Az iráni atomvita

Társadalom  |  Világpolgár  |  2012. április 19.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |  

Izraelben egyre többet spekulálnak az iráni nukleáris létesítmények elleni katonai akcióról, miközben kevés szó esik a diplomáciai megoldásról, amely megakadályozhatná a fegyveres konfliktust.

Előzmények

Iránban a nukleáris energiával kapcsolatos kutatások már 1956-ban megkezdődtek az amerikai segítségnek köszönhetően, ám ekkor még a nemzetközi közösségnek nem volt oka az aggodalomra, hiszen az Egyesült Államok jelentős szerepet vállalt a programban, a hatalom pedig Mohammad Reza Pahlavi sah (1941–1979) kezében összpontosult, aki az amerikaiak legfőbb szövetségese volt a térségben.

A nukleáris hatalommá válás első lépése 1967-re tehető, ekkor készült el az első kísérleti atomreaktor a Teheráni Nukleáris Kutatóközpontban, amely ma is működik. 1974 márciusában a sah ambiciózus nukleáris fejlesztési programot hirdetett meg, amelynek keretében az ezredfordulóig 23 atomerőművet akart megépíttetni, mintegy 30 milliárd dolláros befektetésből. A program mellett szóló döntő érv az energiatermelés diverzifikációja és az olajexport fenntartásának kívánalma volt. Az atomprogramnak valószínűleg volt egy titkos katonai része is, annak ellenére, hogy az ország 1968-ban aláírta, majd két évvel később ratifikálta az atomsorompó-szerződést. Ugyanakkor a sah nem törekedett atomfegyver megszerzésére, mivel tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államok ezt nem támogatná, továbbá azon az állásponton volt, hogy egy ilyen program rendkívül költséges és elhamarkodott lenne, de amennyiben a nemzetközi helyzet úgy alakul, tizenöt-húsz év múlva akár újra elő lehet venni a kérdést.

Az iszlám forradalom győzelmét követően (1979) Irán külpolitikai kapcsolatrendszere teljesen átalakult, a régió országaihoz és az Egyesült Államokhoz fűződő viszonya is 180 fokos fordulatot vett. A Khomeini ajatollah által képviselt külpolitikai irányvonal, amelybe szervesen illeszkedett a forradalom exportja, egyszerre jelentett fenyegetést és kihívást szomszédjaira nézve.

Mivel a továbbiakban a nyugati országok, amerikai nyomásra, nem voltak hajlandóak hozzájárulni a perzsa állam atomprogramjához, ezért Irán a feketepiacról, illetve a valamilyen kezdetleges technológiával rendelkező és azokat eladni hajlandó országoktól remélhetett támogatást. Bár több nyugati állammal folytattak tárgyalásokat – többek között az NSZK-val, Svédországgal és Franciaországgal –, a kilencvenes évek elején a Nukleáris Szállítók Csoportja által megszigorított exportellenőrzések megakadályozták ezeket az együttműködési kísérleteket.

Az első Öböl-háború (1980–1988), valamint Khomeini ajatollah halála (1989) után, Ali Akbar Hásemi Rafszandzsáni elnöksége idején (1989–1997) Irán külpolitikájában hangsúlyeltolódás következett be, a pragmatizmus megjelent az elvont forradalmi célkitűzés mellett. Mohammad Khátami reformista elnök (1997–2005) külpolitikájában még tovább merészkedett, és a Nagy Sátánnal (értsd az Egyesült Államokkal) való közvetlen kapcsolatfelvételt sem tartotta elképzelhetetlennek. Teheránban látták, hogy az ország nyugati államokkal és az arab országokkal való kapcsolatai nem javulhatnak, amíg az Egyesült Államokkal való viszonyban nem történik áttörés. Washington és Teherán viszonyában azonban nem következhetett be gyökeres változás, mert a külpolitikai döntéshozatalban meghatározó szerepet játszó konzervatív vallási vezetés továbbra is elutasított minden kapcsolatot a Nagy Sátánnal, és a Washingtonnal való megegyezést a forradalmi ideológia elárulásának tartotta. Látnunk kell azonban, hogy az Egyesült Államok sem tett semmit a kapcsolatok normalizálásának érdekében.

