Porlaky

Labdaház blog

A magyar az államról álmodik, az alkotmányra hivatkozik, de vajon mit csinál a szabadsággal? A blogszerző meggyőződése, hogy csak akkor lesz béke e hazában, ha majd a modern alkotmánytörténet tanulságait is képesek leszünk egymással megvitatni. Jobban leszünk, ha jobban értjük, hogy mi kell a szabadsághoz. Ehhez kíván a blog a maga szerény eszközeivel hozzájárulni.

Sporthazafiság és nemzeti szerencsétlenség

| 2012. április 2.

A TASZ egy facebook bejegyzése ébresztette fel a blogszerzőt téli álmosságával egybefolyt tavaszi fáradtságából, amelyben Vámbéry Rusztem jogtudósról és jogvédőről emlékeztek meg. Ez a poszt így nekik köszönhető.

 

Vámbéry Rusztem a büntetőjog, büntetőeljárási jog és a kriminológia elismert jogtudósának számított, a társadalomtudományi szemlélet képviselőjeként és meghonosítójaként tartják számon a büntetőjogtudományokban.  A Huszadik Század köréhez tartozó tudós éppúgy otthonosan mozgott a törvényelőkészítés gyakorlatában, mint a bírói jogalkalmazásban, az Igazságügyi Minisztériumban is dolgozott, de rövid ideig királyi táblabíróként is tevékenykedett. 1903-tól folyamatosan tanított az egyetemen, és a kriminológia első kinevezett egyetemi tanáraként teljesíthette volna ki tudományos pályafutását. Azonban 1920-ban az 1918-as forradalomban való részvétele miatt, mint a Nemzeti Tanács tagját, és a forradalmi események aktív résztvevőjét, megfosztották a katedrájától. Vámbéry ezek után a Horthy rendszer kérlelhetetlen kritikusa lett, a szabadságjogokat védő ügyvéd, aki - Valuch Tibor rövid életrajza szerint - a "szegények ügyvédjeként" vált széles körben elismertté. A baloldali, ellenzéki jogászság aktív tagja, a halálbüntetés ellenzője és a szabadságjogok védője. Ez a védelem kijárt a Horthy rendszer ellenségeinek: nemcsak József Attilát képviselte, hanem bizony Rákosi Mátyásnak is védője volt. Az egyre inkább a szélsőjobb által uralt Horthy-rezsim és törvényei elől 1938-ban Csehszlovákiába, majd onnan Londonba, végül pedig New Yorkba emigrált, ott is halt meg 1948-ban.

 

Vámbéry páratlan műveltségű, kiváló stílusú értekező volt, könyvei, publicisztikái ma is élő, eleven problémákat boncolgató, élvezetes olvasmányok. Az alábbi írás is ezt erősíti meg, amely a sporthazafiság és a nemzeti szerencsétlenség állítólagos kapcsolatát teszi helyére. Az írás 1932-ben a Századok folyóiratban jelent meg, amelyet a Vámbéry rövid írásaiból válogató "A mennyei Pilvax" című kötet adott ki újra.

 

“Bár az ember játékos állat, mégis az emberiségnek, mint ezerfejű Faustnak, ha értékítéleteit a józan megfontolás irányítaná, be kellene látnia, hogy »Öreg vagyok, hogy folyton játszam, / Túl ifjú, hogy ne szítson vágy.« Ennek a belátásnak a hiánya nyilvánul meg a komoly életcélok és a sport, magyarul: a játék viszonyának mindinkább elferdülő értékelésében. Látszólag az egészség és a testápolás a jogcíme annak a lélegzetvisszafojtó őrjöngésnek, amellyel az óceánon innen és túl százezrek lesik egy futballmeccs eredményét, annak az áhítatnak, amellyel milliók ajkán száll egy-egy baromi otrombaságú birkózó izomembernek a neve és annak a lelkesedésnek, amelyet a sportteljesítmények a tömegemberek idegdúcaiból az agysejtek megkerülésével közvetlenül váltanak ki. Valójában a sportőrületnek édeskevés köze van a népegészségügyhöz, amelynek szolgálatát hirdeti. Igaz ugyan, hogy a levegő, a víz és a napfény kultusza hasznos alternatívája a korcsmák és a kávéházak gőzének, de a sportfanatizmusból fakadnak a szívhipertrófiák és izomsorvadások is, amelyek a rekordhajhászatnak éppúgy velejárói, mint ahogy a rekordimádat a sportfanatizmusnak szükszégszerú járuléka. Nem a népegészségügy céltudatos fejlesztése kergeti az emberek millióit a stadionokba, a futballpályákra és lóversenyterekre, hanem az angol-amerikai sportdivat szolgai utánzása, a professzionista érdekből hajtott propaganda és az az – egyébként tiszteletre méltó – törekvés, hogy a tömeg mint ilyen, aktív életformához jusson.

 

Ezek a tényezők termelték ki azt a kritikátlan ostobaságot, amely mindannyiszor megnyilvánul, amikor a sportfanatizmus a nacionalizmussal párosul. Minthogy a nacionalizmus fogalmilag feltételezi, hogy hitvallói saját nemzetüket tartják kerek e világon a legkülönbnek és a sportverseny viszonylag csekély áldozattal teszi lehetővé ennek a föltevésnek bebizonyítását, a sport játékból hirtelen nemzeti eszménnyé magasztosul. »Magyarországnak erőt kell mutatnia a külföld előtt – mondta az OTT elnöke –, mert nemzeti szerencsétlenségnek tartanám, ha nem tudnánk megjelenni az olimpiai játékokon.« Ez a nemzeti szerencsétlenség (1932) részben elhárult ugyan, mert »az úszók és vízipólózók kiküldetését már biztosítottnak látja«, de még nyolcvanezer pengőnyi dollára van szükség, hogy végleg elmúljon a magyar nemzettől e keserű pohár. Nem az a nemzeti szerencsétlenség, hogy nincs devizánk nyersanyagra, gyógyszerekre és könyvekre, nem az a katasztrófa, hogy a föld jobbágyainak százezrei koplalnak, hogy az államháztartás egyensúlya megbillent, hogy egyetemeket és kultúrintézményeket kell lerombolni, hogy a fitalság a munkanélküli hadseregnek kényszerű rekrutája, hogy gyermekhalandóságunk első helyen áll az európai statisztikában – nem mindez, bár talán sajnálatos, mégse »nemzeti szerencsétlenség«. Nemzeti szerencsétlenségnek nem az számít, ha az derülne ki, hogy nincsenek jobb munkásaink, jobb gondolkodóink, tehetségesebb művészeink, mint a többi emberfajtának, hanem az a vészes lehetőség, ha nem derülhet ki, hogy a magyar nemzeti láb a futballban különb a lengyel nemzeti lábnál vagy a magyar nemzeti kar a kardvívásban a belga nemzeti karnál. Valamikor azt tanultuk, hogy nyelvében él a nemzet s most kiderül, hogy egyéb izomcsoportok mennyivel jelentősebb szerepet játszanak a nemzeti gondolat beteljesedésében.

 

Volt egy kor, amelyben a katonailag levert magyar nemzetről Heine Henrik azt írta: »Wenn ich den Namen Ungar hör; wird mir deutsche Wams zu enge« (»Ha nevét hallom a magyarnak, szűkül rajtam német zekém«), volt egy kor, amikor Deák Ferenc az igazságügyminiszteri székben ült, anélkül, hogy a vívósportban kitűnt volna, amikor Eötvös József báró kultuszminiszter csak az állambölcsészeti irodalomban ért el európai magasugrórekordot, amikor Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Szalay László, Klauzál Gábor vagy Szentkirályi Móric sem lovaspólóban, sem futballban nem dicsekedhettek számottevő eredményekkel és mégis némi túlzás nélkül alig lehet ezt az időszakot a nemzeti szerencsétlenség korának keresztelni. Még talán azt a későbbi kort se, amikor Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán képzeletének szilaj paripái a zöld gyep helyett a fehér papíron száguldtak, amikor Szilágyi Dezső, Csáky Albin és id. Wekerle Sándor, mint a liberalizmus bokszbajnokai, ha nem is éppen a ringben, de mégis az európai porondon »mutatták Magyarországnak erejét«. Vagyis helyesebben volt egy kor, amikor Magyarországnak nem is kellett erőt »mutatni«, mert volt ereje, anélkül, hogy mutatta volna.

