A Vatikán-opció

Társadalom  |  Világpolgár  |  2011. november 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |  

Az ENSZ hamarosan dönt Palesztina tagfelvételi kérelméről. Bár a borítékolható amerikai vétó miatt a teljes jogú tagság elérhetetlen, a Közgyűlés támogatásával elérhető az úgynevezett állandó megfigyelői státusz.

Az újkori történelemben kevés konfliktus van, mely olyan hosszú ideje tart, és annyira megosztja a nemzetközi közvéleményt, mint a palesztin–izraeli. Két nép, két nemzet formál igényt ugyanarra a földterületre a modern nacionalizmus ideológiája alapján. (Palesztina területe kisebb, mint a Dunántúl.) A konfliktus – amely alapvetően politikai természetű, bár áthatják vallási elemek is – gyökerei egészen a 19. század második feléig nyúlnak vissza, de tulajdonképpen az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, Palesztina felosztásáról szóló 181. számú határozatával vette kezdetét. A határozat értelmében Palesztinát egy arab és egy zsidó államra kellett volna felosztani, ahol Jeruzsálem az ENSZ ellenőrzése alatt álló nemzetközi övezet (corpus separatum) lett volna. A határozattal mindkét fél elégedetlen volt, s a két nép között tovább fokozódtak az erőszakos cselekmények. A cionisták kihasználva az arabközi ellentéteket, valamint a nemzetközi támogatást, 1948. május 14-én kikiáltották az Izraeli Államot. Az elmúlt évtizedekben különböző béketervek és megoldási javaslatok láttak napvilágot, azonban a palesztin államot a mai napig nem hozták létre.

Az elmúlt több mint hat évtizedben merényletek, erőszakos cselekmények s háborúk jellemezték a konfliktust, melynek megoldása ma sincs közelebb, mint húsz évvel ezelőtt. A két fél közötti ellentétek mellett megjegyzendő, hogy az egyes táborokon belül is rendkívüli mértékű a belső megosztottság. Nagyobb probléma, hogy az Izrael által megszállt területeken az elmúlt években több száz zsidó település jött létre, több százezer zsidó telepessel, akik tulajdonképpen a szélsőségesek „kemény magját” alkotják. A telepesek 2005-ben a Gázai övezet Ariel Saron miniszterelnök által elrendelt kiürítésekor is rendkívüli problémákat okoztak a zsidó államnak, pedig a Gázai övezetben mindössze 21 telepről és közel nyolcezer telepesről volt szó.

2010. szeptember 26-án lejárt a ciszjordániai zsidó telepek bővítésére vonatkozó tíz hónapos izraeli moratórium, amelyet Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök – koalíciós partnerének nyomására – nem hosszabbított meg. Mahmúd Abbász palesztin elnök kilátásba helyezte, hogy a palesztin államiság elismertetése érdekében az ENSZ Biztonsági Tanácsához (BT) fordul. Bár az Egyesült Államok az elmúlt időszakban mindent megtett annak érdekében, hogy a kérdés ne kerüljön a világszervezet elé, Abbász ragaszkodott álláspontjához, és a palesztin tagfelvételi kérelmet annak ellenére nyújtotta be 2011. szeptember 23-án, hogy tisztában volt azzal, hogy Washington nemmel fog szavazni.

A palesztin elnök felismerte, hogy az arab térség politikai ébredése közepette a palesztin–izraeli konfliktus más dimenzióba került, Izrael és az Egyesült Államok közel-keleti pozíciói meggyengültek. Az arab tavasz politikai változásaival Washington olyan stabilnak tartott baráti autokráciákat (például Egyiptom) veszített el, ahol kézben tudták tartani a szélsőséges szervezeteket. A zsidó államnak mára három térségbeli barátjából kettővel megromlott a viszonya, bár ez a folyamat nem köthető közvetlenül az arab forradalmakhoz. Törökország már 2009-ben felismerte, hogy a térség hatalmi térképe átalakul, ezért külpolitikája ma már minden irányba nyitott. A török–izraeli kapcsolatok 2010 májusában romlottak meg, amikor a Gázába tartó Mavi Marmara hajón kilenc török aktivista veszítette életét az izraeli hadsereg támadása miatt. Mubárak egyiptomi elnök 2011. februári távozása óta Izrael viszonya Egyiptommal is megromlott, ráadásul az izraeli–egyiptomi kapcsolatokat olyan incidensek is beárnyékolják, mint az augusztusban a két ország határán bekövetkezett tragédia, melynek során a palesztin fegyvereseket üldöző izraeli hadsereg tévedésből hat egyiptomi rendőrt ölt meg. A Jordániai Hásimita Királyság a zsidó állam egyetlen olyan szomszédja, ahol a nagypolitika szintjén nem jelent meg a zsidóellenesség, azonban fontos megjegyeznünk, hogy ezt a nézőpontot tulajdonképpen kizárólag a politikai elit képviseli.

