Kőtörők

Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Néhány megjegyzés egy képtémával kapcsolatban.

Gustave Courbet: Kőtörők, 1849, egykor Gemäldegalerie, Drezda, a kép elpusztult a II. világháborúban

Gustave Courbet levele egy baráti házaspárhoz, 1849. november 26.: „Maisieres-hez közel megállok, hogy szemügyre vegyek két embert, akik követ törtek az úton. Ritka dolog találkozni a nyomor legteljesebb kifejezésével, és azon nyomban kialakult bennem egy kép… Ebben az országban, sajnos, az ember így kezdi és így végzi az életet.”

Jules Vallès a La Rue-ben: „Szívünk mélyén a minden szenvedő és legyőzött iránti tisztelet él. És azt követeljük az új művészettől, hogy segítse győzelemre az igazságot és a valóságot. A szürke árnyalatú kép a két kérges kezű, napbarnított emberrel olyan tükör, amely megmutatja a szegények szürke és nyomorúságos életét.”

Egy korabeli kritikus Courbet képéről: „Azt senki sem fogja vitatni, hogy egy kőtörő a művészetben ugyanannyit ér, mint egy herceg vagy bármilyen más emberi lény… de legalább ne lenne ez a kőtörő ugyanolyan jelentéktelen, mint a kövek, amelyeket összezúz.”

Pierre-Joseph Proudhon Courbet képéről: „Vajon nem társadalmi jelentőségű alkotás-e ily módon helyezni az idő előtt elhasználódott ember mellé, akit túl korán elnyűtt a munka, egy friss és rózsás arcú gyermeket, aki nem kíván mást, mint növekedni, erősödni, szabadon élni a nap alatt, és aki mégis arra van ítélve, hogy követ törjön, hogy húszéves korára már megöregedjen?”

Émile Zola Courbet képéről: „A Kőtörők rongyaikkal bosszút esküsznek a művészetnek és a társadalomnak; alapjában véve azonban ártalmatlanok, és lelkük egészséges.”

Mednyánszky László: Sorbanállók, 1916, Damjanich János Múzeum, Szolnok

Mednyánszky László naplóbejegyzése az ösztönökről és indítékaikról, 1895: „Az életműködésnek az a fokozása, amely új életek, új szervezetek létrehozására irányul, primitív, ösztönszerű vágyódáson alapul, amely az egyénnek hátrányára van, és annak fejlődését gátolja. Ez csak ott kívánatos, ahol az egyén amúgy is csak tömegreprodukció céljára valónak látszik, és ahol egyebet nem érdemel, minthogy puszta anyag módjára újból visszakerüljön a nagy keverékes fazékba. Csakúgy, mint ahogy sikertelen öntés után megint az olvasztótégelybe dobják az anyagot, hogy más formák öntésére lehessen felhasználni. Az életműködésnek ez a fokozása megsemmisíti az egyént. Célja az, hogy egyforma szervezetek keletkezzenek.”

Lázár Béla Mednyánszky László képeiről, 1922: „Itt valami közösség fejlődhet ki… a társ szimpátiája ez, a félemberek, szegény ördögök, nyomorultak, már születésüktől bűnbe esettek iránt.”

Fényes Adolf: Napszámos, 1900, Magyar Nemzeti Galéria

Fényes Adolf Szegény ember élete sorozatáról: „Elsősorban nem mint művész festettem a képeket, hanem mint ember. A szociális szempont mélyebben érdekelt a művészinél. Arra gondoltam, hogy ha a tárlatok szépen élő, gondtalan látogatói elé tárom ezt a szomorú világot, talán sokak lelkiismeretét felrázom.”

Derkovits Gyula: Végzés, 1930, Magyar Nemzeti Galéria

Bálint György Derkovits Gyula halálakor, Pesti Napló, 1934. július 24.: „Képein érezni lehetett, hogy festés közben más is érdekli, mint szín- és vonalproblémák. A kilakoltatás, az éhezés, a nyomor, a mai művészek mindennaposnak induló tömegtragédiája lehengerelte és megakadályozta, hogy végigjárja útját. Más művészeknek kell a nyomába lépniük. A festészetnek a fény, az árnyék és a perspektíva problémáinak kutatása és megoldása után most fel kell fedeznie és ki kell fejeznie mindennek értelmét és célját: az embert.”