 

Mostanság mintha némi hiány keletkezett volna Deák Ferencekben és Eötvös Józsefekben, tehát úgy látszik, mintha pótlásukra valóban szükség volna, hogy championjaink nemzetközi szereplésben legalább izomvalutánk stabilitásáról tegyenek tanúságot. Csakhogy az izomrostok kultúrfölénye és játékosaink fegyelmezettsége e hiány pótlására még akkor se mutatkozna alkalmatosnak, ha az összes olimpiai díjakat magyar versenyzők vinnék el. Tudvalevő, hogy még a háborúk sorsát sem a kardvívók ügyessége és az úszóbajnokok kitartása dönti el, még kevésbé a nemzetekét, amelyeknek életereje és egészsége sokkal kevésbé függ akár a háborújátékban, akár a játékháborúban elért sikerektől, mint a mezőgazdasági napszámosok, az ipari munkások vagy a szellemi proletárok élelmezési és lakásviszonyaitól. Lényegesen könnyebb azonban a nemzeti hiúságot sportdicsőséggel legyezgetni, mint a népegészséget biztosító munkáslakásokról és munkabérekről gondoskodni. Politikai és gazdasági depressziók idején a római császárok mindig arra törekedtek, hogy a panem et circenses jelszavát hangoztató plebsnek igényeit mindkét irányban kielégítsék. Ma a kenyér körül baj van, tehát csak logikus, ha a panis-t is circus-valutában utalják ki. Minél kevesebb a kenyér, annál több circusra van szükség, amely mindig alkalmas, hogy a játékos hajlamú tömegek figyelmét az igazi nemzeti szerencsétlenségektől elterelje. Mindenkinek meg kell adni a magáét: az úri osztálynak a lovaspólót, az autóversenyt és a vadászatot, a misera plebs contribuens-nek a futballt, a bokszmeccseket, a sífutást és egyéb demokratikusan jutányos szórakozásokat. Meg kell csillogtatni előttük az izomerő megadinjeiben mért nemzeti dicsőséget, akkor könnyebben feledkeznek meg a nemzeti dicstelenségnek egyéb szimptómáiról. Ha pedig ez a valutáris nehézségek miatt nem sikerül, ha a föld koplaló népét, a tönkrement kereskedőt, a diplomás nincstelent és a gyáraknak elbocsátott munkásait nem lehet megvigasztalni azzal, hogy a magyar kard Los Angelesben ismét diadalt aratott és a magyar úszók még a fókákat is megszégyenítették , úgy ez valóban nemzeti szerencsétlenség. Legalábbis azoknak, akik magukat irigylésre méltó önbizalommal a nemzeti szerencse csalhatatlan kovácsainak tartják.”

 

(Az írás forrása: Vámbéry Rusztem: A mennyei Pilvax, Századvég - Nyilvánosság Klub, Budapest, 1994, 206-209.)

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Gyülekezés vagy erőfitogtatás

| 2012. január 21.

A kormány a hírek szerint március 15-én beszáll az utcai politizálásba. Nem törődve azzal, hogy a sorozatos tüntetések politikai válságot jeleznek. Politikai válságot jeleztek a nyolcvanas évek végén, 2006-ban és az utóbbi másfél évben is.

Politikai válságot jeleznek, mert a politikai intézményrendszer meglévő keretei (parlament, kormányzat, érdekképviseletek, közmédiák) nem képesek konstruktív keretek közé szorítani a politikai vitákat. Figyelmen kívül hagynak, kirekesztenek, vagy egyenesen elnyomnak bizonyos álláspontokat. A nyilvánosságból kiszorultaknak pedig nincs más választásuk, mint utcai demonstrációkkal vagy egyéb más alternatív módon (pl. éhségsztrájk) felhívni magukra, illetve álláspontjukra a figyelmet. A gyülekezés ebben az értelemben egy olyan közösségi véleménynyilvánítás, amelynek célja a kisebbségben lévő politikai szereplők, vagy bármilyen a hivatalos intézményrendszerben elnyomott, elhallgatott álláspontot képviselők hangjának felerősítése. A fentiekből világosan látszik, hogy a gyülekezési szabadság ilyen felfogása alapján egy kormánypárti tüntetésnek nehezen tudunk értelmet adni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kormánynak ne lenne joga ilyet szervezni, hanem azt, hogy a kormány által szervezett demonstrációk gyengítik és nem erősítik a politikai rendszer parlamentáris jellegét.

Van persze egy másik összefüggés is, amely a gyülekezési szabadságot a politikai szereplők számára fontossá teheti. A közös véleménynyilvánítás és a nép fizikai jelenléte nagyon komoly figyelem- és politikai hatáskeltő jelenség. Egy komoly tömeg jelenléte azt az érzetet keltheti, mintha az “egész” nép velünk volna. S ez a nagyhatású közösségi elmény egy politikai szereplő fajsúlyát és politikai legitimációját erősen befolyásolja. Nemhiába fanyalodtak ilyen nagy demonstrációk szervezésére komoly legitimációs deficittel rendelkező kormányok, vagy éppen kormányt megdönteni akaró forradalmárok. A nagyszabású politikai rendezvények tétje nem csupán a minél hangosabb közös véleménykifejezés, hanem egyfajta versengés azért a kimondható állításért, hogy “velünk van a nép”. A legitimációnak ez a felfogása, a nép ily módon kikért utólagos jóváhagyása viszont túl van már a parlamentáris demokrácia keretein.

Ha egy kormány azért szervez nagy demonstrációt, hogy politikai támogatottságát felmutassa, az inkább a gyengeség és a legitimációs deficit jele. Egy magabiztos, legitim kormányzatnak számtalan lehetősége van arra, hogy polgáraival kapcsolatba lépjen, és álláspontját közvetítse, támogatottságát megőrízze, és megalapozottan bízzon az újraválasztásában. Nem szorul az utcai tömeg lélektani támogatottságára, a “velünk a nép” élményének legitimitás-pótlékára.

Érdemes újranézni az 1957. május 1-én tartott tömegdemonstráció képeit. Egy illegitim, morálisan megalázott hatalom erőfitogtatása. Valóban erre vágyna Orbán? A kormánynak el kell döntenie mit gondol arról, mi biztosít nagyobb felhatalmazást, egy megnyert törvényes választás vagy egy sikeres tömegdemonstráció. Ha úgy érzi, megszolgálta és megszolgálja a választók bizalmát, nyugodtan hagyhatja az utcát a felhatalmazást ki nem érdemlő ellenzéknek. Ha viszont kétségei vannak, menjen az utcára, és hagyja a kormányt. Ha komolyan veszi Orbán a parlamentáris demokrácia belső logikáját, amit annyira megígért az európai képviselők előtt, akkor nem lehet egyszerre "kint és bent". De ne legyen illúziónk, úgyis megpróbálja.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

A polgári engedetlenségről

| 2011. december 24.

A kormányzó többség a tegnap megszavazott törvényekkel elhagyta a parlamentáris demokrácia díszleteit, és az ellenzék sem fogadja már el a ráosztott statiszta szerepet, radikálisabb politikára váltott.

 

Ez a radikálisabb politika az alkotmányosság keretei között a közvetlen demokrácia eszköztárától a tiltakozás és a polgári engedetlenség politikájáig terjedhet. A tegnapi nap fényében érdemes azt megvizsgálni, hogy mit is jelent a polgári engedetlenség politikája. Erről már az ún. kordonbontás akció idején parázs vita folyt. Én ebben a vitában azokkal értek egyet, akik azt képviselik, hogy a kordonbontás nem volt a polgári engedetlenség jó példája, ugyanis az akció során a törvénytisztelet őszintesége erősen megkérdőjelezhető volt. (A Fidesz az akcióban résztvevő képviselőknek szóló iránymutatásában az szerepelt, hogy rendőri fellépés esetén hivatkozzanak mentelmi jogaikra, és nem szabad elismerni a jogsértést.) A tegnapi LMP-s akcióval szemben azonban ilyen aggályok nem merülhettek fel, talán azt is mondhatjuk, hogy a tegnapi akció, a polgári engedetlenség egyik tankönyvi példájának is tekinthető. Annak meghatározásához, hogy mit jelenthet egy alkotmányos demokráciában a polgári engedetlenség politikája a politikai filozófia klasszikusának, John Rawls-nak, a fejtegetéseit hívjuk segítségül. Ezzel a szöveggel kívánok minden olvasómnak békés és boldog ünnepeket.

 

A polgári engedetlenség alkotmányos elmélete három részből áll. Először is egy ilyen elméletnek meg kell határoznia és a demokratikus közhatalommal való szembenállás más formáitól meg kell különböztetnie az ellenszegülésnek ezt a módját. A szembenállás sokféle formát ölthet, a törvénybe nem ütköző tüntetéstől és a próbaper megindítását szolgáló jogsértésétől a fegyveres akcióig és a szervezett ellenállásig. Az elmélet kijelöli a polgári engedetlenség helyét e lehetőségeken belül. Másodszor körvonalaznia kell, hogy egy (nagyjából) igazságos demokratikus rendszerben milyen alapon és milyen feltételek mellett jogos a polgári engedetlenség. Végül, harmadszor, meg kell magyaráznia, hogy mi a szerepe a polgári engedetlenségnek egy alkotmányos rendszeren belül, s hogy miért helyénvaló a tiltakozásnak ez a módja egy szabad társadalomban. (...)

 

Azzal a meghatározással kezdem, hogy a polgári engedetlenség nyílt, erőszakmentes, a lelkiismeretre hivatkozó, mégis politikai cselekedet, amellyel megszegik a törvényt, éspedig rendszerint azért, hogy a törvényben vagy a kormány politikájában változást idézzenek elő. Aki ilyesmibe fog, az a többség lelkiismeretéhez fordul, hogy kifejezésre jutassa mély meggyőződését: sérelem érte azokat az elveket, amelyek szabad és egyenlő emberek között a társadalmi együttműködés alapját képezik. (...) (A) meghatározás nem kívánja meg, hogy a tett ugyanazt a törvényt sértse meg, mint amely ellen tiltakozik. (...)

