Eredetiségi igazolás

Társadalom  |  2012. január 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Idézés, átvétel, másolás, hamisítás – ezek a fogalmak a művészetnek is természetes vagy sajnos adott esetben járulékos elemei. Az eredetiség megállapítása elsődleges szempontja a művészettörténetnek.

A plagizálókat, és itt most idézzük a Wikipédia idevonatkozó szócikkét, „a szerzői jog bitorlóit már az ókorban is megvetették. Az i.e. I. században élt Martialis olyan gyermekhez hasonlította versét, amely gyermekrabló, plagiarius kezébe került. Az irodalomban a plágium kifejezés a 18. században terjedt el.”

Nem lehet véletlen, hogy éppen ez utóbbi korban merült fel egyre többször a probléma, hiszen ekkortól kezdett megnőni a különböző publikációs formák száma: új tudományos és szépirodalmi műfajok terjedtek el a könyvkiadásban, megjelentek a sajtóorgánumok, a különböző röplapokból újságok lettek.

Kisfaludy Károly: Osszián keservei, 1822 után, Magyar Nemzeti Galéria

A kor egyik legjelentősebb irodalmi botránya Osszián körül alakult ki. Az ősi kelta druida énekeit ekkor „fedezték fel” és adták ki eredetiként, amely utána Európa-szerte ismert és igen közkedvelt lett. A művet James Macpherson publikálta 1761-ben, állítása szerint egy skóciai, az ősi források alapján szájhagyomány által tovább adott gyűjtésből, miután lefordította gael nyelvről angolra. A mű eszmeiségében nagyon sokan a hősi múltidézés egyik példáját látták, a történelmet megéneklő druida alakja a romantika egyik közkedvelt figurája lett a különböző művészeti ágakban, a festészetnek is egyik toposzává vált. Valójában azonban a művet maga Macpherson írta, mint ahogy egy irodalomkritikus, bizonyos Samuel Johnson elég hamar rá is mutatott arra, hogy a lantos csak egy kitalált figura. Mégis leleplezésekor csekély visszhangot váltott ki a szerző kérdése, sőt voltak olyan írótársak, akik még ezután is védték a mű jogos értékeit. Macpherson reputációján nem esett csorba – bár ehhez hozzájárulhatott az is, hogy Osszián „létező” alakjának nagysága elfedte a szerzőét –, és később, 16 éven keresztül parlamenti képviselő volt egészen 1796-ban bekövetkezett haláláig.

Ossziánt a nagy történetmesélő Homéroszhoz hasonlították. Az ókori görög szerző szintén ekkortól kezdett bestselleré válni, nagyon sok nyelvre fordították le műveit. A magyar nyelvű adaptáció során alakult ki az ún. Iliász-pör Kölcsey Ferenc és Kazinczy Ferenc között: az előbbi elküldte utóbbinak az általa fordított egyes szövegrészeket, mire az – egy harmadik személyt is bevonva a munkába – csak a saját nevét adta közre mint fordító.

A műhelymunka nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben is szokás volt. Néhány festőnek annyira jól ment, hogy a nagyszámú megrendeléseket már nem is bírták egyedül kivitelezni. Rubens vagy Van Dyck egyes alkotásoknál csak néhány részletet festett saját kezűleg, utána a mester instruálása és annak modora, stílusa alapján kivitelezték az egész képet a műhely tagjai. A szignatúra, a hiteles sajátkezű aláírás elhelyezése a festményeken csak a XIX. században terjedt el, korábban sokkal ritkábban fordult elő, ilyen például Albrecht Dürer híres talpas betűs monogramja.

Amikor bizonyos szempontok alapján felértékelődik a történelmi múlt, óhatatlanul megjelennek az egyes hamisítványok. Már a reneszánsz korában is előfordult, hogy „legyártották” az újonnan „felfedezett” antik alkotásokat. Igazán nagyszámban aztán a XIX– XX. században jelentek meg a hamisítványok és az azokat készítő híres hamisítók.

Nem is Matisse, de még csak nem is Picasso, ő Elmyr de Hory (forrás: youtube.com)

A XX. század talán egyik legnagyobb hamisítója Elmyr de Hory volt. Az 1905-ben született magyar származású festő 18 éves korában előbb Münchenbe, majd Párizsba ment képzőművészetet tanulni. Hamisítói tevékenységét a II. világháború után kezdte el, főleg a klasszikus modern festészet akkor már hírnevet szerző kiemelkedő alkotóira – Picasso, Matisse, Modigliani – specializálta magát. Igazán eredeti tevékenységével több műgyűjtőt, sőt művészettörténészt, galériavezetőt, múzeumi szakembert sikerült megvezetnie.