Fény derül az atomprogramra

2002 nyarán egy iráni ellenzéki csoport nyilvánosságra hozta, hogy Irán a nemzetközi közösség tudta nélkül nukleáris létesítményeket épít. A bejelentést követően Teheránnal sikeresnek nevezhető tárgyalásokat folytatott a nemzetközi közösség, melynek keretében Irán ideiglenesen leállította nukleáris kutatásait. Ekkor úgy tűnt, hogy sikerül minden fél számára elfogadható megoldást találni, s Teherán végleg befagyasztja atomprogramjának fejlesztését.
2005 júniusában, Mahmúd Ahmadinezsád elnökké választásával azonban új fejezet nyílt az atomprogramban. Ahmadinezsád – az első köztársasági elnök, aki nem tagja a síita vallási vezetésnek – felborította az addigi játékszabályokat. 2005 nyarán kijelentette, Teherán folytatja békés célú nukleáris programját, hiszen erre a nemzetközi jog alapján lehetősége van. 2005 októberében aztán egy teheráni nagygyűlésen tett Izrael-ellenes kijelentésével sokkolta a nemzetközi közvéleményt.

Iráni érvek

Ahmadinezsád elnök az elődei által hangoztatott álláspontot vallja: Iránnak joga van ahhoz, hogy polgári célú nukleáris programot folytasson, hiszen 1968-ban az elsők között írta alá az atomsorompó-szerződést. Az atomsorompó-szerződés 4. cikke szerint a részes államok elidegeníthetetlen jogot kapnak a békés célú nukleáris energia kutatására, előállítására és felhasználására, továbbá a nukleáris anyagokhoz, berendezésekhez és technológiához való hozzáférésre. Az atomsorompó-szerződés azonban nemcsak jogokat, hanem kötelezettségeket is ró aláíróira, többek között a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) ellenőrei számára az atomprogram ellenőrzéséhez való szabad hozzáférés biztosítását. Ez az egyik pont, ahol Irán és a NAÜ véleménye szöges ellentétbe került egymással. Irán azt hangoztatja, hogy minden segítséget megadott az ellenőröknek, a NAÜ jelentései szerint vannak az iráni nukleáris programnak a NAÜ által nem ismert részei. A NAÜ hatékonysága sok kérdést vet fel, mivel kizárólag azokat a létesítményeket képes ellenőrizni, amelyeket bejelentenek.

A teheráni döntéshozók szerint a következő gazdasági, politikai tényezők teszik kifejezetten szükségessé a polgári célú atomenergiai kutatásokat, valamint a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítését:

1. Az olajkészletek korlátozottan állnak rendelkezésre. Szakértői becslések szerint az ország nagyjából negyven évre elegendő olajtartalékkal rendelkezik. Iránnak már most fel kell készülnie az olaj utáni időszakra, mivel jelenleg az állami bevételek 75 százaléka származik a finomított kőolajszármazékok exportjából. Ráadásul a kőolaj kitermeléséhez szükséges infrastuktrúra – a több éve fennálló szankcióknak is köszönhetően– elavult, és ez középtávon veszélyezteti a kőolaj exportjának jelenlegi szintjét.

2. Az atomenergia felhasználása nem szennyezi a környezetet, bár tárolása még csak ideiglenesen megoldott. A rendkívül pazarló olajfelhasználás következtében Irán a világ egyik legszennyezettebb országa lett, ezért mindenképpen szüksége van az alternatív energiaforrások növelésére. Ráadásul a nukleáris energia jóval olcsóbb és sokkal hatékonyabb energiahordozó, mint a kőolaj.

3. A posztbipoláris korszakban, különösen 2001. szeptember 11. után az ország nemzetközi és regionális kapcsolatrendszere jelentősen átalakult. Az afganisztáni és iraki események után Teherán befolyása és mozgástere jelentősen megnőtt a térségben, miközben a Nagy Sátán katonailag bekerítette az országot. A Közel-Kelet hatalmi egyensúlyváltozása kiváló alkalmat nyújt középhatalmi ambíciók megfogalmazására, amelybe az atomprogram szervesen illeszkedik. Az Egyesült Államok katonai jelenléte egyfajta pszichológiai nyomást gyakorol az iráni rendszerre, hiszen Washington többször is kijelentette, hogy kívánatosnak tartja a teheráni rezsim elmozdítását. Ezek alapján érthető, hogy az iráni vezetés elsődleges érdeke a politikai status quo fenntartása és Irán területi integritásának garantálása. Azt azonban Iránban nem hajlandóak elismerni, hogy Teherán magatartásával és retorikájával félelmet kelt szomszédjaiban, Izraelben és a nemzetközi közösségben.