 

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a polgári engedetlenség nem csupán abban az értelemben politikai cselekedet, hogy a politikai hatalmat birtokló többséghez szól. Azért is az, mert politikai elvek vezérlik és igazolják, mégpedig az igazságosság elvei, amelyek körvonalazzák az alkotmányt és általában az intézményeket. A polgári engedetlenséget az emberek nem személyes erkölcsi meggyőződésükkel vagy vallásos hitükkel igazolják, noha esetleg követelésük megfelelhet annak, és alátámasztható azzal is. Az meg egyenesen magától ertetődő, hogy a polgári engedetlenség nem alapulhat kizárólag csoportérdekeken vagy önérdeken. A tettnek az igazságosság azon közös felfogására kell hivatkoznia, amin a politikai berendezkedés nyugszik. Feltételezzük, hogy egy elfogadhatóan igazságos demokráciában van az igazságosságnak olyan közös felfogása, amire a polgárok közügyekben, valamint az alkotmány értelmezésekor hivatkoznak. Ha a kormányzat huzamosan, ismételten és szántszándékkal megsérti ennek alapelveit, akkor nincs más választás, mint a behódolás vagy a szembeszegülés. Ez különösen nyilvánvaló az egyenlő alapvető szabadságok megnyirbálása esetén. Amikor egy kisebbség polgári engedetlenséget tanúsít, választás elé állítja a többséget: nézzetek szembe cselekedeteitek ilyen értelmű következményeivel, vagy ha nem, úgy a közös igazságérzet alapján ismérjétek el, hogy panaszunk jogos. (...)

 

A következő szempont, hogy a polgári engedetlenség nyilvános cselekedet. Kellő figyelmeztetés után nyíltan kezdenek hozzá, s nem titkolózva vagy titokban zajlik. Minthogy egyfajta felhívás, illetve alapvető és lelkiismeretbe vágó politikai meggyőződés kifejezése, ugyanúgy nyilvános fórumra kívánkozik, mint a közérdekű mondanivaló. Egyebek között ez a magyarázata a polgári engedetlenség erőszakmentességének. (...) A magatartás azt fejezi ki, hogy megszegjük a törvényt, de ha elmegyünk is a legvégső határig, azért a törvénytisztelet határain belül maradunk. Megszegjük a törvényt, de a tett nyilvános és erőszakmentes jellegével, valamint a jogi következményeinek vállalásával érzékeltetjük a törvénytiszteletet. A törvénytisztelet segít elfogadtatni a többséggel, hogy a tett politikailag valóban lelkiismeretbe vágó és komoly, a szándék az, hogy a közös igazságérzethez forduljunk. “

 

Az idézet forrása: John Rawls: Az igazságosság elmélete, (ford. Krokovay Zsolt), Budapest: Osiris, 1997, 430-434.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Hol a határ?

| 2011. november 29.

Már a jobboldali sajtóban sem tabutéma Orbán távozása. Ezek a gondolatmenetek a parlamentarizmus azon logikájából következnek, amely szerint ha egy kormány politikai kudarcot vall, annak politikai következménye a politikai felelősség vállalása. Parlamentáris hagyományunkban azonban a politikai felelősségvállalásnak nincsen rögzült hagyománya.

Tölgyessy Péter a Történelemtanárok Egyletének rendezvényén elmondott valóban tanítani való előadásában a mai politikai kultúra egyik legfontosabb forrásaként nevezte meg a parlamentarizmus politikai váltógazdaság nélküli hagyományát. A parlamentarizmusnak mint a közügyek nyilvános megvitatásának vannak tradíciói Magyarországon, de a politikai váltógazdaságnak nincs. Hiányzik az a politikai kultúra, amelyik a politikai felelősség viselésének szokásairól is szólna. Nem vigasztaló, hogy ez a hiány magyar “sajátosság”. A “politikai váltógazdaság nélküli parlamentarizmus” kultúrája tette ugyanis egyre békétlenebbé a közelmúlt hatalomváltásait, és az Orbán-rezsim erődemonstrációja is ennek a terméke.

A XIX. században parlamentarizmusnak azokat a kormányzási rendszereket nevezték, ahol a végrehajtó hatalom gyakorlása már kikerült az uralkodó kezéből, s azt a népképviseleti törvényhozásnak politikai értelemben is felelős kormány gyakorolta, ahol a politikai felelősségvállalásnak rögzültek a gyakorlatai, kialakultak azok a szokások, hogy mikor van helye bizalmi szavazásnak, mik a bizalmatlanság következményei, és ahol a működő politikai váltógazdaság a többségi elven nyugodott. Szente Zoltán közelmúltban megjelent átfogó monográfiájában arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon “(t)ulajdonképpen a parlamentarizmus egyetlen alapvető feltétele sem érvényesült maradéktalanul, még ha a kormányzás külsőségei, folyamatossága kétségtelenül hasonlatossá tették is a kontinens működő parlamentáris rendszereihez. (...) A sajátos pszeudo-parlamentarizmus továbbfejlődését valójában jelentős mértékben akadályozták azok a körülmények, amelyeket a korabeli politikusok és közjogi írók oly előszeretettel neveztek magyar »sajátosságoknak«". Ilyen magyar sajátosság volt, hogy "a magyar uralkodó közjogi jogállása, s ezen alapuló tényleges szerepe az európai parlamentáris rendszerekben szokásosnál erősebb, illetve aktívabb volt. (...) Más parlamentáris országban ezek átalakultak, és a mindenkori kormányok eszközeivé váltak a király alaki közreműködésével.”

Ezzel összefüggésben Szente szerint “Magyarországon – ellentétben valamennyi európai parlamentáris rendszerrel – nem fejlődött ki a kormány felelősségre vonásának módja, eszköze, sem a beiktatáshoz, sem a költségvetéshez, sem a kormány valamely más, lényeges javaslatához kötődő, a kormányt megbuktatni képes szavazás, sem önálló bizalmatlansági indítvány formájában. Az alkotmányos és a politikai gyakorlat sem fejlesztette ki a többségi elv és a kormány politikai felelősségének összekapcsolódását.” Ennek következtében nem feltétlenül távozott az a kormány, amely elvesztette a többség támogatását. A király támogatása volt ugyanis a döntő. Még a parlamenti bizalmatlanság kinyilvánítása sem feltétlenül vezetett a kormány távozásához.

A történeti alkotmány “parlamentarizmusa” a politikai felelőtlenség hagyománya is egyben.

Ez a hagyomány a harmadik köztársaság parlamentarizmusában is elvégezte romboló munkáját. Nem volt nehéz dolga, ugyanis a többé-kevésbé világos alkotmányos szabályokra nem épültek rá a politikai felelősség erkölcsi határaira is rámutató alkotmányos szokások. A demokratikus politikai erkölcs lehetőségfeltételeiről is szólt a Medgyessy-ügy, illetve erről szóltak a 2006-os válsággal kapcsolatos viták is.

Gyurcsány hosszú, a baloldalt kivéreztető agóniája utáni lemondásának az indokai azonban mások voltak, nem kapcsolódtak a politikai erkölcshöz, hanem annál inkább a sikeres gazdasági válságkezeléséhez. "Azt hallom, hogy én vagyok az akadálya a változásokhoz szükséges lépéseknek." Ezen eset alapján a kormányfőnek akkor kellene lemondania, ha dacára a parlamenti többségnek, mégsem tudja biztosítani a kormányzás sikerességét és stabilitását, mondjuk azt: működőképességét.

Nálunk egyelőre a politikai felelősségnek nagyon alacsony a mércéje, nem emeli semmilyen különösebb morális elvárás (pl. igazmondás, hogy összetettebb erkölcsi erényekről már ne is beszéljünk). Akik a politikai felelősséggel összefüggésben morális elvárásokat támasztottak, a baloldalon belül is kisebbségbe szorultak. De ma az állandósuló gazdasági válságban még a működőképesség fenntartása is bonyolult feladványnak látszik. Olyannyira, hogy a válság kezelése olyan "új" erényeket is megkíván, amelyeket az eddigi kormányfők, de különösen a jelenlegi, nem tartottak sokra: kiszámíthatóság, hitelesség, együttműködési készség, szerénység, és hát az a fránya igazmondás. Ezek szerint még a demokrácia iránt el nem kötelezett politikához is szükségeltetik valamilyen nem önkényes politikai erkölcs. Sajnálatos, hogy váratlanul érte a kormányt az a hír, hogy a piaci viszonyok között a működőképesség fenntartásának sajátos erkölcsi feltételei is vannak, és hogy ezek bizony nem a kormány szándékai szerint változó erkölcs szabályai. Bár nem valószínű, hogy ezt a felismerést nyilvánosan beismerik.

