Tóth Balázs Gergely

Joghézag blog

Mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz. Persze nincs tökéletes igazságszolgáltatási rendszer, amely garantálná, hogy az állam intézményei minden esetben tisztességesen járnak el. A bíróság, az ügyészség, a hatóságok és a többi állami közreműködő sokszor nem tesz eleget a tisztességes eljárás követelményeinek. Vagy nem tartja be a jogszabályt, vagy olyan jogszabályt kénytelen alkalmazni, amely sérti az ügyfelek jogait vagy jogos érdekeit. A blog olyan bírósági és hatósági történeteket mutat be a gyakorló ügyvéd szemszögéből, amelyekben sérülnek az ügyfelek alapvető jogai. Ha az ilyen esetek állandó gyakorlattá válnak, akkor a jogszolgáltatás messzire kerül az igazság szolgáltatásától.

Ténykérdés

| 2012. június 25.

Ítélet született a Polt Péter kontra Kis János ügyben. A Fővárosi Törvényszék Polt Péter és a Legfőbb Ügyészség keresetét elutasította.

A bíróság az ítélet szóbeli indokolása során az alábbiakat emelte ki:

A bíróság az összes körülmény mérlegelésével azt a jogi álláspontot foglalta el, hogy a III. rendű alperes [Kis János] politikai tartalmú véleményt formált a felperesek tevékenységéről egy publicisztika keretében, és a bíróság szerint miután a felperesek közszereplőnek minősülnek, ezért a velük szemben megengedhető kritika tágabb korlátai közé ez a konkrét megfogalmazás belefér.

Az Alkotmánybíróság 36/1994-es határozatában részletesen indokolta azt, hogy a politikai közszereplők vonatkozásában miért tágabb a véleménynyilvánítás lehetősége. Az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy a véleménynyilvánítás és sajtószabadság alkotmányos értékéről és a demokratikus társadalom életében betöltött jelentős szerepéről az Alkotmánybíróság határozataiban eddig kifejtett álláspontotokból következik, hogy ez különleges védelmet követel akkor, amikor a közügyeket, a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. A közhatalom gyakorlásában résztvevő személyek védelmében a véleménynyilvánítás szabadságának szűkebb körű korlátozása felel meg a demokratikus jogállamiságból fakadó alkotmányos követelményeknek. A demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmak tapasztalatai szerint is e vitákban esetenként kellemetlen, éles és esetleg igazságtalan támadásokat is intézhetnek a kormányzat, illetőleg a közhivatalnokok ellen.

A bíróság nem vitatja, hogy itt egy élesen megfogalmazott, erőteljes kritikáról van szó, de a bíróság szerint ennek a határait nem lépte túl a III. rendű alperes [Kis János]. Nagyon fontos, és a bíróság fokozottan aláhúzza, hogy a bíróság ezzel az ítéletével nem azt állapította meg, hogy Kis Jánosnak igaza van vagy nincs igaza. Arról döntött a bíróság, hogy Kis Jánosnak ez a véleménye és ezt a véleményét kifejthetőnek találta a bíróság. Tehát minden olyan értelmezés, amely arról szólna, hogy a bíróság megállapította volna, hogy Kis Jánosnak márpedig igaza van, akár az ügyészséget, akár az ügyészi szervezetet illetően, nem a bíróság álláspontja, tehát ilyet a bíróság nem állapított meg.

Az Alkotmánybíróság ezen határozata azt is kimondja, hogy önmagában valamely tény közlése is minősülhet véleménynek, a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek véleményt. A bíróság szerint, ha ez egy publicisztikában kerül leírásra, tágabb összefüggésben is, az egész hatalmi berendezkedés kritikája közepén elhelyezve, akkor nem szakítható el a szövegkörnyezetétől ez a bizonyos leírás. Itt a bíróság szerint erről van szó.

A kialakult bírói gyakorlat szerint a véleménynyilvánítás önmagában is sérthet személyiségi jogot, ha a kifejezés önmagában indokolatlanul bántó, sértő vagy gyalázkodó lenne, de a bíróság szerint itt ez nem volt megállapítható. A bíróságnak tehát ezt az elvi kérdést kellett eldöntenie.

A bíróság tudatában van annak, hogy 2002-ben vagy 2004-ben milyen ítéletek születtek, hiszen beszerezte ezeket az ítéleteket, ahol a jogerős ítélet részben másképp foglalt állást. Megjegyezni kívánja a bíróság, hogy ez a bíróság akkor is ugyanígy foglalt állást az ítéletek tanúsága szerint, és azóta a bíróság szerint a véleménynyilvánítás határai csak tágultak. Az megint más kérdés, hogy erről mindenkinek meg lehet a véleménye, hogy stílusában és egyéb módon ez a tágulás helyes-e vagy nem, de ettől ez még bekövetkezett.”

A vitatott cikk előfizetéssel itt érhető el, a jogvitáról további információk itt, beszámolók a tárgyalásokról itt és itt olvashatók.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Sértett jogok

| 2012. június 19.

Öt év után másodfokú ítélethez közeledik a Zsanett-ügy. Kiderül, a sértettet is megilleti-e a tisztességes eljáráshoz való jog.

Mint ismert, egy fiatal nő 2007 májusában azzal fordult a rendőrséghez, majd az ügyészséghez, hogy hajnalban a Múzeum körúton egy közúti ellenőrzés során az őt igazoltató rendőrök átültették a rendőrautóba, majd elvitték egy sötét utcába, ahol ketten megerőszakolták, majd hazakísérték és még elkértek tőle húszezer forintot.

A nagy vihart kavart ügyben az ügyészség megszüntette a nyomozást a rendőrök ellen, azaz a vádhatóság nem látta indokoltnak, hogy az eljárás a bíróságon folytatódjon. A Társaság a Szabadságjogokért kezdeményezésére ekkor jött létre egy független szakértői bizottság, amely azt állapította meg, hogy az eljárás egésze ugyan nem volt törvénysértő, de az egyes eljárási cselemények alapján megkérdőjelezhető az eljárás tisztességes volta, és súlyos kételyek merültek fel azt illetően, "hogy a hatóságok valóban pártatlanul, a szakmai szabályok maradéktalan betartásával jártak-e el az ügyben". Példaként felhozták, hogy a feljelentést követően a fontos nyomozati cselekményekre jelentős késéssel került sor (a térfigyelő kamerák lefoglalása a feljelentés után több héttel, az érintett rendőrök beazonosítása tíz nappal, ruházatuk lefoglalása két héttel történt meg), a kirendelt szakértői bizonyítás elfogult volt, az ügyészségtől vagy a szakértőktők származó egyes iratok hamarabb jutottak el a nyilvánossághoz, mint a sértetthez, a szolgálati hely elhagyása miatt külön folytatott eljárásban a rendőrök olyan iratokhoz jutottak, amiket az erőszakos közösülés ügyében még nem ismerhettek volna meg. Ezekre a felvetésekre mondta azt az egyik rendőr ügyvédje, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog csakis a bíróság előtt érvényesül, a nyomozás során nem, ráadásul az kizárólag a vádlottakat illeti meg és nem a sértetteket.

