2023. október 7.-e képei megrázták a világot. A támadás kegyetlensége, a válogatás nélküli gyilkolás és túszejtés kevés kétséget hagyott afelől, hogy a Hamasz terrorista szárnya nem valamely – katonai értelemben vett – stratégiai cél megvalósítására törekedett, hanem sokkal inkább egy szimbolikus tettet hajtott végre. Minthogy sem Izrael állam, sem az ott élő zsidók létezését nem fogadja el, így a terror eszközeivel, a totális megsemmisítés lehetőségét vitte színre.
Válaszként az izraeli egységkormány döntését követően a hadsereg blokád alá vonta, légicsapásokkal sújtotta, majd szárazföldi csapataival bevonult a gázai övezetbe, azzal a céllal, hogy a Hamaszt likvidálja. A lebombázott városrészek, a civil áldozatok, a menekülők és a humanitárius katasztrófa képei szintén megrázták a világot. Annak ellenére, hogy az izraeli hadsereg meghatározott célok mentén vívja háborúját, a pusztítás áldozatai elsősorban mégis civilek. A helyzetet bonyolítja, hogy miközben a sűrűn lakott gázai övezetben a Hamasz „élő pajzsként” használhatja a civil lakosságot, a hadszínterek evakuálása sokszor kivitelezhetetlen. Ezközben az sem teljesen világos, hogy pontosan mik a kimeneti kritériumai a hadműveletek lezárásának.
A világ közvéleménye megosztott a helyzet értékelésében: az ENSZ és az EU hetek óta humanitárius tűzszünetet szorgalmaztak, míg az USA és Izrael sokáig kitartott az önvédelem jogának érvényesítése mellett, mely alapján - egészen mostanáig - bármiféle szünet lehetőségét kizárták. Európában egyszerre zajlanak tömeges szimpátiatüntetések a gázai civilek mellett és számolnak be az antiszemitizmus nyugtalanító fokozódásáról, miközben a különböző kormányok – eltérő szigorral – megpróbálják elejét venni e tendenciáknak. Az Izraellel szemben kritikus vagy létét el nem ismerő országokban fokozódik az ellenségesség, ami egyaránt kifejeződik szimbolikus gesztusokban (pl. Izrael terrorista államnak nevezése) és – mindeddig alacsony intenzitású – támadásokban.
E kiélezett helyzetnek számtalan következménye van. Az alábbiakban ezek közül csupán eggyel szeretnék foglalkozni: az Izrael-Hamasz háborúról való beszéd lehetőségterének alakulásával.
Ennek megértéséhez első lépésben érdemes a közelmúlt egy másik fegyveres konfliktusára, az ukrajnai háborúra utalni. Az orosz agresszió értékelésének diszkurzív keretei rendkívül gyorsan megszilárdultak: a nyugati világ domináns olvasatává vált, hogy egy autokrata nagyhatalom, instrumentális okokból, annektálni próbál egy független országot. Világos volt, hogy ki a támadó és ki az áldozat, mint ahogy a helyzet morális implikációi is: a nyugati világ egyöntetűen a megtámadott Ukrajna mellé állt.
Ettől gyökeresen eltérnek az Izrael-Hamasz háborút övező morális diskurzusok. Nem azért, mert az október 7.-i terror megítélése kérdéses lenne, sokkal inkább a tágabb történeti kontextus komplexitása, Izrael ellentmondásos kisebbségpolitikája, valamint a háborús válaszlépések ambivalenciája miatt. A morális bizonytalanság, kiegészülve az okozott szenvedések traumatikus mértékével, összességében az álláspontok extrém polarizációját eredményezte.
Ennek hatására, mind a szélesebb, mind a szűkebb nyilvánosságokban gyakori jelenséggé vált, hogy az egyik oldal szenvedéseinek elismerését automatikusan a másik oldal szenvedéseinek elvitatásaként értelmezik. Úgy tűnik, hogy maga a diskurzus kényszeríti ki a kizárólagos állásfoglalást. A Hamasz-terror által okozott traumák megidézése nem enged teret az izraeli hadsereg által okozott gázai pusztítás számára; és fordítva, a lerombolt városok, megostromolt kórházak és a menekülők képei kitakarják a válogatás nélkül lemészárolt izraeli civilek tragédiáját.