Így marad a kérdés, hogy vajon mikor indokolhatja az ország működőképessége, hogy a kormányfő lemondjon? Amikor az ország már csődbe ment? Vagy amikor már látszik, hogy nem fogja a csődöt elkerülni? Vagy akkor, amikor még más, hitelesebb személy vezetésével esetleg lehetne az országnak esélye, hogy a csődöt elkerülje?

Vajon a történelmi alkotmány vívmányaiból melyik megoldás következik?

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Parlamenti hétköznapok 2.

| 2011. november 21.

Nagy feltűnést keltett a múlt heti Hoffmann-Pokorni vita, egyfelől a kormányzati egység sérülékenységének látványos jeleként, másfelől pedig azért, mert a kormánytöbbség frakciói nem szokták szakpolitikai szempontból is értékelhető hozzászólásokkal kényeztetni a közügyek iránt érdeklődő hallgatóságot. Pikáns, hogy éppen a kormánnyal szemben brillíroznak. Mi történik itt? Csupán egy párton belüli torzsalkodás, vagy azért itt valami többről is lehet szó?

Az alkotmányjog tankönyvek népszerű fordulata, hogy „a kormányzat ellenőrzése a parlament önálló funkciója”. A kormány parlament előtti felelőssége lényegében ezt valósítja meg. „A folyamatos parlamenti ellenőrzés iránytűje a megadott bizalom és a parlamenti által elfogadott kormányprogram.” A parlamenti ellenőrzésnek ez a felfogása azonban nem pontos.

Az, hogy a parlamenti többség megszavazza a kormányprogramot, nemcsak amiatt lehet jelentős, mert a kormányzat parlamenti ellenőrzésének hivatkozási alapja lehet, hanem azért is, mert megteremti a demokratikus felhatalmazással rendelkező parlamentáris kormányzás lehetőségét. Ahogyan azt a nemrég a Verfassungsblog szerzői gárdájához csatlakozó berlini közjogász, Christoph Möllers, egyik új bejegyzésében is kihangsúlyozta: „A parlamentáris kormányzati rendszerekben nincs hatalommegosztás a kormányzati frakció és a kormányzat apparátusa között.” Az általánosan elterjedt nézetekkel szemben az, hogy a parlament választja a miniszterelnököt, elsősorban azt jelenti, hogy a parlamenti többség kormányoz, ergo a frakció is a kormányzat része. A többségi frakció és a minisztériumi adminisztráció együttműködése a parlamentáris kormányzás alapja. A minisztréiumi törvényelőkészítő munkának és a minisztériumi adminisztráció politizálódásának is ez az együttműködés ad értelmet.

 

Ha a fentiek fényében olvassuk újra Pokorni hozzászólását, akkor talán megérthetjük a miniszterelnök indulatos reakcióit. „A probléma a tervezettel az, hogy ez pusztán egymondatos deklaráció, nem fejti ki a részleteit, pedig általában a részletekben lakik a lényeg vagy sok esetben az ördög, márpedig itt, ahol nagyon fontos pénzről, nagyon sok pénzről van szó, érdemes ezt pontosítani ebben a tervezetben, és ilyen javaslatokat tenni is fogunk. (...) A törpe, kis önkormányzatok gondjait tapasztaltuk meg eddig, de gondoljunk arra, hogy jó-e, ha mindent egy nagy államigazgatással, egy nagy bürokráciával a kormányhivatalokon keresztül akarunk megoldani, miközben egyébként léteznek jó iskolafenntartó önkormányzataink. Miért tennénk ezt? Tehát fontos kérdés az alapstruktúrát érintő kérdés. (...) Ha valami mögé nem teszek pénzt, időt, energiát, munkát, hanem azt gondolom, hogy pusztán egy paragrafus erejével majd megteremtem - a paragrafus ingyen van -, annyit is ér. Ebbe energiát kell tenni, és én ezt hiányolom ebből a tervezetből. És szomorúan látom, hogy már tolja el magától a kritikák vagy a nehézségek miatt az államtitkárság ezt a hallatlan fontos dolgot.”

 

Finoman fogalmazva sem a harmonikus együttműködés jelei ezek. Arról tanúskodnak, hogy a frakció egy meghatározó politikusa szerint a kormányzati adminisztráció nem végzett jó munkát, és arról, hogy a közigazgatás átalakításának alapvető kérdéseiben nincs egyetértés. A hosszú előkészületek dacára az adminisztrációnak nem sikerült egy olyan törvényjavaslatot készítenie, amely mögé a frakció nyugodt lelkiismerettel megadná a politikai támogatást. Értsd: a demokratikus legitimációt. A kormány és a többségi frakció közötti harsány viták a kormányzati együttműködés válságát jelzik, és nem a parlamentáris ellenőrzés megnyilvánulásait.

 

A válság másik jele, hogy annak ellenére, hogy a többségi frakció rendszeresen vitába keveredik a kormánnyal, a kormány irányváltásának semmi esélye, a kormányfő erősebb a frakciónál. Ez azonban nem feltétlen kell, hogy így maradjon.

 

A kormányzat demokratikus mandátuma, és ereje ugyanis a frakcióban van. Amennyiben a frakció ennek az erőnek nem tud érvényt szerezni, és újra és újra nyilvános vereséget szenved a kormánytól, rendszeresen meghátrál, a hangoztatott véleménye ellenére szavaz meg törvényeket, az a kétharmad dacára a kormányzás demokratikus deficitjét is jelenti. S ez egyre nyilvánvalóbbá fog válni a Fidesz frakción belül is. Vajon arra kaptak felhatalmazást, hogy jobb belátásuk ellenére mindig a kormányfő és a kisebbik kormánypárt akarata szerint nyomják meg a gombot? Vajon mikor ébred rá saját erejére a frakció? Meddig tudja Lázár biztosítani a frakcióban az Orbán iránti lojalitást, ha a választópolgárok a kormány politkájaként továbbra is csak a kereszténydemokraták kulturális térítőmunkáját és Matolcsy láthatatlan gazdasági sikereit tudják beazonosítani. A Hoffmann-Pokorni vita kimenetele tehát arra is választ fog adni, hogy van-e tényleges súlya a többségi parlamenti frakciónak? Meddig kompenzálja ezt a súlytalanságot Orbán személyes varázsa és a növekvő képviselői fizetés?

 

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Egy folyóirat születése

| 2011. szeptember 15.

A Szuverén szeptember 13-án lett egyéves. E szerény évforduló alkalmából, egy rövid életű, de annál jelentősebb szellemi közösség, a Szép Szó folyóirat történetét idézzük fel Fejtő Ferenc visszaemlékezéseinek a segítségével.

A Szép Szó első száma 1936. márciusában jelent meg. Ignotus Pál Vissza az értelemhez című beköszöntő írásában a folyóirat programjáról a következőket írta: “Mióta az új irracionalizmus közhellyé vált, a racionalizmus visszanyerte becsületét. A “reformer” a maga létével rehabilitálta az egykori “haladónak” - ha nem is az egyéniségét, de éppen az iskoláját. Rájöttünk, már akinek erre rá kellett jönnie, hogy a lapos értelmű szó még mindig értékesebb, mint a laposan értelmetlen. És hogy egy igazság nem válik sekélyessé attól, ha sekélyes gondolkodású emberek is vallják. Vállalni az igazi közhelyet és mégis különbözni attól, aki gépiesen kelepeli, ez értelmi és művészi bravúr lehet. Szembeszállni a közhellyel, csak mert közhely: meglehetősen olcsó dicsőség. A “reformeri” közhely-gyűjteménynek is legkisebb hibája, hogy tudálékos eszme-csiráztatók töméntelen sokasága élősködik rajta, Homais gyógyszerésztől lefelé és Zilahy Lajostól fölfelé. A csirában van a hiba: az antiliberális, antidemokratikus, antiracionalista indulatban.

A fiatal értelmiségi elit ezzel tisztában van. Aki érintkezik vele, tudja, hogy nincs amit éppen ez a fiatalság egységesebb lenézéssel emlegetne, mint a “Helyet az ifjúságnak!” riadóval kezdődő szólamtárat s az egész fasisztikus, korosztályharcos ideológiát, melynek egyetlen rendeltetése, hogy a fiatalságot rohamosztag-töltelékké gyúrja s kiirtsa belőle az egyéniséget, a szemlélődés bátorságát és szabadságát, a függetlenség akaratát, tehát mindazt, amiért fiatalnak lenni érdemes. A fiatalság – ismétlem, hogy az elitjéről beszélek – egy évvel ezelőtt még hajlott arra, hogy atyai rábeszélésre “fiatalos” legyen, ma csak hatalmi szóval kapható rá, vagy hivatal és kenyér reményében. A “reform” szót véletlenül sem ejti ki másként, mint macskakörömbe téve – kár a szóért, de ki tehet róla, hogy így elbántak vele? - s mind tudatosabban és elszántabban vállalja lélekben a humanizmust és racionalizmust, a liberalizmust és a demokráciát.”

Ignotus Pál várakozásai nem teljesültek, a folyóirat megindulása után két évvel a zsidótörvények sokakkal együtt őt és Fejtőt is elűzték az országból, a folyóiratot Gáspár Zoltán vitte tovább, de az 1939-es sajtószabályozás után már nem jelentethették meg, az utolsó lapszámát 1939 augusztusában adták ki.