Orson Welles az F for Fake című, már-már szürreális filmben (trailer és teljes film itt) mutatja be a XX. század egyik „legtehetségesebb” hamisítóját. A rendezőt megfogja a „művész” leleményessége és stílusa – a fikciós filmművészetnek egyébként is kedvelt témája az ügyességet vonzóan bemutató hamisító és rabló, ilyen például A Thomas Crown-ügy –, valamint aktívan érdekli az illúzió, a megtévesztés eszköztára és hatása. Ahogy az alkotás elején szereplőként is felbukkanó Welles a bevezetőben mondja, a film egy trükkös becsapás, olyan hazugságokról szól, amelyek mind igazak és a valóságon alapulnak. A leginkább esszéistának tartott filmben a nem kevésbé eredeti rendező – gondoljunk csak korábbi, híresen hírhedt tömegpánikot kiváltó, igazi hírként beállított rádiójátékára, a Világok harcára – helyenként jól játszik a dokumentarista és játékfilmes elemekkel, így időnként maga a néző sem tudja, hogy a fikciót vagy a valóságot látja-e.

Mégis, egy helyen Welles kijelenti, hogy a hamisítvány az hamisítvány, mint ahogy maga Elmyr is egy hamisítvány.

Kedves Semjén András, köszönöm az észrevételeket, ugyanakkor a blogbejegyzés nemcsak a plagizálásról szólt, hanem általában a hamisításról, amelybe, több más mellett, a plagizálás is beletartozik – mindegyik alapja a félrevezetés, a csalás. Ezért is igyekeztem nem összemosni a dolgokat, hanem több példát hozni egy adott témához. Ezek általános jelenségként sok területen megjelennek, a feltételezett „politikai kontextus” elsősorban szerzői jogi kérdés, a politikai vonatkozása csak annak folyamodványa.
Elmyr de Hory viszont egy jó kézügyességgel megáldott szimpla műtárgyhamisító volt, mind szellemi értelemben, mind haszonszerzési szándékában. Lehet, hogy valakinek a képek esztétikai értelemben tetszenek, de azért mégsem lehet rájuk azt mondani, hogy önálló szellemi-művészeti teljesítmények lennének – egyébként maga Hory sem tartotta annak azokat, hanem csak egy bármikor újrareprodukálható tárgyaknak. Nem készített eredeti alkotásokat, hiszen képeit a megtévesztés szándékával csinálta, nem saját stílusban festett, hiszen éppen az volt a szándéka, hogy más festők kézjegyeit és egyéni művészeti megoldásait átvéve, azokat utánozza – tehát plagizált. Az is plagizálás, ha nem a mű teljese egészét veszi át, hanem annak nagy részét, azok jellemző tulajdonságait, még ha át is írja azokat – a lényeg ugyanaz marad. Ezért nem lehet önálló alkotónak tekinteni, hiszen egyéni invenciót igazából nem vitt bele. A hamisítványnak nincs elfogadható minőségi értéke. Az inspiráció, az átvétel, a másolás, a feldolgozás és a hamisítás különböző dolgok, az előbbi háromnak van létjogosultsága és gyakorlata, utóbbinak nincs.
Csak egy példa: Marcel Duchampnak van egy híres képe, ahol egy apró részletmódosítást, egy bajszot rajzol a Mona Lisára, jobban mondva annak egy reprodukciójára. Ez egyfajta átírás, de Duchamp soha nem állította, hogy ő festette volna a Mona Lisát, vagy az a kép egy Leonardo alkotás lenne.

(Mellesleg nem akartam volna az előbb álnéven kommentelni, de a legsajátabb nevemre azt mondta a rendszer, hogy az már foglalt). Semjén András

Érdekes cikk, de a mai politikai kontextusban - gondolom ez ihlette a szerzőt a gondolatmenetre - szerintem egyáltalán nem összemosható dolgokat mos össze. McPherson persze hazudott, hogy nagyobb szenzáció legyen körülötte, de ettől ő még önállóan alkotott, egy elképzelt kor elképzelt szellemiségét utánozta vagy inkább teremtette meg, de NEM PLAGIZÁLT. És de Hory/Hoffmann is elsősorban önálló alkotó volt, aki - talán saját stílus híján, talán a jobb megélhetés reményében - kaméleonként tudta felvenni eredeti alkotók stílusát. ("Like most successful art forgers, rather than attempting to copy existing works by celebrated artists, he only painted original works in their style, which made the forgeries much harder to detect." Wikipedia) Mindkét esetben jelentős önálló szellemi teljesítményről van szó, amit persze a hozzá kapcsolódó csalás ténye, és az alkotó motivációja némileg devalvál.... de ami megmarad, az még így is valami. Egy most elhíresült kisdoktoriról ez azonban aligha állítható - ha abból levonjuk az átvett "idegen tollakat", gyakorlatilag nem marad semmi. Egyébként az átvételnek és más kontextusba helyezésnek kicsit posztmodern feelingje van, sőt, ha belegondolunk, már maga Shakespeare is elég sok mindent vett át másoktól forrásmegjelölés nélkül.... De amit hozzátett, attól a dolog más minőséget kapott.... Itt sajnos nem erről van szó.