló január eleji tüntetésen mutatkozott meg a legvilágosabban. Annak ellenére, hogy a tüntetés atmoszférája érezhetően forradalmi volt, ezt a szónokok szavai nem tudták becsatornázni további közös cselekvési programokba. Az üzenetek jóformán nem léptek túl azon, hogy nemet mondjanak az elmúlt két év szimbolikus és materiális intézkedéseire.
Természetesen a puszta protestáláson túlmutató alternatív cselekvési terv megfogalmazása meghaladja az említett civil szerveződések szükségszerűen lazább lehetőségeit. Ez sokkal inkább egy politikai pártként fellépő mozgalom feladata lehetne. Alighanem ez a felismerés motiválta a Szolidaritásból és az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalomból pártalapítási szándékkal időközben kilépőket.
Ez jelzi egyben a Milla „nemzeti minimum” megfogalmazására irányuló kezdeményezésének határait is. Annak ellenére, hogy az erről folytatott maximálisan nyitott párbeszéd ötlete szimpatikus, a résztvevők és a felmerülő szempontok esetlegessége miatt aligha érheti el eredeti célját, egy széles körű konszenzust kifejező, megalapozott álláspont kialakítását.
A protestáláson túlmutató átütő üzenet hiányában óhatatlanul nagyobb hangsúlyt kap az ellenállás dramaturgiája. Korántsem szükségszerű a tüntetés standard „frontális” forgatókönyve, melyben néhány kitüntetett szónok és egy jelszavak skandálására korlátozott hallgatóság áll egymással szemben. Ez az a terep, ahol az ellenzéki civil szervezeteknek tényleges mozgásterük lenne.
Példaként kínálja magát az egyre több helyen megjelenő Occupy mozgalom, amely eszköztáráról részletes tájékoztatást ad az érdeklődőknek. Ennek célja az, hogy az óhatatlanul szónokokra és hallgatóságra felosztott tüntetési koreográfia helyett a párbeszédeknek stabil keretet biztosítani képes tényleges agorát teremtsen. Ennek persze előfeltétele az ilyetén funkciójuktól megfosztott közterek átdefiniálása, elfoglalása. Mivel a közterületek megszállása a polgári engedetlenség határterülete, felvetődik a kérdés: van-e ilyesminek realitása Magyarországon?
A közelmúltban több hazai példát is találunk ilyen jellegű eseményre, ami alapján kijelenthető, hogy bizonyos feltételek fennállta esetén van. Az első a Kossuth tér megszállása a Gyurcsány Ferenc távozását követelő nemzeti radikálisok által 2006 őszi hónapjaiban. Jóval rövidebb ideig tartó, ám mégis hasonló példa volt a hajléktalanság kriminalizálása ellen tiltakozó A Város Mindenkié csoport ülősztrájkja a VIII. kerületi polgármesteri hivatalban. Hasonló – noha az előbbieknél kevésbé elszánt – kísérlet volt továbbá a Hallgatói Hálózat közelmúltbeli „egyetemfoglalása”.
Ezek a köztérelfoglalások nagyon különböző legitimitású célok mentén szerveződtek, ezért nem moshatók egybe. Ugyanakkor példájuk alapján rekonstruálható, hogy mik az előfeltételei és lehetőségei az ilyen alternatív dramaturgiájú protestmegmozdulásoknak.
Belátható mindenekelőtt, hogy az ilyen jellegű protestálás kivételesen nagyfokú morális felháborodást előfeltételez. Csakis abban az esetben vállalkoznak az állampolgárok arra, hogy időt és energiát nem kímélve, minden egyéb teendőjüket félretéve, hatósági eljárást kockáztatva, adott esetben hosszú időre elfoglaljanak valamilyen közteret, ha úgy érzik, a probléma, amely ellen kiállnak, olyan mértékű, hogy annak elhárításáig nem folytathatják megszokott életüket.
Kérdés: van-e olyan társadalmi réteg, amely számára a civilek által is hangosan kifogásolt kormányzati cselekvés olyan jelentőségű, hogy azért veszélyeztetné a polgári élet elemeit munkafelfüggesztéssel vagy büntetőeljárás kockáztatásával? A 2006-os Kossuth téri tüntetők esetében ennek a kérdésnek alighanem kisebb súlya volt, hiszen nemzeti radikálisként a polgári élet elemeivel eleve kevésbé azonosultak. Így a résztvevők feltehetően az aktív konfrontáció lehetőségét sem zárták ki.
A polgármesteri hivatalt elfoglaló emberi jogi aktivisták számára a kérdés már jóval ellentmondásosabb volt. Bár elmentek a passzív ellenállás végső határáig, aktív ellenállást nem tanúsítottak. Az egyetemi épületet elfoglaló tiltakozók e tekintetben alighanem a legvisszafogottabban jártak el, amikor a passzív ellenállás lehetőségeit sem merítették ki, és felszólításra elhagyták az épületet.
Ezek a különböző esetek rávilágítanak a mai ellenzéki civil szervezetek egy központi jelentőségű paradoxonára. Ezek alapvetően a polgári élet olyan problémái mentén szerveződnek, mint a jogállam csorbítása vagy a gazdasági-társadalompolitikai irracionalitás. Az ellenük való fellépés csak abban az esetben ölthet olyan formát, ami maga veszélyezteti a polgári élet kereteit, ha ezek a keretek már eleve felszámolásra kerültek, vagy legalábbis végveszélyben érzik őket. Amíg erről nincs szó, addig egyszerűen nincs elegendő ok az értük való radikális protestálásra.
A jelenlegi kormányzati politika mindezzel alighanem tisztában van. Éppen ezért különösen veszélyes a meghirdetett orbáni konszolidáció stratégiája. Úgy tűnik, a demokratikus jogok megcsonkítása és az irracionális gazdaságpolitika még azon a határon belül van, amivel meg lehet tanulni együtt élni. Bár ezek az intézkedések felháborítóak, és sokakat gazdasági értelemben is érzékenyen érintenek, mégsem lehetetlenítik el teljesen a polgári életet, és ezért nem motiválnak a jelenleginél radikálisabb ellenállásra.
Ráadásul a kormány építhet azokra a társadalomtörténetileg nagyon is jól beágyazott reflexekre, melyek a féljogállami keretek közötti élethez való alkalmazkodás során alakultak ki a Kádár-rendszerben. Könnyen lehet, hogy az előttünk álló hónapok tétje nagyobb, mint elsőre gondolnánk. Az orbáni konszolidáció irányába hat nagyon sok tényező, és az idő múlásával ez egyre inkább magával hordozza a féljogállami keretek megszokásának veszélyét.
Ugyanakkor jelen pillanatban még van visszaút: ahogy az a kormányzati konszolidációt kikényszerítő párhuzamos hazai és nemzetközi nyomásgyakorlásból kiderül, kellő erejű protestálás nem hagyható figyelmen kívül. Ez az, amire építhetnek a civil ellenzéki mozgalmak: az elfogadhatatlan kormányzati lépésekkel szembeni határozott – a polgári engedetlenség határáig elmenő – tiltakozás magában rejti a változás lehetőségét. Ezt kell megfontolniuk a tüntetések szervezőinek és résztvevőinek. Csakis ezeket a téteket tudatosítva van lehetőség arra, hogy a protestálás eddigi tömegbázisán és keretein túllépjünk.