A bírósági eljárásnak többek között erre is választ kellett adnia. Az elsőfokú bírósági eljárás nem orvosolta a nyomozás hibáit (persze volt, amit már nem is lehetett), sőt még rá is tett néhány lapáttal. Figyelmen kívül maradt például, hogy a kirendelt szakértő a rendőrök ártatlanságának legfőbb bizonyítékáról, a kamerafelvételről a bíróság előtt kijelentette, hogy azt manipulálták. A három pszichológus szakértő közül annak az egynek a véleményét fogadták el, akiben a tárgyaláson tett nyilatkozata szerint fel sem merült, hogy a sértett igazat mond. A bíróság olyan DNS-szakértőt rendelt ki, aki akkor még csak általános orvosszakértő volt, pedig voltak a szakértői névjegyzékben olyanok is, akik adhattak volna DNS-szakértői véleményt. Az egymással ellentétes orvosszakértői vélemények közül is természetesen a vádlottaknak kedvezőt fogadták el, értékelhető magyarázat nélkül. A sor persze még tovább folytatható. Az elsőfokú ítélet a rendőröket úgy mentette fel, mintha kétséget kizáróan megállapítható lenne, hogy meg sem történhetett az erőszakos közösülés, megnyitva ezzel az utat ahhoz, hogy a sértett ellen hamis vád miatt büntetőeljárás induljon.

A Fővárosi Ítélőtáblának most el kell döntenie, hogy a rendőrök követtek-e el bűncselekményt, vagy ha ez kétséget kizáróan nem bizonyítható, akkor azt, hogy megállapítható-e teljes bizonyossággal, hogy nem történt semmi. De ha nem történt semmi, miért nem tartották be a tisztességes és pártatlan eljárás követelményét? Harmadik lehetőség, hogy a rendőröket felmentik, de csak azért, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem állapítható meg kétséget kizáróan a bűncselekmény elkövetése. Végül az is lehet, hogy az eljárási szabálytalanságok miatt az ítélőtábla visszadobja az ügyet az elsőfokú bíróságra és újra kell kezdeni az ügyet. Nyilvánvaló, hogy az ügyészségi nyomozás hiányosságai nem könnyítik meg a bíróság helyzetét, de az is biztos, hogy kevesebb terhelő bizonyítékkal is ülnek elítéltek a börtönökben. Igaz, nem rendőrök.

A sértetti jogok ugyanis úgy látszik, akkor szorulnak háttérbe, ha az a hivatalos szerveknek is érdeke. A közelmúltban napvilágra került rendőrségi vesztegetési botrány is olyan ügyekre irányította a figyelmet, amelyekben súlyos bűncselekmények miatt folyó nyomozásokat szüntettek meg, előnybe helyezve a rendőrségi érdekeket a sértetti jogokkal szemben.

Ahogy a vádlottak jogainak figyelmen kívül hagyása az elítélésüket hitelteleníti, úgy a sértettel szembeni tisztességtelen eljárás a vádlottak felmentését teszi igazolhatatlanná. Főleg úgy, hogy a büntetőeljárási törvény betartása mellett is lehetne igazságos ítéletet hozni. 

15 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

A ruha teszi a bírót

| 2012. június 1.

Az Országos Bírósági Hivatal elnöke szerint a talár a bírói méltóság kifejezője, amely növeli a bíróság tekintélyét. Szabályzat készült az ítélkezésben résztvevők megfelelő öltözetéről.

Talárt eddig is kellett viselniük a bíróknak, az új szabályzat azonban a talár részletes körülírásával az egyfajta egyenruhává teszi, és már azt is megszabták, milyen ruhát kell viselni a talár alatt. Nézzük a fontosabb rendelkezéseket.

Talárt ezentúl csak a hivatásos bíró viselhet, az ülnök nem. A talár formáját, szabását a szabályzat melléklete ábrával szemlélteti, pontosan meghatározva, milyen anyagból kell készülnie és melyik varrásnak hol kell lennie.
A bíró a tárgyalóterem megközelítése során, iratbeszerzés során és a tárgyaláson köteles talárt hordani, méghozzá rendezetten, begombolva, mely során a talár által nem fedett ruházatnak (nadrág, szoknya, cipő) is a bíróság tekintélyéhez méltónak kell lennie.
Talárviselés során a női bíró világos színű blúzt, míg a férfi bíró világos színű inget, továbbá nyakkendőt köteles hordani.
A bíró a tárgyalóteremben a talárt nem vagy nem megfelelően viselő ügyészt és ügyvédet megfelelő talárviselésre – a tárgyalás méltóságának megóvása érdekében – szükség szerint köteles felhívni.
A talár viselése mellőzhető, ha a tárgyalóteremben a hőmérséklet eléri vagy meghaladja a 25°C-ot.
A talár a bíróság tulajdona, megrendelése, pótlása a bíróság elnöke által kiválasztott cég útján történik.
A szabályzat szól az ülnök, a jegyzőkönyvvezető és a bírósági titkár ruházatáról is. Ők talárt nem viselhetnek, de a tárgyaláson ahhoz méltó ruházatban kötelesek részt venni.
A méltó ruházat női ülnök, jegyzőkönyvvezető és bírósági titkár esetében világos színű blúz és lehetőség szerint sötét színű felsőruházat, míg a férfi ülnök, jegyzőkönyvvezető és bírósági titkár esetén világos színű ing, továbbá nyakkendő és sötét színű zakó, lehetőség szerint öltöny.

A szabályzat ugyan külön nem szól róla, de a törvények szerint az igazságszolgáltatásban dolgozók szabályzat-szegése fegyelmi felelősségre vonással is járhat.

