Gömbös nemhiába vonzó a jobboldal számára, hiszen ő volt az, aki a gazdasági válság kezelésére alkalmatlan, az úri kaszinó kereteit levetkőzni nem tudó kormányok után, “modernizálta” a keresztény-konzervatív kurzust, és kivezette az országot a gazdasági válságból. A “modernizáció” nem csupán az olasz fasizmus társadalomképe iránti rajongást jelentette, hanem egy határozott ideológiával rendelkező, központosított tömegpárt kialakítását, a tömegkommunikációt tudatosan használó politikai propagandát, a hatékony és lojális közigazgatás igényét, aktív szociálpolitikát, az érdekképviseletek leépítését és egy államilag ellenőrzött korporatív kamara-rendszer kiépítését, a Nemzeti Bank által irányított gazdaságpolitikát, és nem utolsó sorban Magyarország közép-hatalmi ambícióit kiszolgáló külpolitikát.
A jelenlegi kormány külpolitikai ambíciói sem szerényebbek. Gömbös elsősorban az olasz orientációt erőltette volna, de ez a külpolitika Hitler hatalomra kerülése után hamar elbukott, igaz a gazdasági érdekek is a német kapcsolatok intenzitását követelték, a gazdasági fellendülés egyik legfontosabb záloga ugyanis a németországi mezőgazdasági export volt. A németek az egyre intenzívebb gazdasági kapcsolatokat egy függőségre épülő rendszerré alakították át, ami az éves utólagos elszámoláson alapuló klíring-rendszeren alapult. Ennek köszönhetően pár év után a náci Németország már mintegy másfél milliárd márkával tartozott Magyarországnak. A kiszámíthatatlan óriással mégsem volt olyan gyümölcsöző kereskedni.
A párhuzam azonban néhány nagyon fontos vonatkozásban nem stimmel. Magyarország külpolitikai mozgástere ma összehasonlíthatatlanul szélesebb, mint a huszas-harmincas években. Magyarország része az Európai Uniónak, a nyugati katonai szövetségnek. Minden lehetősége meglenne arra, hogy a gazdasági válságból e szövetség értékrendszerének mentén, ennek a keretein belül keresse a megoldásokat. Orbán azonban tudatosan más irányt keres. A kínai kormányfő látogatását kommentáló mondata jól szimbolizálja ezt: “Tiszteletben tartjuk egymás politikáját, és ez jelenti az elvi alapját az együttműködésünknek". Ennek a mondatnak csak úgy van értelme, ha hozzágondoljuk, hogy “szemben Angliával és Németországgal, Magyarország nem teszi szóvá a kínai kormány súlyos emberi jog sértéseit.” Kínában az a jó, hogy nem akarja demokráciából pótvizsgáztatni a kormányt. Úgy tűnik kizárólag a gazdasági hasznosság elvei határozzák meg a kapcsolatot. Lehet. De eddig is ez jellemezte, és mégsem volt szükség ilyen gesztusokra.
Újra egy olyan ország gazdaságába akar egy magyar kormány belecsimpaszkodni, amely egy kiszámíthatatlan viszonyokat újratermelő diktatórikus politikai rendszeren alapul, és akivel – már csak méreteinél fogva is – nem lehet egyenlő partnerként szerződni. S nem utolsósorban, egy olyan óriással, akinek egyre határozottabb nagyhatalmi ambíciói vannak. Kínában nincs jogállam, semmi garancia nincs arra, hogy akkor is betartják a szerződéseiket, amikor az már nem áll az érdekükben. Ha a kormányzat politikai céljai megkívánják, rugalmasan eltérnek saját törvényeiktől is. Ezt bizonyítják azok az eljárások, ahogyan a politikai ellenzék alakjaival leszámol a rezsim. Ai Wewei letartóztatása és fogvatartása önkényes volt, még a kínai büntetőeljárásjogra sem volt tekintettel. Ügyvédet nem fogadhatott, felesége csak hetek múlva, egyszer találkozhatott vele, bármilyen letartóztatási parancs nélkül tartották fogva három hónapig. Aki az állam érdekeit veszélyezteti, az nem számíthat a törvényes eljárásokra és a jogaira. Komolyan kell venni a kínai alkotmány 51. paragrafusát: a személyes szabadság gyakorlása során nem szabad az állam, a társadalom érdekeit sérteni.
“Elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak (...) Vélemény-kifejezés van, botrány, balhé nincs.” Ezek a mondatok még az új alaptörvény szellemével is nyíltan szembemennek, de a kínai alkotmány elveivel már jól harmonizálnák. Gömbös a huszas-harmincas évek progresszív jobboldali légkörének megfelelően az olasz fasizmusért rajongott, abban látta egy erős Magyarország lehetőségét, Orbán a jövő politikai rendszerét úgy látszik keleten sejti. Olyan partnerekkel hajlandó együttműködni, akik nem feszegetik hatalomgyakorlásának legitimációs deficitjeit. Gömbös olasz és német orientációjának is volt ilyen dimenziója. Azok a diktatúrák sem forszírozták a részben nyílt szavazással megválasztott parlament legitimációs problémáját, és a szabadságjogi garanciák hiányát. A tekintélyelvű kormányzáshoz való ragaszkodás újra egy kiszámíthatatlan óriás zsákmányává teheti az országot.