Tagadhatatlanul van ráció abban, hogy ha egy ország be tudja szerezni pénzügyi szükségleteit a piacról, akkor ne forduljon a Nemzetközi Valutaalaphoz. Ennek előfeltétele azonban a nemzetközi gazdasági és pénzügyi környezet kedvező alakulása, továbbá egy hiteles, a gazdasági szereplők által pozitívan értékelt gazdaságpolitika felvázolása és következetes végrehajtása. Magyarország esetében már a gazdasági szuverenitás visszaszerzésének tavalyi deklarálásakor előre jelezhető volt, hogy a nagy manőver sikerének külső és belső előfeltételei is hiányoznak.
A leminősítés után elkerülhetetlenné vált az újabb IMF-megállapodás, amit a hazai jobboldal – karöltve a szélsőjobbal – a gazdasági szuverenitás ismételt elvesztéseként él meg, és a nemzetközi pénzügyi körök tudatos ármánykodását okolja. (Szerencsére ez a vélemény korántsem osztatlan a jobboldalon.) Talán éppen ezért a kormányszóvivő azt próbálta bizonygatni, hogy a következő IMF-megállapodás nem sértheti sem a gazdasági, sem a társadalompolitikai szuverenitást. A kérdés tehát az, hogy mit is jelent az a gazdasági szuverenitás, melyet létfontosságúnak tartanak a gazdasági szabadságharc pártolói.
A szuverenitás a jogtudomány vitatott és sokjelentésű fogalma. Beszélhetünk az államok szuverenitásáról, népszuverenitásról, külső és belső szuverenitásról stb. A mostani eset a nemzetközi kapcsolatokról szól, ezért a külföldi, illetve idegen beavatkozásoktól való mentességet, függetlenséget érthetjük a kívánt szuverenitás alatt. Az így felfogott és abszolútnak tekintett szuverenitás igénye a diktatúrák retorikai védőbástyája. Kína például a szuverenitására hivatkozik az emberi jogi kritikákkal szemben, ahogy korábban a kommunista államok tették, élükön a Szovjetunióval. Ilyen abszolút szuverenitást azonban a nemzetközi jogrend nem ismer el. Az államok saját területükön sem tehetnek meg bármit az országlakosokkal, a természeti környezettel stb.
Pozitív megközelítéssel azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi térben a szuverenitás, a szuverén államiság a nemzetközi kooperációban való részvétel alapfeltétele. Ebben az aspektusban a szuverén államok partnerei egymásnak és a nemzetközi szervezeteknek. Így a magyar állam szuverenitását gyakorolja, amikor kötelezettségeket vállal bizonyos előnyök érdekében. Akár az Európai Unióhoz való csatlakozás is felfogható előnyök és kötöttségek, jogok és kötelezettségek önkéntes vállalásaként. E szuverenitásfelfogás evidens következménye, hogy az állam nem támaszthat igényt kötetlenségre vagy be nem avatkozásra. Ha az állam szabad döntésével nemzetközi kötelezettségeket vállalt, akkor azokat nem teljesítheti kénye-kedve szerint.
Lássunk egy példát a hétköznapi emberek világából. Magyar György szerződést köt Christine Lagarde-dal motorkerékpárja adásvételéről. Ám György nem teljesít a megállapodásnak megfelelően, mert időközben meggondolta magát. Ha Christine bírósághoz fordul, hogy érvényt szerezzen a szerződésnek, akkor vajon sérül-e György döntési szabadsága? Hiszen ő már nem azt akarja, amit korábban, így a bíróság látszólag a döntési szabadságában korlátozza Györgyöt, amikor előírja számára, hogy a vételár fejében adja át a motort a másik szerződő félnek. Ám beláthatjuk, hogy nem a bíróság, hanem maga György korlátozta döntési szabadságát, és ennek következtében kell megválnia motorjától. A válasz hasonló a szuverén államok esetében is: dönthetnek arról, hogy kötelezettséget vállalnak vagy sem, de a vállalt kötelezettségek teljesítése alól nem nyújt kibúvót a szuverenitás.