Nem egyszerű a bírók helyzete. A jogalkotó folyamatosan rombolja tekintélyüket, majd miután feltörölték velük a padlót, az igazgatási vezető szabályzatban mondja ki, hogy a bíróság tekintélyét és a bírók méltóságát a talár és az az alatti világos ruházat fejezi ki.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Szíven szúrt bírói függetlenség

| 2012. május 15.

Nem telik el nap, hogy valaki ne tiltakozna a Cozma-ügyben hozott másodfokú ítélet ellen. Ez érthető lehet a sértettek hozzátartozói, a sportvezetők vagy a kézilabda-rajongók részéről, azonban nem megengedhető a politikusok, különösen a kormány tagjai részéről.

Legutóbb a közigazgatási és igazságügyi miniszter nyilatkozott az ügyről, és bejelentette, hogy egyenesen a Kúria elnökéhez fordul amiatt, hogy "az utóbbi időszak ítélkezési gyakorlata a társadalom elvárásainak megfelelő, kellő szigort mutat-e az olyan kiemelkedő esetekben, mint amilyen a Cozma-gyilkosság volt". Ha van olyan ember Magyarországon, akinek tartózkodnia kell konkrét ügyekben hozott ítélet véleményezésétől, akkor az a miniszterelnök és az igazságügyi miniszter. A látszatát is el kellene kerülni annak, hogy a bíróságok politikusok nyilatkozatai alapján hozzanak ítéletet vagy hogy politikusok bármilyen elvárást támasszanak az ítéletek szigorúságával kapcsolatban.
 
Különösen kényes a kormánytagok nyilatkozata azok után, hogy a magyar bíróságok függetlenségét több szúrással próbálták térdre kényszeríteni. A kolontári ügyben és a West Balkán ügyében már a nyomozás elején kikiáltották a bűnbakokat, a 2006-os rendőri túlkapások ügyében kötelezték a bíróságokat, hogy saját ítéleteiket vizsgálják felül, a Legfelsőbb Bíróság elnökét idejekorán elküldték, a bírák egy részét kényszernyugdíjazták, az OBH elnökének kinevezésekor a függetlenség látszatával sem törődtek, majd úgy ruházták fel igazgatási hatáskörrel, hogy konkrét ügyeket helyezhet át más bíróságokra.
 
Most újra nyomást gyakorolnak a bíróságok tevékenységére. Felülve a társadalmi elégedetlenségnek, ezúttal a Cozma-ügyben hozott jogerős ítéletet találják túl enyhének. Pedig nem történt más, mint hogy a súlyosan előítéletes elsőfokú ítéletet másodfokon felülbírálták. A veszprémi bíróság ítéletének elfogultsága az életfogytiglani szabadságvesztés alaposságát is megkérdőjelezte. Ilyen súlyos ítéletet csak akkor lehet hozni, ha az emberölést előre kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból, illetőleg célból, különös kegyetlenséggel, hivatalos személy ellen, több emberen, több ember életét veszélyeztetve, különös visszaesőként, illetőleg gyermek vagy védekezésre képtelen személy sérelmére követték el. Ezek közül jelen esetben csak a több emberen elkövetett emberölés jöhetett egyáltalán szóba, más egész egyszerűen fel sem merülhetett. Azt pedig a másodfokú bíróság szerint nem sikerült megfelelően bizonyítani, hogy a támadók Cozmát is és Pesicset is meg akarták ölni, ráadásul egymás gyilkos szándékáról tudva. Azért nem, mert ilyen, több ember megölésére irányuló közös szándék nem volt. Ezt támasztották alá a bizonyítékok. Az életfogytig tartó szabadásgvesztésről való döntés még nagy társadalmi felzúdulás esetén sem előzheti meg a bizonyítási eljárást. 

A tragikus estén egy szórakozóhelyen az egyik ittas társaság belekötött egy másikba, összetűztek, anélkül, hogy előzőleg ismerték volna egymást. Rafael Sándor megszúrta Cozmát, Németh Győző megszúrta Pesicset és fejbe rúgta Sesumot. Cozma megszúrása emberölésnek, Pesicsé emberölés kísérletének, Sesumé súlyos testi sértés kísérletének minősült. Az ilyen emberölésért legfeljebb tizenöt évet lehet kapni. És mindegyiküket bűnösnek találták a másikuk által előidézett sérülés-okozásban is, de „csak” testi sértés miatt, ugyanis a szándékuk nem terjedt ki többre. Így a halmazatra tekintettel a büntetési tétel felső határa felemelkedett húsz évre. Erre kaptak tizennyolc évet, azaz a felső határhoz közeli büntetést. Ez a bírói gyakorlatnak megfelel. Ha ilyen cselekményért életfogytig tartó fegyházbüntetés jár, akkor mi jár a családtagjait lemészároló kulcsi gyilkosnak, a gyermekét megerőszakoló majd meggyilkoló apának vagy annak, aki egy iskolában lövi halomra a diákokat?
 
A Győri Ítélőtáblának külön foglalkoznia kellett az elsőfokú ítélet diszkriminatív megjegyzéseivel is. A veszprémi bíróság szerint roma társaság akart megölni több sportolót. Az ítélőtábla kimondta, hogy az elkövetők és a sértettek származására és egyéb tulajdonságára csak akkor lehet utalni, ha annak az ügy szempontjából jelentősége van. Éppen ezért az ítéletben a roma csoportot vádlottaknak, a sportolókat sértetteknek kell nevezni. Azt is hangsúlyozta, hogy bármennyire is népszerűek voltak a sértettek és bármilyen nagy kár érte a kézilabdasportot, ez nem lehet súlyosító körülmény, és emiatt nem lehet súlyosabb ítéletet hozni annál, mint amit a törvény lehetővé tesz. A bíróságoknak a részrehajlás látszatát is el kell kerülnie.
 
Az elsőfokú ítéletben szereplő megkülönböztetés visszautasítása mindenképpen előremutató. Jogos társadalmi igény arra van, hogy korrekt eljárásban hozzanak törvényes ítéletet, nem pedig arra, hogy elfogult eljárásban hozzanak minél súlyosabb ítéletet.