A zsidó állam nemcsak politikai, diplomáciai szinten került légüres térbe, hanem biztonsági pozíciója is jelentékeny mértékben meggyengült. Izrael biztonsági kihívásai legegyszerűbben három koncentrikus körrel jellemezhetőek: a legbelső körbe tartozik a teljes jogú ENSZ-tagságot szorgalmazó Palesztina; a középsőbe a szomszédos arab országok, többek között az 1979-es Camp David-i békeszerződés felülvizsgálatát is felvető Egyiptom; a külső körbe pedig a nem szomszédos arab államok, a középhatalmi befolyását megszilárdítani kívánó Törökország s a nukleáris programjával a nemzetközi közvéleményt megosztó Irán. Nehéz lenne megjósolni, hogy ma melyik állam jelent nagyobb veszélyt Izrael biztonságára, ugyanis a régióban az instabilitás állandósult.

Tehát Izrael mostanában komoly kihívásokkal néz szembe, mindezekre tekintettel – bár sem a gázai, sem a ciszjordániai lakosok számára nem hoz kézzelfogható eredményt – ügyes húzás volt Palesztina részéről az államiság kérdését nemzetközi színtérre vinni. Abbász elsődleges célja a tagfelvételi kérelemmel a Palesztin Felszabadítási Szervezeten belüli legitimációjának megerősítése, valamint a Hamász elszigetelése, másodlagosan pedig Izrael izolációja, ezzel közvetve a béketárgyalások felé manőverezés és a tárgyalási pozíciók jelentős javítása volt.

Abbász lépésére Izrael és a Hamász azonnal válaszolt: 2011. október elején Kairóban megállapodtak, hogy a Hamász által 2006 óta fogva tartott Gilád Shalitért cserébe Izrael 1027 palesztin foglyot enged szabadon. A fogolycsere nyilvánvaló célja Abbász pozíciójának gyengítése, a várható ENSZ közgyűlési szavazás visszhangjának tompítása, valamint az arab tavasz palesztin területekre való átterjedésének megakadályozása.

Az új regionális feltételrendszerben Washington elveszítette vezető szerepét, azonban fontos megjegyezni, hogy az Egyesült Államok továbbra is jelentős szereplő maradt, de korántsem rendelkezik olyan tekintéllyel, mint azelőtt. Szakértők szerint ahhoz, hogy az Egyesült Államok visszaszerezze befolyását a Közel-Keleten, Barack Obamának számos ponton át kell értékelnie regionális külpolitikai prioritásait. A hatalmi egyensúlyt és az átfogó közel-keleti békét nem az Egyesült Államok és a térségbeli szövetségesei, hanem Irán és a térség valamennyi állama által folytatott párbeszéd révén lehet elérni.

Az arab vezetők (Amr Músza, Abdullah király stb.) az Európai Uniótól várják az izraeli–palesztin ügy elmozdítását, Brüsszel azonban a széles körű gazdasági kapcsolatok ellenére sem képes érdemben befolyásolni a térségben végbemenő politikai folyamatokat.

A két nép között mélyen gyökerező bizalmatlanságot feloldani szinte lehetetlen feladatnak tűnik, azt azonban mindkét félnek be kell látnia, hogy a konfliktus befejezése fájdalmas kompromisszumokat követel. A palesztin–izraeli viszály nem az ENSZ-ben kezdődött, és minden bizonnyal nem is ott fog megoldódni. A hosszú évtizedek alatt nem sikerült rendezni a határok kérdését (beleértve Jeruzsálemet is), a több százezer palesztin menekült státuszát és a vízmegosztási problémákat sem. Bár Izrael jelentős biztonsági garanciákat vár el a leendő palesztin állam részéről, a zsidó állam nem fogja támogatni annak létrejöttét, mivel a koncepció politikai kockázata jóval nagyobb, mint a várható nyereség.

Az ENSZ BT 2011. november 11-én szavaz a palesztinok kérelméről, de a borítékolható amerikai vétó miatt a teljes jogú tagság jelenleg elérhetetlen marad, azonban a Közgyűlés támogatásával Palesztina elnyerheti az állandó megfigyelői státuszt. Ezt a státuszt az ENSZ Alapokmánya nem definiálja, az kizáró lag a szokásjogon alapul, jelenleg egyedül a Vatikán rendelkezik ilyen státusszal a világszervezetben. A nem tag megfigyelői státusszal rendelkező entitás ugyanolyan jogokkal, előnyökkel és kötelezettségekkel rendelkezik, mint a teljes jogú tagok, egyetlen kivétellel: nincs szavazati joga.

A státuszkérdés tehát nem csupán szimbolikus, hiszen amennyiben az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem ad zöld utat Palesztina teljes jogú tagságának, abban az esetben a Közgyűlés többségének támogatásával elérhető úgynevezett állandó megfigyelői státusz lehetőséget ad Rámalláhnak többek közt arra, hogy immár a Nemzetközi Büntetőbírósághoz fordulhasson az Izrael által okozott – vélt vagy valós – sérelmek (például a 2008–2009-es „öntött ólom” hadművelet) kivizsgálásának érdekében.