Strasbourg kontra Magyarország

Jog  |  2012. augusztus 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A magyar állam példa nélküli módon utasította vissza egy strasbourgi ítélet végrehajtását. Fratanoló Jánost, a Munkáspárt 2006 tagját a Pécsi Ítélőtábla önkényuralmi jelkép használata miatt jogerősen elítélte és megrovásban részesítette, mert 2004. május 1-jén ötágú vörös csillagot viselt az uniós csatlakozás és a munka ünnepe tiszteletére rendezett demonstráción.

A strasbourgi ítélet

A strasbourgi emberi jogi bíróság a korábbi, szinte teljesen azonos tényállású Vajnai kontra Magyarország döntésére utalt ítéletében, és immár másodszor mondta ki az európai emberi jogi egyezmény 10. cikke szerinti véleménynyilvánítási szabadság sérelmét vörös csillag viselésének büntetése miatt. A bíróság mindenekelőtt megismételte a 10. cikkhez kapcsolódó mantrát: a véleménynyilvánítási szabadság a sértő, megrázó vagy zavaró gondolatok kifejezését is védi, hiszen sokszínűség, türelem és széles látókörűség nélkül nem létezhet demokratikus társadalom. A véleménynyilvánítás szabadsága alóli kivételek ezért szűken értelmezendőek, a korlátozás szükségessége pedig meggyőzően igazolandó. A konkrét ügyre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a vörös csillag viselésének büntetendősége – a Vajnai-döntésben megfogalmazott teszt alapján – akkor igazolható, ha fennáll a valós és közvetlen veszélye, hogy egy politikai párt vagy mozgalom visszaállítja a kommunista diktatúrát, és ha a bíróság vizsgálja a vörös csillag viselésének kontextusát, azaz azt, hogy a jelkép viselője azonosult-e annak önkényuralmi rendszert képviselő jelentéstartalmával. Mivel a Pécsi Ítélőtábla ezt kifejezetten visszautasította, a strasbourgi bíróság – a Vajnai-ítéletben foglaltaknak megfelelően, ismételten – megállapította az egyezménysértést, azzal a különbséggel, hogy ezúttal igazságos elégtételt is megítélt a kérelmező részére.

Válasz az ítéletre

2012. július 10-én jelent meg a Magyar Közlönyben az Országgyűlés 58/2012. (VII. 10.) határozata a Fratanoló kontra Magyarország ítélet végrehajtásáról, amelyben a parlament „a büntetőtörvény módosításával nem ért egyet”, mondván, az 2000-ben már kiállta az alkotmányossági próbát. Voltaképpen nem történt más, mint hogy határozatba foglalta az Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak a Hír TV Péntek 8 című műsorának adott, „strasbourgi idiótázósként” elhíresült nyilatkozatát. A házelnök akkor a következőképpen fogalmazott: „Nekünk nem kéne sokat foglalkozni azzal, hogy mi van Európában rajtunk kívül, mi van Strasbourgban, mert igaz ugyan, hogy most már másodszor marasztaltak el bennünket (a vörös csillag viselésével kapcsolatban), és meg is szavaztak 7 év pereskedés után úgy magyar pénzben átszámítva körülbelül egymillió forint kártérítést az illető elvtárs javára. […] Ez a törvény, remélem, ezentúl is hatályban lesz, remélem, ezentúl is eljárnak a hatóságok, és ezentúl is megbüntetik az illetőt, és majd hogyha újabb 7 év pereskedés után ismét kártérítést kell fizetni, hát fizessük ki. Hogyha ezek a játékszabályok, vegyük tudomásul, de mi ne hátráljunk meg ebben az ügyben.[...] Strasbourgban néhány idióta, fogalma sem lévén arról, hogy ebben az országban mi zajlott 50 éven keresztül,[...] úgy gondolja, hogy az egy elfogadható dolog, meg a szabadságjoghoz tartozik, hogy valaki a vörös csillaggal demonstráljon.”