Létezik egy gyakorlatiasabb magyarázat is: ha egy állam nem teljesítené a kedvezőtlen vállalásokat, akkor a jövőben senki nem akarna vele együttműködni. Vagyis az állam szuverenitása a többi állammal való együttműködésben nyer értelmet. Timothy Endicott példája jól megvilágítja a kooperáció jelentőségét: ha a tenger ellepne minden országot, kivéve Izlandot, a szigetország szuverenitása nem nőne az állam által vállalt kötelezettségek eltűnésével, hanem értelmetlenné válna. Mihez képest lenne szuverén Izland? Tehát önmagában egy ország saját döntési szabadságának korlátozása nemcsak szükségszerű velejárója, hanem pozitív, lényegi eleme az állami szuverenitásnak. Ez teszi lehetővé az együttműködést más államokkal és a nemzetközi szervezetekkel.
Ám ezzel még korántsem teljes a kép. Egy ország döntési szabadsága nem csak a hatalmon lévők szándékától függ. Ideális esetben az állam olyan gazdasági szabályokat alkot, melyek elősegítik a gazdaság növekedését és az általános jólétet. Az állam ugyanilyen célok érdekében köt nemzetközi szerződéseket más, hasonló célokra törekvő államokkal. Egy kisméretű, nyitott országnak óhatatlanul jobban kell alkalmazkodnia a külső körülményekhez, mint egy nagyobbnak. Mégsem mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok a méreténél fogva gazdaságilag szuverénebb, mint Magyarország. (Vagy ha ezt állítjuk, akkor szuverenitás alatt komparatív gazdasági hatalmat értünk, ám ekkor Magyarország soha nem lehet szuverén.) Magyarország nem kevésbé szuverén, mint az USA, hanem szuverenitását más körülmények határozzák meg, ezért több kötöttséget kell vállalnia, és több elvárásnak kell megfelelnie hasonló jólét elérése érdekében, mint az Egyesült Államoknak.
Következésképpen a gazdasági szuverenitás nem következmények nélküli felelőtlenséget jelent, hanem döntési szabadságot a nemzetközi kooperációban. Egy ország döntési szabadságfoka a saját magatartása és a külső környezet korrelációjában alakul. Magyarországot ezernyi megállapodás köti más államokhoz, az Európai Unióhoz és nemzetközi szervezetekhez. A megállapodásokban vállalt kötelzettségeket teljesíteni kell, ami költségekkel jár. A költségek részben külső (válság), részben belső (rossz gazdaságpolitika) okokból magasak.
Az IMF-hitel nem az országra erőszakolt kötelezettség, hanem – más pénzügyi lehetőség hiányában – az egyetlen szóba jövő megoldás. A szigorú feltételekhez kötött megállapodás nem sérti az ország szuverenitását, inkább a korábbi önkéntes felelősségvállalások (hitelszerződések, gazdaságpolitikai programok stb.) hiányos vagy akadozó teljesítésének következménye. Egyszerűen a szuverenitás nem azt jelenti, hogy az ország bármit megtehet, amit a miniszterelnök és gazdasági minisztere akar.
Az IMF-megállapodás, ha létrejön, gazdasági értelemben várhatóan előnyös lesz az országnak, miközben behatárolja a későbbi gazdasági döntési szabadságot. Ám hiba volna ezt úgy beállítani, mintha ez nem egy bevett formája lenne a szuverenitás gyakorlásának és korlátozásának. IMF-hitel hiányában sem tehet meg bármit a magyar állam következmények nélkül: a rossz gazdaságpolitika és a külső körülmények IMF-megállapodás nélkül is szűkítik a lehetőségeket.
A kormánypárti véleményformálók egy részének szuverenitásféltése félrevezető, és elfogadhatatlan forrásokból táplálkozik. Az IMF az ő szemükben a szörnyű beavatkozást, a nemzeti függetlenség elvesztését jelenti. Szerintük csak akkor szuverén hazánk, ha az állam (pontosabban a nemzeti kormány) bármit megtehet, következmények nélkül. A kormánypárt jobbszéle nyilván komolyan is gondolja mindezt. Ez a felfogás a nemzeti különállás, a bezárkózás és az állam mindenekfelettiségének délibábja. Persze lehet egy jóval földhözragadtabb magyarázata is a szuverenitás féltésének. A kormánypárti szószólók nemzetközi összeesküvéssel magyarázhatják a „nem ortodox” gazdaságpolitika nagyon is ortodox eredményeit.