A szemlélődés bátorsága és szabadsága a Szuverén szerkesztői számára is elsőrendű érték, ahogyan a közügyek ésszerű megvitathatósága is. Az még a jövő titka, hogy meddig lesz ezeknek az eszméknek mecénása, olvasója és szabadsága. Mi nem tehetünk mást, osztjuk a Szép Szó szerkesztőinek kincstári optimizmusát, és reménykedünk abban, hogy a sors kíméletesebb lesz hozzánk.

A következőben Fejtő Ferenc visszaemlékezését olvashatják a Szép Szó megalakulásáról, szerkesztőiről, munkatársairól. 

"József Attilánál jöttünk össze Ignotus Pállal, s hárman megállapodtunk abban, hogy elérkezett az ideje egy régi tervünk megvalósításának: független irodalmi és politikai folyóiratot alapítunk. De hát minek egy új folyóirat, amikor ott a Nyugat, A Toll, a Gondolat, a Korunk, a Válasz, a Szocializmus, s mi bármelyikbe írhatunk? Nos, az új folyóirat létrehozása elsősorban Attila óhaja volt, mivel az említett sajtóorgánumok közül egyikben sem érezte magát otthon, sem világnézeti szempontból, sem pedig mint költő. A Nyugatot olyan hivatalos apparátus tartotta kezében, amely elutasította őt, a Gondolat a kommunisták ellenőrzése alatt állt, a népiesek Válasza épp akkor egyfajta zűrzavaros, parasztimádó radikalizmus irányába indult el. József Attila mást akart, valamit, amit sajátjának mondhatott, olyan antifasiszta folyóiratot, amely megalkuvás nélkül síkra száll a humanista és demokratikus alapelvek mellett. Olyan házat akart, amelyben ő az úr. Világnézetileg már közel került ahhoz az állásponthoz, amelyet Wilhelm Reich foglalt el akkoriban, arról álmodozott, hogy megteremti Hegel, Marx és Freud szintézisét. Ignotus Pál pedig, hármunk közül a legharcosabb, olyan orgánumot akart, amelynek hasábjain hajthatatlanul folytathatja küzdelmét a liberalizmusért.

Eldöntöttük tehát, hogy folyóiratot indítunk, most már csak pénzt kellett szerezni, kiadót, és címet kellett találni. Beszéltünk Hatvany Lajossal, aki hajlandó volt erkölcsileg támogatni minket, jóllehet nem hitt a vállalkozás sikerében. Ami pedig a finanszírozást illeti, úgy gondolta, máris túl sok a kötelezettsége, azt tanácsolta tehát, forduljunk unokatestvéréhez, báró Hatvany Bertalanhoz.
- A te humanista marxizmussal kapcslatos elgondolásaid nagyon megnyerték Berci tetszését – mondta -, és biztos vagyok benne, hogy megnyitja a pénztárcáját, ha látja, hogy ott vagy Attila és Ignotus Pali mellett.

Attila felkereste kiadóját, Cserépfalvi Imrét, ezt az alacsony termetű, élénk szellemű, haladó világnézetű férfit, aki küldetésnek tekintette a könyvkiadást, és üzletemberként is megállta a helyét. Mindkét lépésünk eredményesnek bizonyult, úgyhogy a legközelebbi találkozón már öten vettünk részt. Cserépfalvi vállalta a nyomdaköltségeket, a terjesztést, továbbá azt, hogy irodahelyiséget és szerkesztőségi titkárt bocsát a rendelkezésünkre, Berci bácsi pedig kész volt fedezni a szerkesztéssel és a különben szerény honoráriumokkal járó költségeket.

Nem volt könnyű egyezségre jutnunk a címet illetően: “Nehéz idők?” “Európa”? “A mai világ”? “Urbs”? “Kommentár”? Végül Attilának támadt egy ötlete, amelyhez váltig ragaszkodott, legyen a cím Szép Szó, amely nemcsak a szép szavakat jelenti, hanem a rábeszélést, a meggyőzést is, szemben a kényszerrel és az erőszakkal. Ignotus meg én úgy éreztük, hogy baj, ha egy lapcím magyarázatra szorul, úgyhogy elleneztük Attila elképzelését. Attila szeretett játszani, s javasolta, bízzuk a dolgot a véletlenre: írjuk föl a szóba jöhető címeket egy-egy papírlapra, dobjuk be a cédulákat egy kalapba, és húzzunk sorsot. Ebben maradtunk. Ekkor lépett be a helyiségbe Gyergyai Albert, irodalomkritikus és műfordító, akkoriban az Eötvös-kollégium franciatanára. Megkértük, húzzon ki egy cédulát. Megtette. Attila nyert. A sors a Szép Szó mellett döntött. Megállapítottuk, hogy végeredményben nem is rossz cím. Jóval később huncut képpel bevallotta,hogy - csalt. Mindegyik cetlire ugyanazt a címet írta fel, azt, hogy Szép Szó.

Így született meg a folyóiratunk, amely kispéldányszáma ellenére – 700-800 előfizetői példány és 1200-1500 példány a vásárlóknak – bevonult a történelembe, vagy legalábbis az irodalomtörténetbe, mégpedig hála a kitűnő hazai és külföldi szerzők írásainak. (...)
Költészetben József Attila volt a lobogónk, a folyóirat politikáját viszont Ignotus Pál határozta meg. A jó felépítésű, férfias, sportos alkatú Pali arca és mosolya szellemességről árulkodott, harcos természetű volt, bátor erkölcsileg és fizikailag. Ő volt kis csapatunkban a nagy “charmeur”. Egyszer nyíltan megkérdeztem tőle, hogy sikerül neki annyi csinos nőt levenni a lábáról.
Nagyon egyszerűen – válaszolta. - Mindig őszintén udvarolok. Őszintén szerelmes vagyok, és az ilyesminek nehéz ellenállni.

Ami azt illeti, mi, a barátai se igen tudtunk ellenállni Pali “charme”-jának. (...) Páratlanul kitűnő társalgó volt Ignotus Pali, harapósan polemizált. (...) A második világháborút (...) Angliában élte át: dolgozott a BBC-nek, mukatársa volt a New Statesmen and Nationnek, a Times Literary Supplementnek és egyik tevékeny tagja a Károlyi Mihály vezette londoni magyar demokratikus mozgalomnak. A háború után a magyar szociáldemokraták, az 1945-ben alakult kormánykoalíció tagjai a londoni magyar követség sajtóattaséjává neveztették ki, körülbelül akkor, amikor én lettem a párizsi magyar követség sajtóirodájának igazgatója. 1949 nyarán Ignotus óvatlanul, figyelmeztetéseink ellenére – az időközben kommunista állammá lett Magyarország ekkor már elkezdte a Tito-ellenes boszorkányüldözést, s a Rajk-perre készült – repülőgépre ült, hogy Budapesten meglátogassa súlyos beteg édesapját. Meggyőződése szerint a tisztogatás csak az elhajló kommunistákat érinti, de nem terjed ki a magafajta nem kommunista, de lojális értelmiségiekre. Részt vett édesapja nagy, nemzeti temetésén, de rögtön utána letartóztatták, és “mint az Intelligence Service zsoldjában álló kémet” elítélték. Hét esztendőt töltött börtönben.

Mecénásunk, Hatvany Bertalan báró olyan volt, mint egy testes kínai mandarin. Az ázsiai kultúrákra szakosodott orientalista – több ízben járt Ázsiában – nemcsak pénzzel támogatta a Szép Szót (évi háromezer pengővel), hanem azzal is, hogy szerényen részt vett szerkesztőségi értékezleteinken, amelyeket olykor-olykor az ő palotájában tartottunk. Akkoriban jelent meg Ázsia lelke című könyve, amelyről József Attila baráti hangú, de szigorú kritikát közölt a Szép Szó 1936. márciusi számában: sajnálja – írta -, hogy a szerző az ázsiai vallások és ideológiák értelmezésében nem alkalmazta a történelmi materializmus módszerét. (...)
A Szép Szó arculatát kialakító többi munkatárs közül a következőket említem: Horváth Tibor, Németh Andor, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán.

Horváth Tibor fiatal orientalista és régész volt, a népvándorlás korára szakosodott. Folyékonyan beszélt kínaiul és japánul. A játékos szellemű fiatalember lebilincselő tanulmányt írt Árpád fejedelemről, Pannónia meghódítójáról: a magyar államalapítás félelmetes harcosait olyan nomádoknak ábrázolta, akik fontosabbnak tartották a Bizánccal és a perzsákkal folytatott kereskedést, mint az itáliai inváziókat, amelyek során egészen Toulouse-ig eljutottak. Deheroizáló és kihívó, provokatív arckép volt ez: a tanulmány megírása idején ugyanis a “törzsökös” magyarok lenézték, megvetették a kereskedelmet. Horváth a háború éveit Japánban töltötte, hazatérése után a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Útban hazafelé megállt Párizsban, és találkoztunk: meglepetésemre marxistának vallotta magát, pedig liberális, agnosztikus gondolkodásúnak ismertem azelőtt.