Ebben a szélsőségesen polarizált diszkurzív térben csaknem minden olyan hang ellehetetlenül, ami nem tagozódik be egyik vagy másik kollektív trauma perspektívájába. Az arra tett kísérletek, hogy a megszólalók – mind a palesztin, mind a zsidó lakosságra áldozatként tekintve – ne foglaljanak állást egyik vagy másik oldal mellett, bántó - adott esetben kegyeletsértő - gesztusnak hatnak. Hiszen ez esetben visszautasítják vagy a terror, vagy a hadműveletek áldozatai iránti gyász kizárólagos perspektíváját.
A háborúról való beszéd ilyenformán „befagy”: amit mondani lehet, az fenntartja, és tovább növeli a polarizációt; a perspektívák közti közvetítés lehetőségét magukban rejtő megszólalások pedig inadekvátnak hatnak, vagy egyenesen bántóak mindkét oldal számára. Ebben a helyzetben kulcskérdés a depolarizáció és de-eszkaláció szempontjából, hogy miként lehet kitörni a befagyott diskurzus keretei közül? Mit lehet tenni akkor, ha pusztán maga a konfliktusról való beszéd szerkezete fokozza a polarizációt? Az alábbiakban a tudásszociológia eszközeivel próbálok e kérdésekre választ keresni.
Minthogy a terror és a háború eseményei kibogozhatatlanul beágyazódnak a sérelmek és bosszú évtizedes láncolatába, tetteik igazolására mindkét fél elegendő igazolási alapot találhat a múltban. A kölcsönös egzisztenciális fenyegetettség ilyen értelemben alapjává vált, mind a palesztin, mind pedig a zsidó kollektív emlékezetnek. A mostani terror és háború nem a semmiből jött, hanem egy évtizedek óta lappangó, rendszeresen erőszakba torkolló, az idő nagy részében mégis látens konfliktus kitörése. Látványos kiszögellési pontja egy olyan szélesebb törésvonalnak, ami a régióban lakó zsidókból és palesztinokból álló társadalom várakozási horizontját ketté szakítja.
Az egymásra utaló kollektív traumák negatív szövete nem csupán konzerválja az erőszakpotenciált, hanem egyúttal kijelöli annak lehetséges formáját is. Ennek értelmezéséhez Hans Speier, The Social Types of War című írásában kifejtett elméletét hívhatjuk segítségül, aki tudásszociológiai szempontból osztályozza a háború különböző formáit, amihez elsősorban az ellenségről alkotott képek nyújtanak szempontokat. Speier három ideáltípust különböztet meg egymástól: álláspontja szerint az abszolút, az agonisztikus és az instrumentális háború tiszta típusai által kijelölt koordináta-rendszerben helyezhetők el az empirikus mintázatok.
Az abszolút háború esetében az ellenség egzisztenciális fenyegetésként van elképzelve. Ebből következően az abszolút háború horizontjában nem szerepel a békekötés lehetősége, pusztán a másik totális elpusztítása. Az abszolút háborúban nincsenek morális gátak: minthogy a cselekvők nem számolnak a közös jövő lehetőségével (csakis az ellenség vagy saját maguk elpusztításával), ezért nincs okuk arra, hogy a harci cselekményeket morális szabályok keretei között tartsák. Az abszolút háború nem új jelenség: az antikvitásban ilyen konfliktus volt a barbárok elleni, a középkorban a hitetlenek elleni, az újkorban pedig a totalitariánus rendszerek ideológiai háborúja.
Ennek ellenpontjában, az agonisztikus háborúban, az ellenség – rendi értelemben – egyenlő félként van elképzelve. A harc tétje nem a másik bármi áron történő elpusztítása, hanem a dicsőség megszerzése. Az agonisztikus háború elválaszthatatlan a premodern, tradicionális társadalmi formáktól: a példaként felhozható, ókori városállamok közötti háborúk vagy a középkori lovagi összecsapások, egyaránt szigorú normatív keretek között zajlottak. A háború közben is megmaradt az ellenség rendi státuszából fakadó morális elismerése, ami lehetővé tette – a békekötést követően – egy folytatható közös élet kereteinek fenntartását. A közös erkölcsi mérce betartása mellett kivívott diadalt a vesztes fél is el tudta fogadni, így a háborús sérelmek sem a bosszú végeláthatatlan láncolatát vonták magukkal.