A Kúria elnöke szerintem nem tehet mást, minthogy visszautasítja a miniszter megkeresését arra tekintettel, hogy a bírósági ítéletekhez a miniszternek semmi köze nincsen. Az ítélkezés egységesítése lehet a Kúria feladata, de az ítéletek súlyosabbá tételére általánosságban nincs lehetősége, és nem is lenne szerencsés a bíróktól elvonni azt a jogot, hogy az eseteket külön-külön vizsgálva, a törvény keretei között, saját meggyőződésüknek megfelelően hozzanak ítéletet. Ha a bíróságok a társadalmi elvárásnak tennének eleget, minden tyúktolvaj élete végéig börtönben lenne, adócsalás miatt pedig nem ítélnének el senkit.
 
A jogalkotó bármikor módosíthatja a törvényt és súlyosíthatja a kiszabható büntetéseket. Ezzel azonban a kocsmai verekedéseket nem fogják megelőzni. Marian Cozma akkor sem élne, ha megöléséért tényleges életfogytig tartó fegyházbüntetést lehetne kapni. 
1 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Az Alkotmánybíróság tesztje

| 2012. május 4.

Az Alkotmánybíróságnak továbbra is van mozgástere saját hatáskörének értelmezése során. Viszont ha ma szűken értelmezi a hatáskörét, holnap nem lesz mint értelmezni.

Az alaptörvény első módosítása látszólag csak néhány mondatot érint, valójában egy komplett törvény válik az alaptörvény részévé. A módosítás szerint az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek nevezett törvény az "alaptörvény részét képezi". Lendüljünk át a logika alapvető szabályain és a klasszikus jogászi gondolkodáson, és ne vizsgáljuk, hogy része-e, ami nem az.

Viszont időzzünk el néhány "átmeneti" rendelkezésnél. Például annál, amelyik kimondja, hogy a legfőbb ügyész jogosult kiválasztani azt a bíróságot, amely egy adott büntetőügyet majd letárgyal, és annál, amely szerint az Országos Bírósági Hivatal elnöke folyamatban lévő ügyeket helyezhet át egyik bíróságról a másikra. Ezek alaptörvénybe emelésének egyértelmű célja az, hogy az Alkotmánybíróság ne tudja azokat megsemmisíteni.

Az esetnek az ad különös bájt, hogy az alapvető jogok biztosa idén márciusban megtámadta az átmeneti rendelkezéseket az Alkotmánybíróság előtt, majd áprils 16-án a Hagyó-ügyben nyújtottak be alkotmányjogi panaszt a bíróság kijelölése miatt, az átmeneti rendelkezések egyes szabályainak megsemmisítését is kérve. Másnap, április 17-én a nemzetgazdasági miniszter már elő is terjesztette az alaptörvény módosításáról szóló törvényjavaslatot. Eljutottunk tehát odáig, alkotmánybírósági beadványokra reagálva módosítják az alaptörvényt.

Az ügyész bíróság-kijelölési jogát már egyszer megpróbálták keresztülvinni, decemberben azonban az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt alkotmányellenesség és nemzetközi szerződésbe ütközés miatt. Most ezt a már egyszer megsemmisített szabályt úgy akarják alkotmányossá tenni, hogy az ezt kimondó átmeneti rendelkezésekről deklarálják, hogy azok az alaptörvény részét képezik. Így viszont az alaptörvény és annak "függeléke" egymással ellentétes szabályokat fog tartalmazni. Míg ugyanis az alaptörvény rögzíti például a tisztességes eljárás elvét, addig az átmeneti rendelkezésekben lévő bíróság-kijelölési jog a tisztességes eljárás elvébe ütközik. Azaz nem az Alkotmánybíróság hatáskörét szűkítik látványosan, hanem jogállamiságot sértő rendelkezésekkel pumpálják fel az alaptörvényt, hogy az Alkotmánybíróság azokról ne mondhassa ki, hogy ellentétesek az alaptörvénnyel.

Az Alkotmánybíróságnak először azt kell tisztáznia, hogy az átmeneti rendelkezések formálisan valóban részei-e az alaptörvénynek. Megkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy az alaptörvény megalkotására és módosítására vonatkozó szabályok szerint alkották-e meg, azaz hogy jogalkotási szempontból az országgyűlés betartotta-e az eljárási szabályokat. Nem tartotta be. Az átmeneti rendelkezéseket úgy fogadta el az Országgyűlés, mint bármely más törvényt. Mondhatná az Alkotmánybíróság, hogy amit a jogalkotó alaptörvénynek vagy annak részének hív, azt még eljárási szempontból sem vizsgálhatja. Ez viszont oda vezethet, hogy az országgyűlés majd a miniszterelnök rádiónyilatkozatáról mondja ki, hogy az is alaptörvény részét képezi, és azzal sem tud majd mit kezdeni az Alkotmánybíróság.

Az is vizsgálandó, hogy az alaptörvény részévé vált rendelkezések nem ellentétesek-e az alaptörvény más rendelkezéseivel. Ha az Alkotmánybíróság fenntartja eddigi álláspontját és tartózkodik az alaptörvény-módosítások tartalmi vizsgálatától is, akkor nem lehet mit tenni majd akkor sem, ha egyik oldalról kimondja az alaptörvény, hogy Magyarország demokratikus jogállam, de egy másik cikkely eltörli az országgyűlési választásokat és a népszavazás intézményét. 

És végül nem megkerülhető az sem, hogy az alaptörvény részévé vált rendelkezések nemzetközi szerződésbe ütköznek. Az Alkotmánybíróság minden jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközését vizsgálhatja, csakhogy az alaptörvény és annak módosítása ebből a szempontból nem minősül jogszabálynak. És akkor visszakanyarodunk oda, hogy az átmeneti rendelkezéseket nem az alaptörvény-módosítás szabályai szerint alkották meg, hanem a törvényalkotás szabályai szerint, ha pedig törvénynek minősül, akkor annak nemzetközi szerződésbe ütközése is vizsgálandó. Ha pedig vizsgálják, akkor az eredmény borítékolható. Ha a vizsgálat elmarad, nem lesz olyan fórum Magyarországon, amely megállapíthatná, hogy az állam megsértett egy nemzetközi szerződést.

Azok után, hogy decemberi határozat oldalakon keresztül elemzi, hogy a legfőbb ügyész bíróság-kijelölési joga miért ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezménye által is deklarált tisztességes eljárás alapelvével, nehezen lenne magyarázható, hogy ebben a vonatkozásban mi változott az elmúlt időszakban. Hasonló a helyzet az OBH elnökének bíróság-kijelölési jogkörével, ami többek között szintén a decemberi határozatban kifejtett okokból alaptörvény-ellenes és nemzetközi szerződésbe ütköző. Erről ráadásul azóta a Velence Bizottság is kimondta, hogy ellentétes az egyezménnyel. 