Bár voltak előzményei, a Kőtörők volt az elindítója egy új szemléletmódnak. A témaválasztás újszerűségére, a köznapi valóság ábrázolására adott reakciók egyszerre mutattak rá a téma felismerésére és annak bizonytalan kezelésére is. A kor embere még nem volt tisztában bizonyos helyzetekkel. Courbet-nak viszont bizonyos szempontból ugyanannyit értek ezek a számára ismeretlen emberek, mint bármilyen más általa ábrázoltak – ismerősök, jó barátok, jómódúak, városi elöljárók, férfiak és nők.

Az emberi tevékenységhez való viszonyulás egymással párhuzamos értelmet nyert: lehetett egyfajta civilizációs eszköz a társadalmi hasznosság és megbecsülés nézőpontjából vagy kényszer. A művészek egyfajta emberi etikával kapcsolták össze az állapotokat, mert, ezek a képek egy elidegenített világ állapotrajzai voltak. Ezek az emberek a mechanikus robotban, a munkafolyamat egyformaságában és a monotonitásban megváltoztathatatlanul vívják folyamatos küzdelmüket. Jelenük azonban már előrevetíti tevékenységük teljes kudarcát és létjogosultságát a technológiai fejlődés korában. A képeken letűnt korok letűnt tevékenységei jelennek meg.

Az arcnélküli kőtörők megszűntek személyiségeknek lenni. Az aprítás követelményén kívül a helynek sincs jelentősége, már az egzisztenciális környezet identifikálása sem lényeges – nem fontos, hogy ki és hol csinálja, hiszen bárki és bárhol csinálhatja. Az alakok nemcsak egy társadalmi csoport ábrázolásai, hanem az emberi lét megszemélyesítői: a festmények ember- és emberiségképek.

A szociális érzék figyelmet jelent. A fenti emberek nagy része nem volt közvetlenül érintett, de mégis közelebb mentek és közelről ábrázoltak Gustave Courbet tisztes sorban élt, báró Mednyánszky László nem ebből a környezetből származott. Fényes Adolf közel tíz éven keresztül festette Szegény ember élete sorozatát.
Egyesek viszont nemcsak érzékelték ezt a közeget, de abban is éltek, számukra kézzelfogható volt a valóság. Derkovits Gyula hihetetlen nehéz körülmények között élt – korai halálának is ez volt az egyik kiváltó oka, az fizikai értelemben is megrövidítette életét.

Az állapotok állandóságát az is mutatja, hogy a képek különböző időkben jöttek létre, de mintegy 70-80 év távolságából is párhuzamba állíthatóak egymással. A francia festő és magyar társai ugyanazzal a szemmel és érzékenységgel szemlélték, és viszonyultak a dolgokhoz.

A közös szellemi vonás mind a képekben, mind a hozzájuk fűzött korabeli kommentárokban és a többi fellelhető, a témát érintő írott forrásokban az, hogy ezek az emberek is „érnek ugyanannyit” mint mások. A művészek éppen az ember jelentéktelennek kezelése ellen léptek fel – az embereket emberi mivoltukban ábrázolták. A szociális együttérzés vezette őket.

A művészekről
Gustave Courbet (1819, Ornans – 1877, La Tour-de-Peitz) a francia realizmus egyik legmeghatározóbb festője. Újító stílusa és témaválasztásai több későbbi művészre volt döntő hatással. Báró Mednyánszky László (1852, Beckó – 1919, Bécs) a realizmusból, az impresszionizmusból és a miszticizmusból szőtte feszültséggel teli képeit. Tájképfestészete mellett előremutató volt a társadalmi periférián élő emberekről készült ábrázolásai. Fényes Adolf (1867, Kecskemét – 1945, Budapest) a Szolnoki Művésztelep alapító tagja. A kritikai realizmus egyik hazai megújítója, stílusában a romantika, a realizmus és a plein air ötvöződik. Derkovits Gyula (1894, Szombathely – 1934, Budapest) a modern magyar festészet egyik legeredetibb alakja. Szociális érzékenysége teljes belső meggyőződésből fakadt, erőteljes stílusa mellett is közel tudta hozni a nézőhöz a témát.