E két típus között helyezkedik el az instrumentális háború. Ennek keretei között az ellenség nincs se radikálisan másként, se hasonló státuszúként definiálva. Ehelyett egy adott közösség céljainak útjában álló akadályként tekintenek rá. Nem önmagában vett érték az elpusztítása, viszont morális kötelmek sem korlátozzák az ellene bevethető eszközök körét. Amennyiben a közösség úgy ítéli meg, hogy az érdekérvényesítés szempontjából nincs alternatívája az ellenség elleni extrém erőszaknak, úgy az alkalmazásra is kerül. Noha történetileg mindig is jelenvolt a haszonszerzés logikája által meghatározott, és ennyiben pre-morális, háborús perspektíva, mégis a modernitásban vált ez a forma meghatározóvá – elsősorban a gyarmatosítás történetében.
E három ideáltípus segíthet az empirikus háborúk értelmezésében – és egyúttal az azokra vonatkozó, befagyott diskurzusok oldásában is. Mannheim Károly megfogalmazása szerint, a tudásszociológia legfontosabb premisszája az, hogy a „tudás léthelyzethez kötött”. Más szóval: a különböző társadalmi pozíciókban ugyanannak a valóságnak teljesen eltérő perspektívája hozzáférhető. Ez igaz az olyan extrém helyzetekre is, mint a terror és a háború. Speier egyszerű tipológiája segítségével rámutathatunk, hogy a háborús erőszak cselekvőperspektívája sem homogén: sokféle értelmezés és cselekvésmotiváció húzódhat meg mögötte, melyek különböző társadalmi pozíciókhoz kapcsolódnak.
Ennek hangsúlyozása, a mostanihoz hasonló, kölcsönösen traumatizált relációkban különösen fontos. A fizikai erőszak ugyanis beszűkíti a reflexivitás terét. Az erőszak közvetlen vagy közvetett elszenvedése látszólag egyértelmű morális rendet teremt, melynek perspektívájából az erőszak okozói egységesen gonoszként mutatkoznak meg (link9_1). Az erőszak árnyékában nincs mód differenciálásra, a fizikai szenvedést okozó mások, óhatatlanul homogén sokaságként mutatkoznak meg.
E sajátosság nem csak közvetlenül hat, hanem közvetett módon, az erőszakról folyó diskurzus szintjén is. A válogatás nélküli gyilkolás és túszejtés, valamint a mérhetetlen áldozatokkal járó hadműveletek képei által keretezett diskurzusban magától értetődő, homogén sokaságként konstruálódnak meg az elkövetők. Olyasvalakiként, akik vonatkozásában nincs értelme differenciálásnak. Ez pedig veszélyes helyzetet szül.
E dinamika tekintetében a nyugati és az arab világ egyaránt kötött percepciós pályán mozog, ami végső soron párhuzamos valóságkonstrukciókat eredményez, melynek keretei között, morális szempontból bűnösnek tartott, homogén sokaságok jönnek létre. Az egyik oldalon az izraeli önvédelem, a másik oldalon a gázai pusztítás áll az ellenségképeket megkonstruáló narratívák középpontjában – anélkül, hogy érdemi lehetőség nyílna differenciáltabb kép felvázolására.
A mostanihoz hasonló helyzetekben különösen nagy jelentősége van azoknak a tudásszociológiai eszközöknek, melyek ha nem is képesek közvetíteni tartalmi szinten a párhuzamos valóságok között, mégis csökkenthetik a homogén csoportpercepciót. Ehhez hívhatjuk segítségül a „relacionálás” mannheimi fogalmát, kombinálva az abszolút, agonisztikus és instrumentális háborús perspektívák megkülönböztetésével.