K. Havas Gézával régi ismerősök voltunk. Nagykanizsán született ő is, de két-három évvel korábban, mint én. A cigányképű fiú kiváló tanuló volt, de kicsapták a gimnáziumból, mert gyakran látogatta a helybeli bordélyházakat. Esete botrányt kavart, s Havas-pártiakra és Havas-ellenesekre osztotta a város közvéleményét. Budapesten 1929-ben futottunk össze, engem, a tájékozatlan vidékit ő ismertetett meg a főváros kortárs irodalmával: Máraival, Zsolt Bélával. Rendkívül művelt ember volt. A vele folytatott beszélgetések során az a gyötrelmes érzés fogta el a vitapartnerét, hogy Havas a világon mindent olvasott. A marxizmussal való futó kaland után Géza Henry George amerikai publicista apostolává szegődött. A föld államosítását követelő georgizmusnak, ennek az ultraliberális, majdnem anarchista tanításnak volt néhány híve a budapesti egyetemen, Havas mindenesetre alkalmas platformnak tartotta a jobb- és baloldal tekintályeinek, a népieseknek és a marxistáknak a megtámadására. 1944-ben behívták munkaszolgálatra. Örkény István elképzelése szerint Havas társalgási modorban megkérdezte az egyik keretlegénytől:

- Uram, mi a véleménye Hölderlinről?

- Kicsodáról? - förmedt rá az őr.

- Hát Rilkéről? - folytatta Havas.

Az őr elvörösödött dühében: rájött, hogy a fogoly gúnyt űz belőle, és azon nyomban agyonlőtte. K. Havas Géza sok érdekfeszítő közgazdasági és politikai tanulmányt hagyott az utókorra, amelyek újrakiadásra várnak.

A szerkesztőbizottság tagja volt Gáspár Zoltán is, azután, hogy Ignotus Pali, Hatvany Berci és jómagam az emigrációt választottuk, ő irányította a folyóiratot, egészen az 1939-ben bekövetkezett betiltásig. Szegeden született, szegény sorsú családban. Radnóti Miklóssal, Budai Györggyel, Ortutay Gyulával együtt a “szegedi fiatalok” csoportjába tartozott, ő volt a csoport egyetlen olyan politikai gondolkodója, aki formátumban Bibóhoz hasonlítható. Egy nap cikket kaptunk tőle, amely olyan fokú érettségről tanúskodott, hogy mielőbb meg akartuk ismerni a szerzőt. Demokratikus meggyőződésű, harcos szellemű fiatalembernek bizonyult, ritka volt az ilyen az akkori Magyarországon. Hatvany Berci vitt le bennünket autóján Szegedre, Gáspárral az egyetemi könyvtárban találkoztunk, ott dolgozott. A kedves, szerény fiúból sugárzott a tisztesség, a becsületesség, és egyébként is nyilvánvalóan többre volt hivatott, mint egy vidéki egyetem tanársegési állására. Azonnal szerződtettük. A Szép Szóban később megjelent tanulmányai is mintaszerűek, gyűjteményes kötetbe illőek voltak. Amikor 1938-ban Párizsba távoztunk, neki engedtük át műteremlakásunkat. Ma is őrzöm néhány Párizsba küldött érdekes levelét, amelyben a magyarországi helyzet alakulásáról tájékoztatott. Budapest rettentő ostroma alatt egykori házunk pincéjében morzsolta napjait. Amikor elcsitultak a harcok – ő azt remélte végleg – kiment, hogy vizet hozzon egy beteg embernek. Egy orosz katona nácinak vélte, és lelőtte.

Folyóiratunk munkatársai közül Remenyik Zsigmond volt talán a legszínesebb egyéniség. Földbirtokos fiaként Dormándon született (akárcsak Dormándi László konyvkiadó barátunk), ifjan elment Latin-Amerikába kalandot keresni, és első regényeit spanyolul írta.
Chilei, majd perui tartózkodás után házaló volt Paraguayban, majd boy egy szállodában Buenos Airesben, Argentína fővárosában. Aztán bálnavadászatra adta a fejét, később csendőr, majd favágó, pásztor és vadász lett a Falkland-szigeteken, Patagóniában, Bolíviában. Csempészettel is foglalkozott egy ideig, s egy bárban zongorázott. Mindenütt a kalandos életet hajszolta, no meg az irodalmat. Chilében huszonkét esztendősen aláírta a Rosa Nautica avantgárd kiáltványt, a chilei Valparaisóban, 1927-ben megjelentette a La tentación de los asesinos című könyvét, Peruban pedig a Las tres tragidias del lampero hallucinado című szürrealista regényt. 1928-ban tért vissza Budapestre, több regényt írt Swift modorában, és tejcsarnokot igazgatott Budapest egyik külvárosában. Jómagam 1931-ben ismerkedtem meg vele, illegális nyomdászunknál, a mindig barátságos, mosolygós Müller Lajosnál. (...)

Csoportunk doyenje, akit mindnyájan tiszteltünk, Németh Andor volt. Jó barátja, Déry Tibor találóan jellemezte őt, amikor azt mondta: andor olvasónak ihletettebb, mint írónak. Valóban, Németh Andor az olvasást művészi szintre emelte. Ő ismertette meg velünk Kafkát és Heideggert. (...) Németh Andort nemigen érdekelték a lét viszontagságaien helyzethez tudott alkalmazkodni. Mindennel megalkudott, feltéve, ha ki tudta elégíteni tudásszomját. Mindig azt mondta, hogy ifjúságának legszebb éveit a noir-moutier-i internálótáborban töltötte, melynek 1914-től és 1918-ig volt a foglya. A hadüzenet ugyanis Franciaországban érte, s mint ellenséges idegent őrizetbe vették. (...) Németh a táborból főként az ott olvasott könyvek emlékét hozta magával, vagyis egy egész könyvtárét. Kiszabadulása után Bécsbe költözött, s a magyar forradalmak leverése után emigrált baloldali értelmiségiek népes csapatához csatlakozott. Megjegyzendő, hogy semmi nyomós oka nem volt rá, hogy ne menjen haza, hiszen nem vett, nem vehetett részt sem az 1918. októberi, sem pedig az 1919. márciusi forradalomban. De azért villámokat szórt a Bécsi Magyar Újság hasábjain a Horthy-rendszerre, és támadta Hatvany Lajost, aki egy liberálisabb magyar emigráns lapot támogatott. Az egymással hadilábon álló két tömörülés tagjai ugyanabba a bécsi kávéházba jártak a Kärtnerstrassén. (...)
Legjobb barátja Koestler Arthur volt, aki gyengéden, szinte atyai módon szerette őt. 1938-39-ben sokszor találkoztunk Párizsban, míg aztán Koestlert internálták, mint ellenséges külföldit. A háború után Koestler mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját a hazatérésről. Németh azonban nem hallgatott rá. Túlságosan öregnek és fáradtnak érezte magát a franciaországi újrakezdéshez. Budapesten barátai, akik ekkor még a hatalom részesei voltak, rábízták a Csillag című folyóirat szerkesztését, mégpedig a kommunisták beleegyezésével. Aztán jött a szocialista realizmus korszaka, amelyben nem volt már helye Németh Andor kifinomult, eklektikus szellemének. Legközelebbi barátai hallották a megjegyzéseket, amelyeket az 1949. évi Rajk-per rádióközvetítéséhez fűzött: kezében volt az 1936-os Buharin-per jegyzőkönyve, és annak alapján előre megmondta, hogyan alakul a vádlottak önostorozó, “spontán vallomása” a bíróság előtt. Szóval nem hagyta magát becsapni. Néhány évvel később, pontosabban 1953 novemberében szívrohamban meghalt.

Horváth Tibor, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán, Remenyik Zsigmond, Németh Andor – megannyi jó kvalitású ember. Most, hogy ötven esztendő elmúltával lapozgatom a folyóiratunkat, meg kell állapítanom, hogy magas színvonalú és időszerű volt az a harminc-egynéhány szám, amit meg tudtunk jelentetni, és hogy ez a kommunisták által 1945 után betiltott sajtóorgánum kétségtelenül része annak az Atlantisnak, amelyet a mai magyar fiatalok meglepődve és elragadtatva fedeznek fel. Én úgyszólván kivirágoztam a Szép Szó szabad és színes közegében. A Szép Szó nem egyszerűen folyóirat volt, hanem állandó ösztönzést adó baráti közösség. (...)"

In: Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig Párizstól Budapestig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2007, 166-176.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Bibó és az önkormányzás elve

| 2011. augusztus 6.

"Nem lesz demokrácia Magyarországon az önkormányzás elvére épülő közigazgatás nélkül." Ezzel a ma is fájóan aktuális gondolattal emlékezünk a száz éve született Bibó Istvánra, a magyar állam demokratizálása iránt elkötelezett politikai gondolkodóra.