A jogi értékelés szempontjából érdektelen, hogy felháborodnak-e politikusok, elhatárolódnak-e a párttársak, sújtja-e a megszólalót népharag. Hagyjuk most a bírák titulusainak, tudományos elismertségének alátámasztását is. Jelen vizsgálat szempontjából az a releváns, hogy az idézet a végrehajtást illetően irreleváns. A politikai szólás alkotmányosan védett lényege, hogy egy politikus nyilatkozhat egy, az ország történetét élesen érintő kérdésről akár durva, sőt jogilag vállalhatatlan kritikával, illetve politikai relevanciával is bíró nemzetközi bírósági döntéseket. A vágy kifejezését, hogy újra és újra ítéljenek el vörös csillagot viselőket, akiknek majd újra és újra kifizeti az állam az idióták által megítélt elégtételt, védi a szólásszabadság joga. Ám védhetetlen az állam hivatalos álláspontjává tenni a jogilag aggályos, formailag hibás, diplomáciailag önsorsrontó, az államhatalmi ágak megosztása szempontjából értelmezhetetlen, a jogforrási hierarchiára tekintettel irreleváns, morálisan romboló és értelmetlenül felesleges nemzetközi feszültséget magában hordozó kívánalmat.

Az állami válasz értékelése

A határozat egy szembetűnően hibás mögöttes feltételezésen alapszik: a kormánynak ugyanis nem az a feladata, hogy nyilatkozzon, egyetért-e az emberi jogi bíróság döntésével vagy sem, hanem maradéktalanul végre kell hajtania azokat. Hasonlóan hibás a végre nem hajtás fő indokaként felhozott tizenkét évvel ezelőtti alkotmánybírósági határozatra való hivatkozás. Az alkotmánybírósági és a strasbourgi döntéseket nem lehet szembeállítani, hiszen míg az előbbi absztrakt normakontrollt gyakorolt, az utóbbi egy konkrét ügyben állapított meg egyezménysértést. Sőt, mivel az Alkotmánybíróságot is kötik Magyarország nemzetközi vállalásai, különösen az egyezmény és a strasbourgi esetjog, meglehetősen inkorrekt egy 2000-es határozatra hivatkozni, amelyben a testület értelemszerűen nem vehette figyelembe a 2008-as Vajnai- és a 2011-es Fratanoló-ítéletet. Legalább az esélyét meg kellene adni annak, hogy az AB ismét dönthessen a kérdésben a strasbourgi ítéletek fényében. (Más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság is mulasztott, hiszen 2008 óta előtte hever Vajnai Attila beadványa, amit ha időben elbírál, talán megelőzhető lett volna Magyarország ismételt elmarasztalása.)

Veszélyes is az állami nyilatkozat, mert alapjaiban sérti Magyarország nemzetközi kötelezettségeit egy olyan időszakban, amikor amúgy is a jogállam unortodox hazai újraértelmezése miatt aggódik Európa, és mert léket üt az egyezményt létesítő és fenntartó összeurópai konszenzuson, amivel erodálhatja az emberi jogok védelmi mechanizmusát a kontinensen.

Ehhez képest jó hír, hogy az országgyűlési határozati formában megfogalmazott állami álláspont a jogforrási hierarchiára tekintettel irreleváns, mint ahogy a korábbi AB-határozat hivatkozása is, hiszen egyik sem írhatja felül az európai emberi jogi egyezményt vagy az azt kihirdető magyar törvényt, ahogy azt a strasbourgi bíróság értelmezi. Továbbá értelmezhetetlen is a dokumentum, hiszen míg az Országgyűlés és a határozatot előterjesztő kormány álláspontja kiolvasható belőle, a bíróságoké – a hatalmi ágak megosztására tekintettel – nem. Márpedig a bíróságok jogalkotói szándék hiányában, illetve annak ellenében is képesek a Fratanoló-ítéletnek megfelelő egyezménykonform joggyakorlat kialakítására. Mivel a dokumentum irreleváns és értelmetlen, és mert a jövőre nézve, hasonló egyezménysértések elkerülése érdekében a bíróságok kialakíthatnak olyan joggyakorlatot, amely Strasbourg elvárásának eleget tesz, felesleges is az Európa Tanáccsal való konfrontáció.

Mit jelent egy strasbourgi ítélet végrehajtása?