Eljött az idő, hogy az Alkotmánybíróság a saját tesztjét is elvégezze. Itt nem az Alkotmánybíróság sokszor emlegetett bátorságáról vagy gyávaságáról van szó, hanem arról, hogy ellátja-e a hatásköréből eredő feladatait. Korábban az Alkotmánybíróságnak volt lehetősége arra, hogy a hatáskörét néhol szűken, néhol tágan értelmezze. Ha a jelenlegi testület szűken értelmezi az egyébként is megcsonkított hatáskörét, akkor tényleg sok az a tizenöt ember a beadványok sorozatos visszautasítására.

2 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Alternatív leterheltség

| 2012. március 22.

Alig kezdődött el a bírósági reform, a gyakorlat máris bebizonyította, hogy van mitől tartaniuk az igazságszolgáltatás függetlenségéért aggódóknak, és van alapja a Velence Bizottság kritikus véleményének. Két példa az ügyek áthelyezésére.

Az Országos Bírósági Hivatal megalakulásának első hónapjában attól volt hangos a sajtó, hogy a Fővárosi Törvényszék január 17-én két kiemelt ügy, köztük a politikailag érzékeny Hagyó-ügy áthelyezését kérte a Hivatal elnökétől, Handó Tündétől. A hivatalos indoklás szerint ezeknek, valamint a február 3-án áthelyezni kért további hét ügynek a tárgyalását 2013 ősze előtt nem tudná megkezdeni a bíróság, a rendkívüli és aránytalan munkateher miatt.

Február 16-án megszületett az OBH elnökének döntése: Hagyó Miklós ügye a Kecskeméti Törvényszékre került. Éppen oda, ahol Zuschlag Jánost nyolc és fél év börtönbüntetésre ítélték, amit később a másodfokú bíróság enyhített. Az ügyek áthelyezéséről szóló döntésekből az is kiderül, hogy majdnem mindegyik pert más törvényszékre helyeztek át. Az viszont nem derül ki, hogy az adott ügyet miért pont arra a vidéki bíróságra tették át és miért nem egy másikra.

Az áthelyezés jó alkalom volt arra, hogy az OBH elnökének személye körül kialakult politikai botrány után már a tevékenységével kapcsolatban is politikai szempontú kritika fogalmazódjon meg. A Kecskeméti Törvényszék is szükségét érezte a közvélemény tájékoztatásának és a bírósági szóvivő mindenkit megnyugtatott, mondván a Hagyó-ügy éppen olyan, mint a többi, vannak ennél nagyobb ügyek is a bíróságon, aggodalomra semmi ok. A sajtótájékoztató csak olaj volt a tűzre, ugyanis egyes sajtóértesülések szerint a Kecskeméti Törvényszék szóvivője egy kormánypárti politikus fia. Azóta azt is tudjuk, hogy lám-lám érdemes volt más bíróságot kijelölni, hiszen már a nyári ítélkezési szünet előtt megtartják az első tárgyalást.

A Hagyó-ügy jól mutatja a már sokszor kritizált ügykiemelés árnyoldalait. Sajátos szempontok alapján kiemeltnek minősítettek ügyeket (emlékezhetünk: eredetileg csak az állam szempontjából lényeges ügyeket akarták kiemelni, az emberölés is csak a felháborodás miatt került a jogszabályba), a feltételek megteremtése nélkül előírták, hogy a bírók gyorsan tárgyalják azokat, lehetetlen helyzet elé állítva őket, így megnyílt az út ahhoz, hogy áttegyék az állam számára fontos pereket más, bejáratott bíróságokra. Hogy melyik bíróságra, arról pedig olyan vezető dönt, akit a Velence Bizottság elemzése szerint politikusok választanak meg, szinte korlátlan hatalommal rendelkezik, döntései megfellebbezhetetlenek, és gyakorlatilag akár nyugdíjazásáig betöltheti hivatalát. A kiemelt jelentőségű perek ezáltal amellett, hogy az elvárt időn belül befejeződnek, közvetve még tartalmilag is befolyásolhatók.

Leterheltség nélkül is előfordul, hogy nem tud eljárni az illetékes bíróság, ilyenkor a magasabb szintű bíróság logikus érvek mentén el tudja dönteni, hogy melyik bíróság örökölje az ügyet. Ilyenkor figyelembe veszik azt is, hogy az ügy szereplőinek ne kelljen rendszeresen (sokszor hetekig egy-két naponta) távoli városokba utazniuk a tárgyalásokra.

Lássunk erre is egy példát. Kevesen tudják, hogy egészen tavaly év végéig a Budapest Környéki Törvényszék előtt egy monstre büntetőper zajlott. Több per egyesítését követően egy eljárásban tárgyalták a kalocsai házaspár 2004-es meggyilkolásának ügyét, amelyben nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölés a vád, az érdi pénzszállító elleni 2005-ös támadás ügyét, amelyben nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölés kísérlete a vád, a 2005-ben történt tescós támadás ügyét, amelyben nyereségvágyból, több emberen, hivatalos személy ellen elkövetett emberölés kísérlete a vád, valamint további rablásokat, lőfegyverrel, robbanószerrel való visszaéléseket és egyéb hasonló bűncselekményeket. Miután a perben több bíró is eljárt, idén januárban már nem volt olyan bíró, akivel szemben nem merült fel valamilyen kizárási ok, így az eljárási szabályok alapján a Fővárosi Ítélőtáblának kellett kijelölnie, hogy melyik bíróság járjon el az egyébként szintén kiemelt ügyben. Nem fogják kitalálni melyik bíróságra esett a választás. A „rendkívüli és aránytalan munkateherrel” megáldott Fővárosi Törvényszékre. Mindezt két héttel az után, hogy a Fővárosi Törvényszék elnöke kérte a Hagyó-ügy áthelyezését a leterheltség miatt. A Fővárosi Törvényszék befogadta az ügyet, kijelölték az eljáró bírót és nem 2013 őszére, hanem 2012 májusára ki is tűzték az első tárgyalásokat.   