Az alábbi írás Bibó a magyar közigazgatási reformról írt esszéjének egy részlete. A szöveg 1947-ből számazik, amikor már jól láthatóak voltak azok a folyamatok, amelyek a magyar államszervezet demokratikus átalakítását megnehezítették, akadályozták.

A helyi önkormányzat kérdése

"Az önkormányzat kérdése Magyarországon hosszú időn keresztül úgy volt feltéve, hogy az önkormányzati közigazgatás és az európai nívójú, jó közigazgatás egymást kizáró ellentéteiként szerepeltek; ezért a 19. század közepétől kezdve egészen a régi Magyarország összeomlásáig a legtöbb közigazgatási reformterv végsőleg a kinevezési rendszert igyekezett a választási rendszer rovárására erősíteni. Ez a beállítás ebben a formában vagy rosszhiszemű, vagy legalábbis téves, de nem véletlen, hogy kialakult. Kétségtelenül igaz volt ugyanis, hogy a magyar közigazgatásnak a legrosszabb, legkevésbé szakszerű, legkevésbé hivatásszerű, legönkényesebb, legkevésbé felelős és legkevésbé demokratikus szellemű ágazata éppen az volt, melyet a leghangsúlyozottabban önkormányzati alapon láttak el, a vármegyei közigazgatás. (Érdekes, hogy a városok még a 19-20. században is annyira külön test voltak az ország közéletében, hogy a városi önkormányzatok aránylag sikeres működése alig szerepelt ellenérvként az állami kinevezésen alapuló közigazgatási reform tervekkel szemben.) Ennek az elmaradt közigazgatásnak a szakbírálói néha egészen határozott dzsentriellenes és úr-ellenes hangokat is megütöttek, ideáljuk azonban, melynek nevében kritikát gyakoroltak, legtöbb esetben nem a széles tömegekre támaszkodó demokrácia volt, hanem a 19. században a centralizált napóleoni hivatalnok-állam, a két világháború között pedig az eredményes és szakszerű tekintélyállam. Ezért fontos, hogy ma mérlegelés alá kerülő közigazgatási reformnál a régi vármegyei közigazgatás ellen felgyűlt közismert kifogások között különválasszuk azokat, melyek a feudális vármegye ellen irányultak, tehát megszívlelendők, és azokat, melyek egyáltalán minden önkormányzat ellen irányulnak, tehát elvetendők.

A vármegyei közigazgatásnak ugyanis nem az volt a legfőbb baja, hogy önkormányzati volt, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy nem volt már igazi önkormányzat. Hogy miért nem volt az, annak okai közismertek: az önkormányzati választói keretek szűk volta, a választott tagoknak vagyoni cenzus (virilizmus) révén kijelölt tagokkal való megszaporítása, az önkormányzati kulcspozícióknak néhány család általi való kisajátítása, az igazgatásnak néptők idegen, öncélú működése, szolgálat és hivatás helyett hatalmi helyzetként való felfogása stb. Közismert, hogy a vármegye az önkormányzatoknak még azokat a lehetőségeit sem töltötte ki, melyek a kiegyezés és ellenforradalmi korszakok szabadság szempontjából szűkös viszonyai között is rendelkezésre állottak volna. A megyegyűlések hangulata már csak országos nemzeti, nemzetiségi vagy irredenta kérdésekben tudott – elég külsőséges módon – felforrósodni, míg a vármegye sajátos feladatköréből fakadó kérdések mind kevésbé tudták a közvélemény érdeklődését felkelteni. Így vált szokássá, hogy míg az eleven és mozgalmas közvéleménnyel rendelkező városokban havonta, vagy még gyakrabban üléseztek a törvényhatósági, illetőleg képviselőtestületi közgyűlések, addig a vármegyék, melyek papíron a nemzet többségének politikai keretét jelentették, évenként kétszer tartott közgyűlést, rendszerint általános érdektelenség közepette. Ennek a helyzetnek a kialakulásában döntő tényező volt az, hogy a 19. század közepétől, pontosabban a kiegyezés után a régi nemesi vármegye, mely bármilyen kemény uralmi szervezet volt a szegénység tömegeivel szemben, a nemesség, mint független réteg vonatkozásában valóságos, eleven önkormányzatot jelentett, most átalakult hivatalnok vármegyévé, melyből a vagyonát vesztett köznemesség csinált magának hivatalnoki egzisztenciát. Ennek a szolgálatába állította a továbbra is fennmaradó önkormányzatot, és továbbra is megtartotta a néppel szemben való régi, uralmi magatartását, ahelyett, hogy engedte volna a megyét az egész lakosság közéleti fórumává válni. Ez pedig a megyei igazgatás tartalmának a fokozatos kiüresedését idézte elő. Csak ilyen kiüresedett önkormányzattal szemben lehetett aztán az 1886. évi Tisza Kálmán-féle reformot keresztülvinni, mely a kormány által kinevezett főispánt tette – az osztrák abszolutizmus adminisztrátorainak és megyefőnökeinek utódjaként – a vármegyei döntések igazi gazdájává, az alispánból pedig önkormányzati vezető helyett hivatalfőnököt csinált.

Itt vagyunk tehát a félreértés gyökerénél: mivel magyar földön a haladó megyei önkormányzat egyben mint igazgatás is közepes, gyengén teljesítőképesnek bizonyult, ezért alakult ki egy olyan gondolkodási séma, mely az önkormányzati közigazgatást azonosította az elavult, személyes, teljesítőképtelen igazgatással, a vele szemben államosított, kinevezésen alapuló igazgatást a jó, modern és teljesítőképes igazgatással. Ehhez az azonosításhoz igazolást nyújtott a francia centralizált közigazgatás és a német szakszerű közigazgatás túlnyomóan kinevezéses jellege, sőt még az is, hogy az angol helyi önkormányzat is formailag nagyobb részt kinevezett tisztviselőkkel dolgozott. Csakhogy ezek az iagzgatások nem azért voltak sokkal jobbak a magyarnál, mert kinevezésen vagy központosításon alapultak, hanem azért, mert az angol és francia környezetben egy sokkal aktívabb és mozgékonyabb társadalom állt szemben az államhatalommal és akadályozta meg, hogy igazgatás és közösség viszonya az uralom és alávetés egyszerű viszonyává váljék; másrészt francia és német földön a tisztviselőréteg szakmai és hivatási képzettségének és tudatának kifejlődése sokkal mélyebb és öntörvényűbb módon alakult, mint nálunk. Ennek híján nem véletlen, hogy nálunk minden szabadságtörekvés a szabadság és önkormányzat legfőbb biztosítékát minden szinten, a helyi önkormányzattól fel egészen az országos főméltóságokig, a funkciók választás útján való betöltésében látta és látja. Bármilyen döntő változások történtek is tehát időközben nálunk, ma sincs okunk a választáson alapuló önkormányzat fennmaradását, sőt továbbépülését elhanyagolható dolognak tekinteni. (...)"

(A részlet Bibó István: A magyar közigazgatási reform problémái című írásából származik. In: Bibó István: Különbség, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest, 1990, 69-71.)

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Régen családi ügy: a választójogi reform

| 2011. július 12.

Annak, hogy az uralmon lévő párt szabja meg a választás feltételeit, gazdag magyar hagyománya van. De ne feledjük, ez a hagyomány a demokráciával szemben határozta meg magát.

A kormányzópárt beterjesztette a választójogi tervezetét. Nincs benne semmi meglepetés. Egy ilyen, a nagy pártot (pártokat?) durván jutalmazó javaslatra számítottunk. Nincs vége a demokráciának, de tovább nehezül a valódi preferenciáknak megfelelő demokratikus akaratképzés. Ha belegondolunk, még ennek is örülhetünk, hiszen a most újra sokra tartott történeti alkotmány hagyománya amúgysem volt barátságban az általános titkos választójog eszméjével. A történeti alkotmány hatálya alatt soha nem tartottak általános, minden állampolgárt egyenlően megillető, titkos választást Magyarországon. Az általános titkos választójog eszméje nem talált támogatásra a stabilitásra vágyó keresztény-konzervatív pártokban.

Az alábbi írás, amelyből részleteket közlök, 1937 júniusában jelent meg a Szép Szóban, József Attila barátja, Gáspár Zoltán tollából. A kiválóan író jogász-közgazdász publicista annak az okait elemezte, hogy miért nem volt érdekelt egyetlen jelentős politikai tényező sem a harmincas évek Magyarországán a választójogi reformban.

Gáspár Zoltán: Konzervatív alkotmányreform vagy demokratikus átalakulás?

"A választójog kérdése a magyar alkotmányosság legkényesebb családi ügye. Mint a kényes családi ügyekben általában, itt sem látunk hajlandóságot a kérdés őszinte feltárására és alapos rendezésére. Résztvevőinek magatartását a kibontakozás erkölcsi kényszerűségének fanyar és huzakodó elismerése mellett a gyakorlati megoldás hol tudatos, hol ösztönös hátráltatása jellemzi. Mindnyájan tudják, hogy a fennálló helyzet tovább már nem tartható fenn, és tudják azt is, hogy ez a helyzet már nekik, az eddigi haszonélvezőknek sem felel meg. Azonban joggal tartanak attól, hogy az átrendezés kockázatos feladat, veszélyes társasjáték, és rettenetesen félnek, hogy ennek a játéknak a végeredményét nem előre beállítani. A végeredmény természetesen a hatalomgyakorlás örök törvénye szerint az kellene hogy legyen, hogy az eddigi hatalmi tényezők birtokállományukat teljes mértékben megtartsák, s még az a hasznuk is meglegyen, hogy ezt most már korszerűbb, biztosabb és zökkenésmentesebb politikai rendszer szavatolja.