Történetileg részben a bíróság, részben az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága töltötte ki tartalommal az ítéletek végrehajtási kötelezettségét, legújabban 2012. április 19–20-án pedig a bíróság jövőjéről szóló Brightoni nyilatkozatban erősítették meg a részes szerződő felek, hogy az elmarasztalt államnak egyedi lépéseket kell tennie annak biztosítása érdekében, hogy az egyezménysértés megszűnjön, és a konkrét ügy áldozata, azaz az emberi jogi sérelem elszenvedője, amennyire lehetséges, a jogsértést megelőző helyzetbe kerüljön. Emellett az államnak általános intézkedéseket is meg kell hoznia hasonló jövőbeli egyezménysértések elkerülése végett. Véleményem szerint a vizsgált ítéletből az államnak két egyértelmű kötelezettsége fakad Fratanoló János egyedi ügyére nézve, míg a jövőbeli egyezménysértések elkerülésének alternatív módjai képzelhetők el. Kezdjük az utóbbiakkal.

A végrehajtás általános lépései

A jövőre nézve általánosságban a tág értelemben vett állam feladata a Strasbourg-konform bírói joggyakorlat megvalósítása, azaz annak biztosítása, hogy a jövőben hasonló cselekményért senkit ne ítéljenek el. Az országgyűlési határozat kimondja, hogy a magyar jogalkotó nem módosítja a Btk.-t. Ezt azonban senki nem kérte. A strasbourgi elvárásokat nemcsak a jogalkotó, hanem a bíróságok is képesek átültetni a magyar jogrendbe – még az Országgyűlés akarata ellenében is. A következőkben a végrehajtásból származó általános feladatok teljesítésének alternatív módjait vizsgálom meg.

A Btk. módosítása révén könnyedén és elegánsan volnának elkerülhetők a jövőbeli egyezménysértések. Abban az ízlés szerint utó- vagy disztópikus, de mindenképpen hipotetikus esetben, ha a jogalkotó hajlandó volna hozzányúlni a Btk.-paragrafushoz, elvileg több lehetőség is rendelkezésére állna. Megoldást jelenthet a teljes tényállás vagy egyes elkövetési tárgyak (a vörös csillag vagy a vörös csillag és a sarló-kalapács) törlése, továbbá az elkövetési magatartás kiegészítése. A tényállás törlésére nincs politikai szándék, ahogy az egyes elkövetési tárgyak hatályon kívül helyezésére sincs, hiszen az utóbbi megoldás megnyitná a kettős mércéről szóló vitát, ill. amennyiben csak a vörös csillag kerülne ki a szövegből, és a sarló-kalapács nem, abszurd eredményre vezetne a szabályozás. A politikailag reális és ésszerű út tehát a vörös csillag, sarló-kalapács, horogkereszt, SS-jelvény és nyilaskereszt megtartása a szövegben és a bíróságok felhatalmazása, hogy vizsgálják a strasbourgi teszt két követelményének teljesülését: hogy az adott ügyben fennáll-e annak a valós és közvetlen veszélye, hogy egy politikai párt vagy mozgalom visszaállítja a kommunista diktatúrát, illetve hogy a vitatott szimbólum viselése kizárólag az önkényuralmi rendszerrel való azonosulást jelentette-e. Kézenfekvő lenne a változtatás a Btk. újrakodifikálása kapcsán. Az új Btk. azonban nemcsak nem él azzal az – inkább csak elvi – lehetőséggel, hogy dekriminalizálja a vörös csillag viselését, sem azzal a politikailag is életképes megoldással, hogy pontosítja a tényállást, és kiegészíti az elkövetési magatartást, hanem szigorítja is a büntetést: pénzbüntetés helyett elzárással rendeli szankcionálni az önkényuralmi jelkép használatát.

A strasbourgi ítélet végrehajtásával kapcsolatos politikai szándék és a Btk. Strasbourg-konform módosításával kapcsolatos jogalkotói akarat hiánya nem végzetes: a bírói joggyakorlat még mindig képes orvosolni a helyzetet. A magyar bíróságok egy következő hasonló vörös csillagos ügyben kifejezett törvényi felhatalmazás hiányában is félretehetik a Btk. önkényuralmi jelképekre vonatkozó rendelkezését, azzal, hogy Strasbourg szerint az államnak már a jogszabály megalkotásánál igazolnia kellett volna a kommunista diktatúra visszaállításának valós és közvetlen veszélyét. Alternatív és kevésbé konfrontatív megoldás, ha a strasbourgi döntést törvényen kívüli büntethetőséget kizáró okként értékelve a társadalomra való veszélyesség hiánya okán menti fel a bíróság a vörös csillag viselőjét, amennyiben nem áll fenn az önkényuralmi rendszer restaurációjának veszélye, és nem bizonyosodik be, hogy a terhelt a diktatúrával való azonosulása szimbólumaként használta a vörös csillagot. Nem érhetné a bíróságokat az a vád sem, hogy kiüresedik az önkényuralmi jelkép használatának tényállása, hiszen abban az esetben, ha megvalósul a teszt két feltétele, a Btk.-szakasz ismét „aktiválható” volna.