Az igazságszolgáltatás függetlenségének elve azt kívánja, hogy sem a bírósági vezetők kiválasztása során, sem a vezetők által hozott döntések során ne merüljön fel a kormányzatnak való megfelelésnek még a gyanúja sem. Ehhez nem elég az, hogy a politika számára látszólag közömbös ügyek is áthelyezésre kerülnek. Az igazságszolgáltatásnak sokkal többet árt az, ha a függetlenség kérdőjeleződik meg, mint az, ha esetleg az adott pozícióba nem az ország szakmailag legalkalmasabb vezetője kerül vagy ha néhány hónappal később születik meg az ítélet. Ha már nem gondoskodnak arról, hogy Budapesten legyen megfelelő számú bíró, személyzet, elég tárgyalóterem, infrastruktúra és ha még számít, mi árt az ítélkezésnek.

2 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

A beavatkozók szólásszabadsága

| 2012. március 13.

A Polt Péter kontra Kis János per továbbra sem az Élet és Irodalomban megjelent cikkről szól. A véleménynyilvánítás teljesen másfajta összefüggésben merült fel a második tárgyaláson.

A decemberi első tárgyalási nap után abban bíztam, hogy a hétfőre kitűzött tárgyaláson végre meghallgathatjuk, mit mond a Legfőbb Ügyészség és a legfőbb ügyész keresetéről a bíróság. Erre nem került sor, de az elhangzottak is komoly tanulságul szolgálnak.

A per első tárgyalásáról írt bejegyzésemben jeleztem, hogy néhányan oda nem illő felvetésekkel és érvekkel bombázták a bírót, aki megpróbált a törvényes keretek között maradni, de a jogszabály azoknak is széleskörű felszólalási lehetőséget biztosít, akiknek semmi közük a perhez.

A perrendtartás szabályai szerint az, aki ugyan nem felperes és nem is alperes, de úgy gondolja, hogy valamelyik fél pernyertessége számára fontos, úgynevezett beavatkozóként léphet fel. Ehhez az szükséges, hogy az érintettnek be kell nyújtania egy kérelmet a bírósághoz, melyben elő kell adnia, hogy a felperes vagy az alperes oldalán kíván beavatkozni és meg kell jelölnie, hogy milyen jogi érdeke fűződik az adott fél pernyertességéhez. A beavatkozási kérelemről a bíróság határozatot hoz, és ha elutasítja a kérelmet, a beavatkozást kérő fellebbezhet. A törvény szerint mindaddig, amíg nincs jogerős határozat a beavatkozásról, addig a beavatkozást kérő a perben eljárhat. Ez azt jelenti, hogy szinte ugyanazok a jogok illetik meg, mint a peres feleket. Beadványokat nyújthat be, a tárgyaláson megjelenhet, felszólalhat és így tovább.

A konkrét ügyben a beavatkozást kérők arra hivatkoztak, hogy saját bőrükön tapasztalták, hogy Kis János Polt Péterről alkotott véleménye helytálló. Erre számos olyan példát hoztak fel, melyben állítólag az Legfőbb Ügyészség törvénysértéseket követett el, ügyeket tusolt el vagy éppen más szervezetek jogsértései felett szemet hunyt.

A bíró többször hangsúlyozta, hogy ezekben az ügyekben ő nem nyilváníthat véleményt, ne várják tőle, hogy az ítéletben majd állást foglal a beavatkozók által megfogalmazott súlyos vádakról. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy valóban érdemes eldönteni: vajon egy személyiségi jogi perben felléphetnek-e beavatkozóként azok, akik az ominózus vélemény alaposságát tényekkel kívánják alátámasztani. Ha igen, akkor a sajtóperekben ezentúl mindenki beavatkozóként fog jelentkezni, aki a cikkíró véleményét alá tudja támasztani.

A bíróság mindenesetre már az első tárgyaláson elutasította a beavatkozási kérelmeket, amit természetesen a kérelmezők megfellebbeztek – hiányosan. A fellebbezést ki kell egészíteni, az erre szabott határidő azonban még nem telt le. A két tárgyalás között eltelt három hónap sem volt tehát elég arra, hogy a másodfokú bírósághoz eljussanak az iratok. Mivel a mai napig nincs jogerős végzés a beavatkozási kérelem elutasításáról, a kérelmezőket úgy kell tekinteni, mintha helye lenne beavatkozásnak. Ezt a kérelmezők ki is használják: hosszú felszólalások, rengeteg okirat benyújtása, indítványok minden mennyiségben. Csak összehasonlításképpen: a mostani tárgyalás három órán keresztül zajlott, ebből a peres felek képviselői összesen egy percben szólaltak fel.

Megítélésem szerint ezek az „érintettek” legfeljebb tanúként lehetnének meghallgathatók, de mivel a kiadó és a szerző éppen arra hivatkozik, hogy a cikkben szereplő megfogalmazás vélemény volt és nem tényállítás, ebben a perben teljesen mindegy, hogy a felhozott példákban az ügyészség jogellenesen járt-e el.

Nyilvánvaló, hogy ha a beavatkozók által felsorolt ügyekben az ügyészség makulátlanul járt volna el, és lett volna olyan eljárás, amelyben a sérelmeket tisztességesen elbírálják, akkor a beavatkozók nem kényszerülnének arra, hogy az eljárási szabályok megerőszakolásával, más perekben nyilvánítsák ki véleményüket. Csak hát a most folyó pernek nem erről a véleménynyilvánításról kellene szólnia.

Június 25-én lesz a következő tárgyalás.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Jogos vélelem?

| 2012. február 14.

Az új Btk. kilövési jogot ad bárkinek, aki azt látja, hogy valaki éjjel feltör egy üres lakást.

Az eddigi szabály szerint, ha valakit megtámadtak, a támadás elhárításához szükséges mértékig visszavághatott. Ha az életére törtek, védekezésképpen okozhatott halálos sérülést, ha viszont labdával akarták megdobni, megelőzésképpen nem dobhatta fejbe a kezében lévő baltával. Ugyanígy, ha egy járókelő azt látta, hogy erőszakoskodnak egy gyerekkel, akkor a támadónak ő is okozhatott sérülést a gyermek védelmében. A fegyveres rablót pedig eddig is ártalmatlanná lehetett tenni akár sérülés okozásával is.