Nemzetközi félelmek

Az iráni atomprogram egyszerre jelent fenyegetést és teremthet precedenst, mivel minden nemzetközi erőfeszítés ellenére töretlenül haladhat előre, ez pedig azt sugallhatja a többi, atomfegyver után áhítozó államnak, hogy „ha Iránnak sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog”. Egyes szakértők szerint a perzsa állam regionális hatalmi törekvéseibe illeszkedne, hogy a nukleáris technológia megszerzése után exportálja azt a szövetséges országok vagy a Nyugat által terrorista szervezetként nyilvántartott palesztin Hamász és/vagy a libanoni Hezbollah számára. Mindezek miatt Izrael minden lehetséges eszközzel megpróbálja felhívni a nemzetközi közösség figyelmét az iráni veszélyre.

A teheráni érvelés tele van ellentmondásokkal. Egyrészt az iráni nukleáris ipar a tervezett kapacitások mellett a közeljövőben csak a búsheri atomerőmű szükségleteinek töredékét lenne képes ellátni. Ilyen kicsi nyersanyagbázison ekkora kapacitások kiépítése értelmetlen. Mindezek mellett Teherán képtelen megnyugtató választ adni a feltárt araki nehézvízgyártó üzemre, amelyre semmilyen gazdasági értelemben vett szüksége nincsen. Végül, ha Iránt valóban csupán békés célok vezérlik, akkor nem érthető, miért nem tárja fel a NAÜ előtt atomprogramja minden részletét.
A NAÜ minden jelentésében az szerepel, hogy Irán nem hajtja végre a BT által hozott határozatokban foglaltakat, de a vizsgálat folytatódik; atomfegyver fejlesztésére utaló jelet nem találtak; azonban a program teljes egésze a NAÜ előtt nem ismert. A NAÜ 2011. novemberi jelentése a korábbiakhoz képest egyetlen újdonságot tartalmaz, azt, hogy bár továbbra sem bizonyított, hogy az iráni atomprogramnak létezik egy katonai vonala is, a teheráni kooperáció hiánya miatt feltételezhető, hogy Irán atomfegyver fejlesztésére irányuló kutatásokat folytat.

Miért nem fog változni az iráni álláspont?

A nukleáris program kapcsán jelentkező technikai és diplomáciai problémák, valamint a teheráni vezetés megosztottsága miatt az atomprogram megvalósítása számtalan akadályba ütközik. Nehéz megmondani, jelenleg hol tart a program, és azt is nehéz megjósolni, hogy mikor lesz kézzel fogható eredménye. A program sikeressége továbbra is a külföldi – elsősorban orosz és kínai – segítségtől függ, mert Irán nem képes egyedül befejezni kutatásait, fejlesztéseit. Nem rendelkezik az ahhoz szükséges technikai felszereltséggel, szakértelemmel, továbbá a pénzügyi források is korlátozottan állnak rendelkezésére. A fejlesztésekkel kapcsolatban felmerült kételyek, aggodalmak sem kedveznek a nukleáris program megvalósulásának.

Egyes elemzők az iráni vezetést felelőtlennek, paranoiásnak tartják, pedig Teherán nagyon is racionálisan, pragmatikusan gondolkozik és dönt. Látnunk kell, hogy az atomvita megoldása nem érdeke a Legfőbb Vezetőnek és a politikai elitnek, mivel az Iszlám Köztársaságot a neokolonializmus-ellenesség bázisán hozták létre 1979-ben. A teheráni vezetésnek nincs más eszköze arra, hogy elterelje a lakosság figyelmét a gazdasági és a belpolitikai problémákról, mint az atomprogram, ahol „a nagyhatalmak megtagadják Irántól az őt megillető jogokat”. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a politikai elit rendkívül megosztott (lásd 2009. évi elnökválasztás), a kulcsfontosságú külpolitikai kérdésekben – regionális hatalom kibővítése, nukleáris program – a reformerek és a konzervatívok között alapvetően konszenzus van. A vezetés tisztában van azzal, hogy Iránnak szüksége van az európai és ázsiai tőkére. A külpolitikában ezért csak retorikai szinten érvényesülnek a belpolitikai prioritások.

Egy esetleges katonai intervenció hatásai

Irán az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az ország ellen irányuló fenyegetésekre hatékony választ tudjon adni. A rakétaprogram terén elért sikerekkel, valamint a nukleáris program kapcsán felmerült bizonytalansággal Irán politikája az elrettentést tűzte ki célul. Kérdés, hogy ez a közeljövőben elegendő lesz-e ahhoz, hogy visszatartsa az ország ellenségeit egy esetleges katonai akciótól. Irán nem hagyományos fegyverprogramjaival komoly eredményeket ért el, amely fenyegetést jelenthet a térség bármely államára, illetve az amerikai támaszpontokra nézve.