Ehhez azonban le kellene térni a magyar bíróságok, köztük az elmarasztalás alapjául szolgáló ítéletet meghozó Pécsi Ítélőtábla által követett útról, amely szerint a jogalkotó egyértelművé tette, hogy bárki, aki önkényuralmi jelképet terjeszt, nagy nyilvánosság előtt használ, vagy közszemlére tesz, vétséget követ el, függetlenül a cselekmény eredményétől. Az ítélőtábla érvelése szerint a Btk. szerinti önkényuralmi jelkép használata immateriális bűncselekmény, ezért az elkövetési magatartással önmagában megvalósul, további kérdések pedig nem vizsgálandók.

Először is aggályos az ítélőtábla érvelése, amennyiben a strasbourgi esetjog közvetlenül nem alkalmazható a magyar bírói gyakorlatban. A magyar jog és az egyezmény viszonyának tárgyalása nélkül elég arra utalni, hogy az ítélőtábla álláspontja értelmetlenné teszi azt a magyar büntetőeljárási szabályt, amely szerint nemzetközi emberi jogi fórum Magyarországot elmarasztaló ítélete alapján felülvizsgálatnak van helye. Ha valóban nem vehetné figyelembe a bíróság a strasbourgi ítéleteket, hiába indulna felülvizsgálati eljárás, a magyar bíróság szükségszerűen újra és újra ugyanarra a következtetésre jutna, ezzel újabb és újabb egyezménysértést elkövetve, amit újabb felülvizsgálati eljárások követnének, és így tovább. Másodszor az ítélet azon része, amely szerint a bíróság nem konstruálhat eredmény-bűncselekményt egy, a jogalkotó által immateriálisként megfogalmazott bűncselekményből, téves jogértelmezésen alapszik. Hiszen a strasbourgi bíróság nem kíván meg eredményt, hanem csupán azt, hogy álljon fenn a diktatúra veszélye, és a vörös csillag viselője azonosuljon a szimbólum önkényuralmi tartalmával. Az azonosulás független attól, hogy végül valakiben valóban félelmet keltett-e a jelkép látványa vagy sem. Akkor is megvalósulhat, ha az előállító rendőrön kívül senki nem vette észre az önkényuralmi jelképet, így senkiben nem is kelthetett negatív érzéseket. Harmadszor, pedig még ha valóban eredményt kívánna meg az emberi jogi bíróság a Btk. szerinti vétség megvalósulásához – amit, hangsúlyozom, nem tesz meg –, akkor is hibás volna a magyar bíróság jogértelmezése és az eredmény vizsgálatának megtagadása, hiszen a terhelt javára mindig van mozgástere a jogalkalmazónak. A büntetőjogi felelősség körét a bírói jog szabadon szűkítheti, ilyenkor nincs kodifikációs kényszer, szemben a büntetőjogi felelősséget kiterjesztő értelmezéssel.

Ha a bíróság valóban nem vehetne semmilyen enyhítő okot figyelembe, az azt is jelentené, hogy büntetni kellene az olyan antifasiszta jelképek használóit is, mint a szemetesbe dobott vagy áthúzott horogkereszt. Ők ugyanis nem tartoznak a törvényi kivételek alá: nem ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból, a történelem, a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából vagy államok hatályban lévő hivatalos jelképeként használják a szimbólumokat, hanem kifejezetten politikai beszédként. Legfeljebb azzal a hajánál fogva előrángatott érveléssel úszhatnák meg a bűnösség megállapítását, hogy az áthúzás miatt a vitatott jelképek részben takarásban vannak, így nem látszanak teljes egészükben – ahogy korábban a BRFK érvelt egy SZDSZ-es kampányplakát kapcsán. Persze ez továbbra sem mentené a szemetesbe horogkeresztet dobó figura képét zászlójukra tűző vagy pólójukra vasaló személyeket.