Mannheim törekvései a különböző tudás-mintázatok léthelyzethez kötöttségének felmutatására irányulnak. Azáltal, hogy kölcsönösen láthatóvá válik, adott valóságértelmezés miként épül rá valamely társadalmi pozícióra, egyúttal a saját pozíció kizárólagosságától való eltávolodásra, és a másik viselkedésének differenciált értelmezésére is lehetőség nyílik. Ez még önmagában nem megértés, de már az első lépés afelé.
A Mannheim-tanítvány, Speier is elsősorban ahhoz kínál eszközöket, hogy a háborúban egymástól távoli „léthelyzetekben” keletkező perspektívák között közvetíthessünk, vagyis a homogenizáló csoportpercepciót oldjuk. Nehéz annál távolibb társadalmi pozíciókat elképzelni, mint az egymással hadban álló feleké – és nehéz ennél drasztikusabban különböző valóságpercepciókat feltételezni. Ennek megfelelően hiábavaló a háborúzó felek kölcsönös megértését elvárni. És ugyanígy, csekély az esélye annak is, hogy az egyik vagy másik oldalhoz kötődő közösség képes meghaladni a társadalmi pozíciójából fakadó percepciós korlátokat. Ettől függetlenül korántsem mindegy, hogy magával a konfliktussal kapcsolatos percepciók milyen formát öltenek: amennyiben az abszolút háború logikája meghatározó, az erőszak beláthatatlan eszkalációja valószínűsíthető; míg az instrumentális keretezés talaján elképzelhető a de-eszkaláció racionális pályája.
A jelenlegi helyzetben a homogenizáló logika legfőbb veszélye elsősorban az abszolút háborús percepció kizárólagossá válásában mutatkozik meg. Az extrém erőszak képei nem hagynak teret más értelmezés számára, mint a teljes megsemmisítésre törekvő ellenség képzete. Ez fejeződik ki mind a Hamasz-terror színre vitt extrémitásában, mind pedig abban, hogy vezető pozícióban lévő izraeli politikusok dehumanizáló módon nyilatkoznak a palesztinokról.
Kevésbé látványos módon, de ez a homogenizáló logika leképződik a diskurzusok látens szintjén is. Minden olyan híradás, ami egymás mellé állítja az egyik vagy másik oldal pusztításának képeit, majd egy általánosító jelzővel illeti az elkövetőket, akaratlanul is felerősíti azt a képzetet, hogy az erőszak által meghatározott amoralitás egységesen jellemzi az elkövetők csoportjának egészét.
Bár vannak politikai aktorok, akik kimondottan törekszenek egy ilyen értelemben vett polarizáló nyelvhasználatra és annak folyományaként a konfliktus eszkalációjára, mégsem csak az ő dicstelen szerepükre szeretném felhívni a figyelmet. Legalább olyan fontos, hogy azok a jóhiszemű tudósítók vagy éppen privát nyilvánosságokban megszólalók is legyenek tudatában a diskurzus rejtett működésével, akik adott esetben a de-eszkalációban érdekeltek.
Kulcsfontosságú annak belátása, hogy a szemben álló felek nem alkotnak homogén csoportokat. Tudatosítani kell, hogy sem a palesztin, sem az izraeli társadalom nem egynemű sokaság. A domináns diskurzusban gyakran egybemosódnak nem csupán a Hamasz különböző szárnyai, de egyúttal az őket megválasztó palesztin szavazók véleménykülönbségei is, valamint Palesztina politikai képviseletének alternatívái (így például a Palesztin Nemzeti Hatóság szerepe). Hasonlóképpen, az Izraelről szóló diskurzus gyakran elfedi nem csupán a történeti örökség sokféleségét (pl. Rabin és Netanjahu által képviselt politika éles ellentétét), ill. a jelenlegi belpolitikai megosztottságot, de egyúttal a palesztin kérdéssel kapcsolatos széles véleményskálát is, melynek fontos elemei a vegyes, izraeli-arab civil mozgalmak.