A társadalmi vitára bocsátott büntetőkódex egyik legtöbbet idézett újítása, hogy a jogos védelem körében megdönthetetlen vélelmet állít fel: aki éjjel, fegyveresen vagy csoportosan jogtalanul behatol egy lakásba, azt úgy kell tekinteni, mintha valakinek az életére törne, következésképpen a támadó megölése nem lépi át a védekezéshez szükséges mértéket.

A vélelmeket a jog eddig is ismerte. Általában akkor alkalmaznak ilyen szabályt, ha a jogalkotó egy valószínű dolgot biztosnak tekint és ezzel mentesíti a bizonyítási kötelezettség alól azt, aki erre hivatkozik. A vélelmek egy része megdönthető, azaz lehet bizonyítani az ellenkezőjét (ilyen például az a törvényi vélelem, mely szerint a gyermek apjának azt kell tekinteni, aki a fogantatás és a szülés közötti időszakban az anya férje volt), másik része megdönthetetlen vélelem, azaz kizárt az ellenkező bizonyítás (például az, hogy a 12 év alatti gyermeket büntetőjogilag védekezésre képtelennek kell tekinteni, így a gyermekkel való közösülés minden esetben erőszakosnak minősül).

Egy éjjel elkövetett magánlaksértés a legritkább esetben jár a lakók megölésével, így az új törvény által létrehozott vélelem statisztikailag távolabb áll a valószínűségtől, mint a fikciótól. Ráadásul a törvény még azt sem követeli meg, hogy a betörőt az ott lakók ártalmatlanítsák. Adott esetben tehát nem lenne büntethető az a járókelő sem, aki az utcán látja, amint valaki feltör egy zárat és ezért hátulról agyonüti egy lapáttal. Sőt, a törvény akkor is élet elleni támadásnak tekinti a jogtalan behatolást, ha nincs a lakásban senki, azaz élet kioltására semmi esély. Hovatovább így megölhető az a hajléktalan is, aki egy évek óta üres lakást este tíz után foglal el. Vajon ez a „védelem” is jogos?

Lehet, hogy az új szabály alkalmas a besurranó tolvajlások, rablások visszaszorítására, de az is lehet, hogy a betörők ezentúl gondolkodás nélkül lőni is fognak, esélyt sem hagyva védekezésre. A törvényhozó üzenete azonban mindenképpen veszélyes: rájöttek talán, hogy a büntetési tételek emelése nem tartja vissza az elkövetőket, de ahelyett, hogy a bűnüldöző hatóságok lépnének fel hatékonyabban a bűncselekmények visszaszorítása érdekében, a társadalom tagjaitól várják a megelőzést és a megtorlást. Ezzel egyszersmind azt mondja ki a jogalkotó, hogy a rendőrség és a bíróság alkalmatlan arra, hogy visszatartsa a bűnözőket az ilyen típusú bűncselekmények elkövetésétől. A sértettek vagy szemtanúk által szolgáltatott igazság azonban általában távol áll az arányos, személyre szabott, megfelelően súlyos büntetés kiszabásától.

És akkor még szó sem esett arról, hogy a vagyon elleni bűncselekmények büntetőjogi kezelésének eszköztára ugyan tovább szélesedett, de közben a gazdasági és szociális jogalkotás nem segíti elő a megélhetési bűnözés visszaszorítását.

1 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Rasszista indíték

| 2012. január 22.

A büntetőügyek szereplőinek származása, etnikai hovatartozása egyáltalán nem befolyásolhatja az ügyek kimenetelét. Olyannyira nem, hogy a vádlottak kisebbséghez tartozása nem is lehet tárgya a bíróság ítéletének. Más szóval a bíróság a tények megállapítása során nem térhet ki az egyes résztvevők származására. Még utalás szintjén sem.

Természetesen vannak olyan bűncselekmények és olyan körülmények, amikor szerepet kaphat a vádlottak vagy a sértettek származása. A közösség tagja elleni erőszak bűntette miatt folyó ügyben például meg kell állapítani, hogy az elkövető milyen etnikai csoporthoz tartozás vagy vélt tartozás miatt bántalmazta a sértettet. Itt sem kell azonban a személyek származásáról dönteni, csupán arról, hogy van-e olyan körülmény, amelyből erre az indítékra lehet következtetni. Ugyanígy, valakit cigány származása miatt megölni aljas indokból elkövetett emberölés, de nem azt kell vizsgálni, hogy az áldozat cigány volt-e, hanem azt, hogy a gyilkos azért ölt-e, mert szerinte az áldozat cigány volt. A vádlott származása pedig szintén a rasszista indítékú bűncselekményeknél jöhet számításba, ott is csak annyiban, hogy jelentősen gyengítheti a vádat, ha kiderül, hogy ő maga is ahhoz a közösséghez tartozik.

Marian Cozma megölésének ügye nem tartozik ebbe a körbe. Fel sem merült, hogy akár az elkövetők származása, akár a sértettek nemzetisége bármilyen szerepet is játszhatott az ügyben. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért tartalmaz a Veszprém Megyei Bíróság elsőfokú ítélete olyan megjegyzéseket, hogy „… ekkorra már a roma társaság több tagja is csatlakozott a felfelé rohanókhoz…”, vagy hogy a tanú „üldözésébe kezdő roma társaság a kergetést egészen a sarokig folytatta”. Szintén szerepel az ítéletben, hogy „02.55 körüli időben érhettek le a romacsoport első tagjai az utcára”, és az, hogy „megmagyarázhatatlan, hogy a 8-10 fő nagylendületű lerohanását követően Marian Cozma miért csak 2-3 romával verekedett a bejárat előtt”. Mindezt az ítélet azon részében, ahol a bíróság megállapítja, hogy szerinte mi történt a helyszínen. Miért tartotta szükségesnek a bíróság, hogy rögzítse azok származását, akiket felelőssé tesz az eseményekért? Csak a származás alapján lehet megkülönböztetni egy csoportot? Nyilván nem.

Kétségtelen, hogy vannak olyan esetek, amikor a tanúk vallomása tartalmaz az elkövetők származására vonatkozó megjegyzéseket és a bírónak a tanúvallomásokat valahogyan értékelnie kell az ítéletben. Ilyenkor azonban ki kell derülnie, hogy melyek a tanú szavai és melyek a bíróságé. A kettőt élesen el kell különíteni. Lehet idézőjelbe tenni a tanú szavait, lehet külön bekezdésben összefoglalni a tanú által elmondottakat, de egyértelművé kell tenni, hogy azt nem a bíró mondja, hanem a tanú. A Cozma-ügyben hozott ítélet ehelyett tele van ilyen mondatokkal (persze idézőjel nélkül): a tanú „észlelte, amint Cozma és a vérzőfejű, nagydarab cigány és legalább másik kettő cigány férfi összecsapott”. Valószínűleg a tanú fogalmazott így, de a félreértések elkerülése végett ezt érdemes lett volna jelezni.

