A fiskális alkoholizmus igen káros betegség, mert súlyosan akadályozza az országok normális életvitelét. Az elmúlt két évtized tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy a kór nehezen gyógyítható. Ráadásul magánál a betegségnél is nagyobb károkat okoz a leszokás elősegítésére hozott tervek rendszeres bedőlése. Nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, amikor az iszákos ember megkéri családos barátait, hogy zárják el előle az alkoholt, majd az éjszaka közepén őrjöngve tör rájuk lakásukban. S ha még pénzét is letétbe helyezi valakinél, akkor nem marad más, mint a bolti lopás.
A magyar fiskális alkoholizmus gyökerei nyilván komplexek, és az okok között a Kádár-rendszer öröksége ugyanúgy megtalálható, mint a politikai elit zavarai. Ezek a tényezők azonban nemcsak az alkoholizmust magyarázzák, hanem a fenntarthatóságra tett ígéreteket és azok állandó – gyakran még érvénybelépés előtti – meghiúsulását is. Nem véletlen, hogy maga a kifejezés is a Költségvetési Tanács volt elnökétől származik.
A probléma makacsságát jól érzékeltetik az elmúlt öt év eseményei. A Bajnait megelőző szocialista kormányok állandó problémája volt a túlzott deficit és az annak csökkentésére tett ígéretek megszegése, valamint az ehhez kapcsolódó „strukturális reformok” elmaradása. Az elköteleződési problémát komolynak látszó eszközökkel is igyekeztek kezelni: 2007-ben például törvénybe foglalták a következő évek deficitszámait. Ezután arra hivatkozva, hogy a 2009-ben létrejött – de valójában csak 2010-től működő – Költségvetési Tanács a túlköltekezés problémáját tartósan megoldja, a kormány az előző terveket nem tartotta be.
A Költségvetési Tanács komolyabb eszközt jelentett a korábbi elköteleződéseknél. Stábja és szakértelme lehetővé tette volna, hogy a költségvetési tervezést valóban felügyelje. A tanács felállításával párhuzamosan létrejött fiskális szabályozás pedig hatékony adósságszabályt léptetett életbe, amely megfelelt például annak a kritériumnak, hogy váratlan válság esetén ne kelljen restriktív költségvetési politikát folytatni.
A Költségvetési Tanács ténylegesen korlátozta a túlzott deficit kialakítását, de a működését biztosító feles törvény és a rövid működés miatti alacsony társadalmi beágyazottság nem védte meg az intézményt. A túlköltekezni szándékozó jövőbeli kormányoknak tehát a motivációjuk és a módjuk is megvolt a tanács felszámolására.
Mint emlékezhetünk rá, a kormányváltás után a beteg – hiszen nyilván megérdemli – határozottan elindult a kocsma felé, nagy megdöbbenésére azonban az Európai Unió különítménye nem engedte be oda. Mi mást tehetett a napi betevő deficittől megfosztott gazdaságpolitika, mint hogy ismét absztinenciát hirdetett?
Ennek első lépéseként stábja elvételével és kormánypárti szakemberek kinevezésével „megerősítette” a Költségvetési Tanácsot. Két másik lépés is történt emellett. Egyrészt a kormányzat meghirdette, hogy a konvergenciaprogramban szereplő deficitcélokat, legalábbis papíron, mindenképpen tartani kell. Másrészt az új alkotmányba beépített egy új adósságszabályt, amely szerint az államadósság mértéke és a GDP (vagy valami hasonló) aránya nem nőhet. Ez az adósságszabály kifejezetten visszalépést jelentett volna a korábbiakhoz képest, hiszen prociklikus gazdaságpolitikát kényszerített volna ki: fellendülés idején többet költhetett volna az állam, visszaesés esetében pedig megszorításokra kényszerült volna, tovább mélyítve ezzel a válságot. Sajnos semmilyen ésszerű magyarázat nincs arra, miért alakult így az adósságszabály. A pénzügyi stabilitásról szóló törvény ezt az előírást bizonyos mértékben finomította. Harmadszor, a kormány többször és határozottan kijelentette, hogy a gazdaságpolitika legfontosabb célja az államadósság csökkentése.