Létezik persze olyan magyar bíróság is, amely egyezménykonform módon alkalmazza a kérdéses Btk.-szakaszt: ilyen például a Fratanoló-ügyben másodfokon eljáró Baranya Megyei Bíróság vagy a Fővárosi Ítélőtábla, amely szerint nem büntetendő az olyan vicceskedő ruhák árusítása, mint például a „The party is over” feliratú, vörös csillagos póló (ami angolul „a pártnak”, illetve „a partinak vége” értelemmel egyaránt bír). Az elszórtan megjelenő jó gyakorlat persze nem elégséges, a változatos, azaz ellentmondásos joggyakorlat a jogbiztonságot is veszélyezteti. A bírói hatalom azonban ezen is képes változtatni és – például elvi jogegységi határozat vagy büntetőkollégiumi vélemény segítségével – Strasbourg-konform irányba elmozdítani és egységesíteni az esetjogot.

A végrehajtás egyedi lépései

Fratanoló János egyedi ügyében a jogsérelem orvoslása, azaz felülvizsgálati eljárás keretében Fratanoló János felmentése és az igazságos elégtétel megfizetése az állam kötelezettsége. A fizetést nem lehet vitatni, elodázni, továbbá semmilyen trükkel nem lehet sem a kérelmezőre, azaz végső soron a jogkorlátozás áldozatára, sem másra ráterhelni. Ez némi demagógiával persze politikailag kihasználható. Mint mindig, a populizmus itt is veszélyes, hazug, álszent, és eltereli a figyelmet a valós problémáról. Az országgyűlési határozattal van gond épp elég, az a legkevesebb, hogy pár százezret ki kell fizetni az egyezménysértést elszenvedőknek.

A populista vádakat populista eszközzel előzi meg az országgyűlési határozat, amikor rögzíti, hogy a jövőben a Btk. önkényuralmi jelkép használatát tiltó tényállásának alkalmazása miatt meghozott ítéletekből eredő fizetési kötelezettséget a pártok – azaz végső soron a végrehajtást megtagadó, a Btk.-t módosítani nem hajlandó parlamenti szereplők – állják központi költségvetési támogatásukból. E szimbolikus aktus alkalmas ugyan azon populista hangok elhallgattatására, amelyek szerint a strasbourgi ítéletek végre nem hajtásának költségeit végső soron az adófizetők állják, a megoldásnak azonban aránytalanul nagy az ára. Egyrészt azt a látszatot kelti, hogy lehet szemezgetni a nekünk tetsző és nem tetsző szabályokból, másrészt azt, hogy a jogsértő – amennyiben kellően tehetős – „kivásárolhatja” magát a felelősség alól. Jelen esetben nemcsak a jövőbeli jogsértések megelőzésének kötelezettsége alól vásárolja ki magát az állam azzal, hogy kész minden egyes elmarasztalást követően kártérítést fizetni, hanem még a politikai felelősség alól is azáltal, hogy nem a KIM, hanem a saját költségvetéséből fedezi a igazságos elégtételt és a perköltségeket. Amellett, hogy erkölcsileg igen romboló ez az üzenet, értelmetlenül felesleges is, hiszen csak akkor bírna relevanciával, ha az ítéletből valóban keletkezne olyan állami kötelezettség, amelyet kizárólag az Országgyűlés tudna teljesíteni. Ahogy azonban fent bizonyítottam, a bíróságok maradéktalanul képesek megfeleltetni a magyar jogot a strasbourgi elvárásoknak a parlament szándéka ellenében is. Különösen képmutató az országgyűlési határozat annak fényében, hogy megelőlegezhetjük: a pártoknak egy fillérjükbe sem fog kerülni az ígéret, hogy vállalják az egyezménysértés nekik felróható költségeit, mivel a bíróságok és az ügyészség nemcsak képes, hanem láthatólag kész is az egyezménykonform joggyakorlat megvalósítására. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az országgyűlési határozat közzététele napján a strasbourgi pernyertes és a legfőbb ügyész kezdeményezésére indított felülvizsgálati eljárásban a Kúria bűncselekmény hiányában felmentette Fratanoló Jánost.