Az iráni nukleáris létesítmények elleni katonai támadás terve régóta napirenden van. Izrael kész a beavatkozásra, hogy megállítsa a feltételezett nukleáris fegyver kifejlesztését. A zsidó állam létrejötte óta (1948) számos alkalommal nyúlt a megelőző csapás fegyveréhez. 1981-ben Irakban, 2007-ben Szíriában semmisített meg nukleáris törekvéseket, és azok a katonai intervenciók végül nem vezetettek háborúhoz. Manapság Izraelen belül meglehetősen őszinte vita folyik a támadásról és az azt követő iráni válaszokról. A vita elsősorban a támadást követő iráni reakciók hatásáról, valamint a nemzetközi közvélemény hozzáállásáról folyik, nem pedig a katonai intervenció szükségességéről. Az egyébként megosztott izraeli közvélemény nagyobb része szerint Irán nukleáris hatalommá válása már csak katonai akcióval állítható meg, és ez a beavatkozás kevesebb kockázattal jár, mint az, hogy Teherán nukleáris fegyverre tegyen szert.

Az izraeli „héják” alulbecsülik egy esetleges konfliktus áldozatainak számát, miközben túlzott optimizmussal tekintenek a beavatkozás sikerére. Irán megtámadása minden bizonnyal regionális konfliktushoz vezetne, amely lángba borítaná a térséget. Nem hagyható figyelmen kívül a nemzetközi közösség álláspontja sem. Smuel Bar izraeli biztonságpolitikai szakértő szerint: „Egyetlen arab országtól sem várható katonai válasz, sőt az arab világ csendben tapsolna.” Kétségtelen, hogy Teherán regionális és globális szinten is elszigetelődött, ezért a legtöbb arab ország vezetője támogatná az iráni létesítmények elleni katonai csapást. Ugyanakkor Irán eljátszhatná az áldozat szerepét, és a beavatkozást az iszlám elleni támadásként értékelve maga mellé állíthatná a már amúgy is Nyugat- és Izrael-ellenes muszlim közvéleményt.

Az Egyesült Államok katonai akcióban való részvételével kapcsolatban több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy Barack Obama nehezen védhetné meg a kairói beszédben megfogalmazott tézisét, amely szerint az Egyesült Államok nem áll háborúban az iszlámmal, hiszen 11 év alatt Washington a harmadik muszlim országot támadná meg. Ráadásul az amerikai közvélemény sem az afganisztáni, sem az iraki háborút nem tartja sikertörténetnek, és azzal az amerikai döntéshozók is tisztában vannak, hogy Teherán jóval nagyobb falat, mint az előző kettő együttvéve. A katonai konfliktus drámai hatással lenne az olajárakra, amely összeroppantaná az éppen lábadozó világgazdaságot. Bár Obama elnök 2009-ben a nemzetközi diplomácia és a népek közötti együttműködés terén kifejtett rendkívüli erőfeszítéseiért Nobel-békedíjat kapott, elnöksége idején nem habozott áldását adni Oszama bin Laden likvidálásához vagy éppen a líbiai katonai akcióban való részvételhez. Iránnal kapcsolatban az amerikai elnök többször kifejtette, hogy egyelőre minden opció ott hever az asztalon, Teherán megtámadása azonban – elsősorban a világgazdaságra gyakorolt hatása miatt – minden bizonnyal újraválasztásába kerülne. Nemzetközi szinten borítékolható a kínai és az orosz tiltakozás, mivel nemcsak politikai, hanem számos gazdasági érdekük is fűződik Iránhoz.

A katonai akció támogatói szerint a lehető leghamarabb meg kell támadni az iráni nukleáris létesítményeket, mert ha Teherán úgy dönt, hogy atomfegyvert fejleszt, akkor hat hónapon belül megépítheti azt. Mivel kizárólag békés célú és katonai célú nukleáris rendszer között markánsan különbséget tenni nem lehet, ezért Teherán kiépítheti a nukleáris fegyver fejlesztéséhez szükséges infrastruktúrát, és ha a nemzetközi politikai helyzet úgy kívánja, a lehető legrövidebb időn belül előállíthatja atomfegyverét. Ezt a döntést Khamenei ajatollah még nem hozta meg. Irán ellenségeinek elrettentéséhez nem feltétlenül szükséges, hogy Teherán atomfegyverrel rendelkezzen, elég, ha megvan hozzá a képessége. Fontos azonban megjegyezni, hogy a NAÜ minden jelentésében leszögezte: atomfegyver fejlesztésére utaló nyomot nem találtak, és a hivatalos teheráni álláspont is a program békés jellegét hangsúlyozza.