Az arra való rámutatás, hogy a megrázó képek kontextusába ágyazott diskurzusok, a szemben álló felekről homogénebb narratívát közvetítenek a valósnál, esély a polarizáció tudásszociológiai oldására. Különösen akkor, ha sikerül empirikusan is azonosítani azokat a perspektívákat, melyek nem az abszolút, hanem legfeljebb az instrumentális ellenségképek, különféle mintázatait fejezik ki – mind a palesztin, mind az izraeli kontextusban. E kísérletek önmagukban is döntő szerepet játszhatnak a de-eszkaláció folyamatában. Egy olyan platformot teremthetnek, melynek talaján, ha kölcsönös megértés nem is, de legalább az abszolút háború perspektívájának visszabontása elképzelhető.
Fontos hangsúlyozni, nem egyszerűen arra van szükség, hogy pontszerűen belássuk az érintett csoportok belső heterogenitását. Ennél sokkal nagyobb erőfeszítést kell tenni: e belátást folyamatosan alkalmazni kell, ellentartva a diskurzus homogenizáló logikájának. Minden a konfliktusról szóló nyilvánosságbeli megszólalás kapcsán el kell végezni egy reflexív műveletet: vajon abban az esetben is érvényes lenne-e a megszólalás, ha alcsoportokra bontjuk a megidézett közösségeket? Vagyis fel kell tennünk a kérdést: a palesztin, ill. a zsidó, nőkre és férfiakra, idősekre és fiatalokra, vallásosokra és szekulárisokra, jobb és baloldaliakra, liberálisokra és konzervatívokra, városiakra és vidékiekre, magasabban és alacsonyabban iskolázottakra egyformán igaz lehet-e adott megállapítás?
Nem csak magánemberként fontos a diskurzus folyamatos ily módon történő megakasztása, hanem a nyilvánosságbeli beszéd szintjén is. Ebből a szempontból a nyilvános megszólalók, elsősorban a politikusok és a sajtó felelőssége különösen nagy. Hiszen amiatt, hogy a háborús erőszak kontextusába ágyazódnak, megszólalásaik tétje megnő: amennyiben nem tesznek külön erőfeszítéseket a bennük szereplő csoportok differenciálására, úgy a polarizációt erősítik. Természetesen a diskurzus gravitációs nyomásának ellentartó kísérletek sokféle formát ölthetnek. Ami közös bennük, hogy – akár látszólag indokolatlanul is – de megakasztják a beszéd megszokott rendjét. Ahelyett, hogy valamelyik szembenálló félre általánosságban utalnának, kihangsúlyozzák az adott csoport differenciáltságát (pl. különböző belső álláspontok megjelenítésével).
Természetes, hogy a legtöbb ügy kapcsán ehhez hasonló erőfeszítésekre nem kerítünk sort, hiszen rendkívül elbonyolítja a kommunikációt. Egy az erőszak traumája által befagyasztott diskurzus esetében azonban indokolt a „túlkomplikált”, szőrszálhasogatónak tűnő diszkurzív stratégia. Csakis a tudatosan generált megtorpanások teszik lehetővé, hogy olyan reflexiós pontok jöjjenek létre, melyek ellensúlyozni képesek a polarizációt felerősítő homogenizáló hatást. Már egy ilyen elemi tudásszociológiai-diszkurzív technika is képes lehet arra, hogy a beszéd megváltoztatása révén, formálja gondolkodásunkat.
A diskurzus szövetének szándékos tördelése utat nyithat a magától értetődőségek felülvizsgálatához. Segítségével el tudjuk képzelni: a konfliktusban résztvevő felek soha nem csak az abszolút háború logikájára támaszkodnak, még ha egymás ellenére törnek is. Horizontjukon legalább részben felbukkannak instrumentális (esetleg morális) szempontok is. Ha nem is tudjuk pontosan, hogy milyen mintázatai vannak a háborús perspektíváknak, mégis sokkal valószínűbb, hogy a kép vegyes, mintsem egységesen a szélsőséges pólus felé konvergál. Ezekre a háborús perspektívákra lehet építeni akkor, amikor a konfliktus lezárásának lehetőségét, az egyik fél totális megsemmisülése nélkül próbáljuk elképzelni.