Ismét készen álltak tehát az elkötelezettséget jelző intézmények, ha minőségük el is maradt a kívánatostól. Ezzel viszont sajnos nem oldódott meg a probléma, sőt, fokozódott. A tüneti kezelést ugyanis nem követte leszokás. A hatékonyságnövelő strukturális reformok ismét elmaradtak, és fűnyírószerű megszorítások helyettesítették őket, miközben jelentős adócsökkentésre került sor. A tüneti kezelés másik módját a kisajátítás egyre inkább jogállampusztító körei jelentették: visszamenőleges távközlési és bankadó, valamint a magánnyugdíjpénztárak két lépésben történő államosítása és az ott elhelyezett megtakarítások jelentős részének felélése. A kisajátítás hosszú távon káros a stabilitásra nézve: egyrészt a beruházások és így a gazdasági növekedés csökkenéséhez vezet, másrészt öngerjesztő, mert alapvetően a bizalom elvesztése tartja távol az államot mások javaitól, de ha a bizalom a korábbi kisajátítások miatt amúgy is alacsony, akkor alacsonyabbá válik a kisajátítás költsége is.
E tüneti kezelések csak papíron csökkentették a deficitet és az államadósságot. A magán-nyugdíjpénztári pénzek elvétele ugyanis azzal jár, hogy az államnak a jövőben magasabbak lesznek a nyugdíjkiadásai, vagyis nő a költségvetésben szereplő implicit államadósság. A visszamenőleges különadók pedig jó eséllyel elbuknak az uniós felülvizsgálat során, és a jövőben vissza kell majd fizetni őket. Az új törvény szerint ezeket ráadásul olyan különadókból finanszírozzák, amelyekre már nem vonatkozik a fiskális szabály. S ez a megoldás egy új, de rendkívül káros kiskaput nyit meg.
Ehhez a gazdaságpolitikához társult, hogy az állam gyakran nem tartotta be a szavát és a maga által alkotott törvényeket. Ez mindenképpen hitelességvesztéshez vezetett, de amíg a makroszámok rendben voltak, addig lehetett azt mondani, hogy a Gyurcsány-kormány súlyos makroszintű hiteltelenségét felváltotta a makroszintű hitelesség és a mikroszintű hiteltelenség kombinációja. Ez az interpretáció sem tarthatta magát sokáig. A nyugdíjpénzek megjelenése a költségvetésben nemcsak a reformok halogatását tette lehetővé, hanem egyenesen a GDP nagyjából 3 százalékát kitevő fiskális expanzióhoz vezetett 2011-ben, 2012-ben azonban hatalmas megszorításhoz kell vezessen, vagyis a fiskális politika prociklikus. Ez a fiskális alkoholizmus egyértelmű tünete: a kormány képtelen félretenni a jobb évek bevételét a rosszabb időkre, és ezzel felerősíti a gazdasági ciklusokat, ahogyan ez 2009-ben is történt. Ezt fokozta az úgynevezett „unortodox” gazdaságpolitika növekedéscsökkentő hatása, amit tovább súlyosbított az európai válság.
És ebben a nem túl irigylésre méltó helyzetben még a fagyi is visszanyalt. Az alkotmányba illesztett zseniális adósságszabály ugyanis további megszorítást követelt volna az alacsonyabb növekedés miatt. Mit volt mit tenni, a (fiskális) alkoholisták legszebb szokását követve el kellett halasztani a leszokás tervezett időpontját, mégpedig jó sokára, 2016-ra. Ez az elköteleződési mechanizmus sem működött – már születése előtt kimúlt. Persze gondolhatjuk, hogy majd 2016-tól működni fog, de a magyar gazdaságpolitika track recordja alapján felelőtlenség lenne nagyobb összegben fogadni erre.
A kétharmados felhatalmazás ellenére a Fidesz-kormány ugyanúgy fiskális alkoholizmussal küzd, mint a volt szocialista kormányok. A valódi strukturális reformok elmaradtak, a jogállam rombolása pedig erősen visszaveti a versenyképességet. Az adósságszabály kizárólag inkompetenciával magyarázható alacsony minősége ismét ráerősített a magyar makropolitika hiteltelenségére. És még el sem kezdődött 2012, amikor – optimista feltevések alapján – a GDP huszadát kitevő megszorítást kellene végrehajtani a hiánycél teljesítéséhez. Nehéz elhinni, hogy tartható lesz.