Az ítélet hemzseg ezektől a kínos megnyilvánulásoktól, ami korántsem erősíti a bírósági verdikt elfogadhatóságát. Különösen óvatosan kellene eljárni egy olyan büntetőperben, amit nagy érdeklődés övez és rendkívül súlyos büntetések kiszabására került sor. A bírósági határozatokat úgy kell megfogalmazni, hogy fel se merülhessen, hogy a bírót befolyásolta a vádlottak (vélt) származása. A veszprémi ítélet ennek a követelménynek nem felel meg.

2 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Szakértői lelet

| 2011. december 29.

Magyarországon sok esetben a szakértői vélemény dönti el a pert. De mi a teendő, ha a pszichológus szakértő a kötelezően elvégzendő tesztek nélkül ad véleményt?

A szülők bírósághoz fordultak, mert nem tudtak megállapodni az apa és a gyermekek kapcsolattartásáról. A bíróság annak rendje és módja szerint igazságügyi pszichológus szakértőt rendelt ki, akinek az volt a feladata, hogy vizsgálja meg a gyermekeket és a szülőket. A bíró el is küldte a per iratait a szakértőnek, ehhez képest joggal értetlenkedtek a szülők, hogy a vizsgálat kezdetén miért nekik kell megmondaniuk, melyikük a felperes és az alperes. A szakértő először az apát vizsgálta, közben az anya a gyerekekkel kint várt a folyosón. Az apa vizsgálata idő előtt befejeződött, mert rövid beszélgetés után, a Rorschach-teszt felénél megunta az egészet és kisétált – mondván ezt a stílust ő nem köteles elviselni. Ezután az anya – feszült hangulatú, személyeskedésektől sem mentes – vizsgálata következett, mely önéletrajzi adatok megadásából, az apa által elmondottak kommentálásából és többfajta tesztből állt. Az anya vizsgálata alatt az ajtó végig nyitva volt, így az anya a szakértőtől tudta meg, miket mondott az apa, az apa pedig végighallgathatta, mit mondott az anya. Ez alatt a három óra alatt az apa vigyázott a gyerekekre, akikre ezt követően került volna sor, de miután öt órája a zord intézmény folyosósán kellett várakozniuk, már semmilyen kérésnek nem voltak hajlandóak eleget tenni. A szakértő egy szót sem tudott velük váltani, legfeljebb futósebességüket tudta volna lemérni. A család és a szakértő kölcsönösen feldúlva vált el egymástól.

A szakértő ezután szakvéleményt készített, mely alapján úgy tűnt, hogy mindenkit alaposan megvizsgált és a lehető legsablonosabb véleményt mondta ki: az apa normál módon tarthatja a kapcsolatot a gyermekekkel. A szakértő a szakvélemény elkészítésének díjaként elszámolta a négy (!) személy vizsgálatát és az igénybevett leíró munkadíját (pedig ő maga írt mindent). Az anya, akinek a vélemény nem tetszett, természetesen megtámadta a díjjegyzéket és a szakvéleményt is, az ügyet tárgyaló bíróság azonban egyiket sem látta aggályosnak. Az anya fellebbezett a szakvélemény alapján meghozott ítélet ellen. A másodfokú bíróság a kapcsolattartás kérdésében nem változtatott az ítéleten, a szakértői véleményt maga is elfogadta. A bírókat természetesen nem érdekelték a vizsgálat körülményei, ők a kész szakvéleményből dolgoztak, az pedig valóban egyértelmű volt.

Eközben az anya bepanaszolta a szakértőt az igazságügyi szakértői kamaránál. Azt sérelmezte, hogy a szakértő modortalan volt, nem nézte át a rendelkezésére bocsátott iratokat, úgy adott szakvéleményt az apáról, hogy mindössze egyetlen befejezett szakértői módszert sikerült alkalmaznia (a beszélgetést), a gyermekekről pedig úgy alkotott véleményt, hogy néhány percig látta őket futkározni a folyosón, végül minderre elszámolta a négy személy vizsgálatáért járó szakértői díjat. Az anya szerint a szakértő, ha nem végezte el a szakmai szabályok szerint szükséges vizsgálatokat, teszteket, nem adhatott volna szakvéleményt, ráadásul a szakértőnek az apai láthatás kérdésében folyó ügyben pont az érintetteket nem sikerült tesztelnie. A kamara megvárta, míg a bírósági ügy befejeződik, majd felmentette a szakértőt. Az indoklás szerint a panaszban említett okok egy része már nem lehet fegyelmi eljárás tárgya, mert a panasz beérkezése óta új, enyhébb etikai szabályok vannak, így ezekben a kérdésekben nem lehet elmarasztalni a szakértőt. A fennmaradó kérdések egy részében úgy foglalt állást, hogy azokban a bíróság döntött, így a kamara sem tehet mást. A többi felvetésre pedig az volt a válasz, hogy nem lehetett bizonyítani a szakértő felelősségét a szakértő által felvett jegyzőkönyv alapján. A kamara határozata ellen van helye jogorvoslatnak – a szakértő és a szakértői kamara elnöke fellebbezhet.

Az esetből általánosítani persze nem lehet, de a rendszer hibáját jól mutatja, hogy a bíróságot csak a leírt szakvélemény érdekli és akkor sem kérdőjelezi meg a szakértő munkáját, ha az nem végzi el megfelelően a vizsgálatot, holott jogszabály írja elő, hogy több vizsgálati módszert kell alkalmazni. A kamara pedig szívesen bújik a bíróság mögé, miközben az etikai kötelességeket és adott esetben a szakmai szabályait jelentő módszertani levélben foglaltakat éppen a kamara lenne hivatott betartatni.

A közvéleményben egyre kedvezőtlenebb kép alakul ki az igazságügyi szakértők munkájáról. A tendenciát meg lehetne állítani, ha az arra hivatott szervek betartatnák az előírásokat a legtöbb esetben perdöntő bizonyítékot szolgáltató igazságügyi szakértőkkel.

2 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |