A művészet során a másik ember szemével nézzük a világot – ez fokozottan igaz a fotók esetében is. Három amerikai fotókiállítás azért kerül itt bemutatásra, mert távolról, Magyarországról nézve is jelenthet általános érdekességeket – bár aki teheti, ne habozzon, utazzon egyenesen New Yorkba.
Grey Villet: Loving házaspár, 1965
Az első kiállítás mintha egy egyszerű történetet dolgozna fel: két ember szerelméről szól. Az egyikük azonban egy fekete nő, a másik pedig egy fehér férfi – a hatvanas évek Amerikájában. Mildred és Richard Loving (már a vezetéknevük is beszédes) látszólag átlagos életképei mögött a hivatalos és a társadalmi kirekesztés húzódik meg. A házaspárt 1965-ben Virginia államban faji keveredés vádjával tartóztatták le (korábban egy másik államban házasodtak össze), amiért 25 év börtönbüntetés várt volna rájuk. Azért, hogy ezt elkerüljék, két dolog közül választhattak: elhagyják az államot, és ezzel persze családjukat és barátaikat is, vagy bírósághoz fordulnak. Az első megoldás számított volna biztonságosabbnak, ők mégis az utóbbit tették. Végül esetükben, precedensértékű módon a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a szerelem egy elidegeníthetetlen alapvető emberi jog.
Az egész ügy érdekessége, hogy a pár soha nem akart politizálni, de még a közéletben sem kívántak részt venni, egyszerűen csak élni akarták az életüket. Nem akartak sem mozgalom vagy valamilyen csoport élére állni, de még csak tagjai lenni sem, csupán a saját jogaikért akartak kiállni a helyzet kényszerítő erejénél fogva. A téma aktualitása alapvető egyszerűségében rejlik – hétköznapi életüket kívánták élni, ugyanúgy, mint bárki más. A Life magazin fotóriportja sem a bírósági harcukat örökítette meg: a pár beengedte Grey Villet fotóst az életükbe, hogy az képein keresztül mutasson meg egy paradox helyzetet. A fotósorozat több egy eset dokumentációjánál.
Morris Huberland: Union Square, New York, 1942
A másik kiállítás szintén nem csupán a hagyományos, kissé nehézkes szociofotó műfaját hozza, hanem az élethelyzetekből indul ki. A téma egy aktuális korpárhuzam, az 1930–40-es évek. Ez az az időszak, amely egyre inkább „képéhes” korszakká kezdett válni, a friss fotókat közlő magazinok példányszáma látványosan megnőtt. Ezek a képek egyszerre örökítették meg az élet árnyoldalait és csillogását, a gazdasági válság és faji szegregáció nehézségeit, a bűnözést és a gengszterleszámolásokat, az utcai élet sokszínű formáit, az éjszakai önfeledt szórakozás pillanatnyi szikrázó hangulatait.
A kiállítás és az azt kiegészítő internetes oldal megkísérli megtalálni a fotók keletkezésének pontos eredeti helyeit. Azzal, hogy felkerültek a térképre, a képek már önmagukban is egyfajta kontextust képeznek, nemcsak az eredeti hellyel, de a mai helyszínekkel is, így találva meg az időbeli és térbeli kapcsolódási pontokat. Nemcsak egy fotótörténeti sorozatot kívánnak adni, hanem a mai élettérbe kívánják helyezni a képeket.
Corine May Botz: Dióhéj, 2004
Az év elején Chicagóban megrendezésre kerülő harmadik kiállítás a „láthatatlan bűntény” témájával foglalkozott. A fotósok korábbi igazi bűntényeket rekonstruáltak, és gondolták tovább azok vonatkozásait saját művészi eszközeikkel: a valóságot mitizálták. Közös pont volt náluk a média szerepe az emlékezésben és a bizonyítékok megoldásában. Amellett, hogy változó mértékben kötődtek az eredeti eseményekhez, mindegyikükre jellemző, hogy a hitelesség megtartása mellett a dokumentarizmust és a fotózsurnalizmust meghaladva nyissanak új gondolatokat. A bűntényekhez és azok hátteréhez, kiváltó okaihoz való viszonyunkra ébresztenek rá minket.
Soha nem látjuk magukat a bűntényeket, az erőszakot, csak azok tárgyi lenyomatait, sőt sokszor még azt sem, csak a kétely nyugtalanító érzetét konstatáljuk. Nincs igazi cselekmény csak néhány félelmet keltő árulkodó jel, amellyeket első ránézésre talán észre sem veszünk: a környezet zavaróan szokatlan beállításainak és tárgyainak kimerevített képei. A képek mindenfajta túlzások és öncélúság nélkül váltanak ki viszolygó érzéseket – romos pincelejáró, lepusztult utcák –, vagy ambivalens feszültségekre építenek – például amely egy babaházban lejátszódó véres jelenet ártatlan törékenysége és brutalitása között jön létre.
Amellett, hogy a rekonstrukció alapja lehet, a fotó egyszerre rögzít, és enged bepillantást a dolgokba. Céljuk láthatóvá tenni a láthatatlant és a rejtettet, vagy ráirányítani a figyelmet olyan dolgokra, amelyek mellett mindennap elmegyünk, de egyébként nem, vagy nem akarjuk észrevenni azokat.