A támadás katonai végkimenetele ráadásul kétséges, hiszen Irán tudatosan a föld alatt építette ki a programban legfőbb szerepet játszó nukleáris létesítményeit, és mint a 2006-os libanoni, illetve a 2008–2009-es gázai intervenció kapcsán, a beavatkozás erkölcsi vesztese most is Izrael és az Egyesült Államok lenne. Az amerikai hírszerző szervezetek által közösen készített jelentés szerint Teherán 2003 őszén nagy valószínűséggel felfüggesztette atomfegyverprogramját, és 2007 közepéig nem volt annak folytatására utaló nyom. A jelentés megjegyezte, hogy mindez nem jelenti, hogy Irán felhagyott volna az atomfegyver kifejlesztésének tervével, s nem tudható, tervezi-e a projekt újraindítását. A katonai beavatkozás korlátozott mértékben tudná visszavetni a programot, ráadásul amennyiben Teherán eddig valóban nem kívánt atomfegyverre szert tenni, ezt követően mindent megtenne annak megszerzése érdekében.

Az iráni atomprogram fenyegetést jelenthet a nemzetközi stabilitásra és békére, mert Teherán számos olyan békés célú nukleáris technológiával rendelkezik, amely megfelelő politikai akarat esetén katonai célokra is felhasználható. Ugyanakkor Irán – bármennyire is szélsőséges retorikát hangoztat – a modern korban egyetlen államot sem támadott meg. Kétséges továbbá, hogy Irán – ha törekszik is nukleáris fegyver megszerzésére – bevetné akármelyik állam ellen, vagy átadná bármely proxy szervezetének a méregdrágán és rengeteg áldozat árán megszerzett képességet. Logikailag szinte kizárt, hogy ilyen fegyverrel megtámadja Izraelt, mivel a zsidó állam népességének 20 százaléka muszlim vallású arab, és egy atomtámadás őket sem kímélné. Jeruzsálem az iszlám világ harmadik szent helye, s a pusztítás az al-Aksza mecsetet sem kímélné.

Párbeszéd

Az Irán ellen bevezetett széles körű nemzetközi szankcióknak köszönhetően, amelyek a lehető legrosszabbkor érték az iráni gazdaságot, Teherán ismét keresi a kiutat az elszigeteltségből. 2012. április 14-én Irán és a hatok (az ENSZ BT öt állandó tagja, valamint Németország) 15 hónap után ismét tárgyalóasztalhoz ültek Isztambulban. A megbeszéléstől az elemzők jelentős előrelépést nem vártak, s bár nyugati politikusok szerint a tárgyalások konstruktívak voltak, a kérdés távolról sem tekinthető megoldottnak. Mivel az utóbbi hónapokban a nemzetközi közvélemény egyre többet foglalkozott egy Irán elleni katonai akcióval, önmagában az is egyfajta sikernek tekinthető, hogy a diplomáciai megoldást nem söpörték le az asztalról. A megbeszélések következő fordulóját május 23-án Bagdadban tartják.

Középtávon nem várható jelentős haladás a kérdésben, mivel kétséges, hogy Teherán betartana egy, a nemzetközi közösség számára is elfogadható diplomáciai megoldást, amelynek keretében korlátoznák vagy legalábbis teljes kontroll alá helyeznék a nukleáris fejlesztéseket. A teheráni vezetés megosztottsága pedig tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű helyzetet. Oroszországnak és Kínának gazdasági érdeke fűződik az iráni nukleáris iparhoz, amelynek fejlesztése jelentős bevételt hozhat mindkét országnak. Moszkvának azért sem érdeke a vita mielőbbi rendezése, mert ha Teherán politikailag is szalonképes lesz Nyugaton, az minden bizonnyal azt jelenthetné, hogy hamarosan megjelenik az európai gázpiacon, ahol potenciális versenytársa lenne Oroszországnak.

Ha az Egyesült Államok nem ismeri fel, hogy az iráni nukleáris program összetett kérdés, és nem csak a nukleáris iparról szól, akkor nem várható megoldás. A közel-keleti térség legfontosabb problémái ugyanis szerepet játszanak a vita elhúzódásában. Amíg Washington nem kezeli egyenlő partnerként Teheránt, és nem vonja be az iraki, az afganisztáni, valamint az arab–izraeli kérdés rendezésébe, Irán mint alárendelt fél nem fog együttműködni a nemzetközi közösséggel, és tovább fogja feszegetni a határokat.