A választójog kérdésének alkotmányszociológiai megvilágítása előtt nem kerülhetünk el egy rövid aktuálpolitikai helyzetelemzést. Színre-szemre úgy tűnik fel, hogy a választójog reformja egyetemes közóhaj, amely minden politikai tényezőt hatalmában tart. A valóság ezzel szemben az, hogy ez a reform egyetlen tényleges hatalmat gyakorló tényezőnek sem érdeke. Van egy nagy, objektív társadalmi és politikai szükségesség: a teljes és alapos változás igénye, mert hiszen a mai berendezkedéssel hovatovább még csak reakciót sem lehet kielégítően és korszerű formában művelni. S van egy közóhaj, ennek a helyzetnek mély és közvetlen átélése, a történelmi fordulópont felé közeledő társadalom ösztönének riasztójelzése, amely megszállva tartja a társadalom tág és amorf valóságát, és többé-kevésbé behatol a hatalmat gyakorló csoportok tudatába is. Ami aztán azokban történik, azt az ellenséges lelkierők súrlódásainak, ütközéseinek és harcának patologikus tényeivel lehetne jellemezni. A közvélemény egyrétű és egyirányú, amíg a maga amorf egységében tekintjük, mihelyt azonban zárt, pontosan körülírt és főként tényleges politikai hatalmat gyakorló csoportokat veszünk, azonnal vége a határozottságnak. (…)

Ma nem érdeke a választójog a kormánypártnak, mert ez a párt eredeténél, szelleménél és egész lényegénél fogva elképzelni sem képes más politikai formát, mint azt, amelyben a kormány rendelkezésére áll a pártnak, a párt a kormánynak, a mindkettő egy nagybirtokos-nagytőkés szövetségnek, amelynek csatlakozó szövetségesei és szélesebb osztályhátvédjei pedig egy feudális-bürokratikus közigazgatási gépezet révén biztosítják a rendszernek az „alkotmányos” túlsúlyt. Hogy ezeddigi túlsúlyt a megreformált választójog mellett milyen újsütetű erőszakosságokkal, basáskodással és csínytevésekkel lehetne elérni az eddigiek helyett, erről még nincs világos elképzelésük – ha lenne, akkor nem volna baj. Nem érdeke a kormányzópárttól több-kevesebb igyekezettel valamennyire elkülöníthető, ortodox értelemben vett konzervatív érdekeltségeknek sem, mert ezek attól tartanak, hogy a kialakuló új politikai rendben előálló osztályeltolódások során nekik nyújtják be majd a számlát azoknak a rétegeknek a nevében, amelyeket beengedtek a reakció sáncai közé. Nagyon jól tudják, hogy nem a demokratikus átalakulástól kell félniük, hiszen az egész reformparádé éppen ennek az elgáncsolása és kijátszása jegyében megy majd végbe. Ellenben igenis félniök kell attól, hogy a reakció haderején belül az új szövetségesek miatt nekik majd ezután kisebb rang jut.

Nem érdeke továbbá a becsületes választójog annak az egy képlettel meg nem jelölhető politikai áramlatnak sem, melyet a hivatalos politikai nyelvjárás sokféle kül- és legalább ennyi belpolitikai indokkal meghatározott udvariassága oly kecses szépítő kifejezésekkel címez: nevezetesen az illető áramlatot „mindennemű szélsőség”, anyagi erőforrásait pedig „guruló rubel és egyéb valuták” címén tisztelik. A „mindennemű szélsőség” utóvégre titkos választójog mellett is vígan élhet és virágozhat, sőt mint pápája harcaira való visszaemlékezéseiben kifejti, meg is van rá a lehetősége, hogy a „demokráciát saját ostobaságával fojtsa meg”. Ahol azonban még nem ért odáig a helyzet, hogy a demokrácia ostoba, csak a reakció előrelátó, ott ők nem igyekeznek arra, hogy titkos választójog legyen, ez fölösleges kerülőút számukra.

Végül, minden ellenkező látszattal szemben, nem érdeke a demokrácia és az igazi titkos választójog a Független Kisgazdapárt minden frakciójának sem. Ennek a pártnak a magatartását természetesen nem lehet egy mondatban kielégítően jellemezni, annál sokkal heterogénabb alakulat. Vezető rétegei a maguk politikai elgondolásait és hatalmi igényeit kétségen kívül komoly tömeghátvéddel támasztják meg, és ennek a tömeghátvédnek csakugyan érdeke volna egy korszerűsített reakció vagy legjobb esetben egy hagyományos értelemben vett jobboldaliság rendje. Nagyon is tartani lehet tőle, hogy valóban demokratikus tömeghátvédjük feszítőerejét csak addig veszik igénybe, amíg egy ilyen egyensúlyállapot bekövetkezik, s mozgalmukat egy kompromosszimus megoldás után lefékezik a cél előtt, amely ezeknek a vezetőrétegeknek a szempontjából amúgy is csak ideologikus természetű. Bizonyság emellett a párt állandósult fenntartásos ellenzékisége. Harcias és támadó lendülettel fordultak szembe a hatalmat gyakorló kormányzópárttal, ugyanakkor azonban óvatosan tartalékolják magukat a jelzett kompromisszumos megoldásra. Vezérüknek emberileg rokonszenves egyénisége is pontosan az ellentmondásoknak ehhez a rendszeréhez van szabva. Egyénileg bátor és lendületes, politikailag habozó, és két lehetőség között választani nem képes. S egy ilyen heterogén párt vezérségébe szükségképpen csak oly politikus juthatott, akinek a személyes elszántsága politikai bionytalanságot fedez. Ezt a megismerést még akkor is fenn kell tartanunk, ha a gyakorlati politikus számára nélkülözhetetlen taktikai érzék és az adott helyzethez való alkalmazkodás szükségének legteljesebb elismerése mellett csak egy kis margót is hagyunk az elvi következetesség és határozott vonalvezetés számára.

Ezzel szemben érdeke a demokratikus átalakulás és ennek eszköze, a becsületes választójogi reform a munkásságnak, a parasztságnak s az értelmiség és kispolgárság egy részének. Szóval olyan elemeknek, melyek a magyar politikában elhanyagolható mennyiségnek számítanak. S ezek közül csak az ipari munkásság jutott odáig, hogy tagjainak létszáma szerint is komolyan vehető politikai pártja legyen. Ha megfeledkezünk arról a politikai axiómáról, hogy ami mindenkinek érdeke, azzal törődnek legkevesebben, elmondhatjuk, hogy érdeke magának a népnek is.

A nép azonban csak szervezetekben, pártokban, mozgalmakban válik politikai tényezővé – s ha a fenti seregszemlét újból átfutjuk, elmondhatjuk, hogy Magyarországon a politikában a nép még csak mint fikció sem szerepel.

Várhatunk-e tehát komoly reformot oly tényezőktől, amelyeknek egész mivoltuk látszat reform után eseng, várhatunk-e demokratikus átalakulást antidemokratikus hatalmasságok egyetértéséből, legjobb esetben szcenírozott vagy családi jellegű civakodásától?

A felelet önként adódik. Reformot várhatunk, sőt reformok egész sorozatát, az alkotmányjog más területén is. Mindezek a reformok szándékuk és törekvésük szerint azonban kizárólag, a valóságban pedig túlnyomóan azoknak igyekeznek majd hasznukra lenni, akik létrehozzák, pontosan kifejezve, engedélyezik őket. (…)

Választójogi reform ma nem jöhet másként létre, mint a hatalmat gyakorló tényezők akaratából. Azaz akármilyen modern jogi mozzanatokkal dolgozó lesz is az új választójog, az eddigi uralkodó tényezők némi belső átcsoportosítás árán továbbra is szilárdan tartják a kezükben a hatalmat. Egy igazán komoly reform ma az uralkodó tényezők részéről teljes joglemondást jelentene. Erre természetesen nem fog sor kerülni. A legkedvezőbb esetben is csak az a helyzet fog bekövetkezni, ami megtörtént már világtörténelmi és magyar viszonylatban is egyszermásszor: tudniillik az uralkodó tényezők nagylelkű és önkéntes lemondása és engedékenysége a tizenkettedik órában, amiről azonban a huszonegyedik órában kiderül majd, hogy végelemzésben egészen jól jártak a nagy őszinteséggel. A szó valódi értelmében vett reform képtelenségét alkotmányszociológiai és történeti megfontolások egyaránt bizonyítják. (…) A titkos választójog áhítozva várt vagy rosszul titkolt félelemmel kísért demokratikus átalakító erejét (…) [a következő] tényezők fogják gátolni és gáncsolni.

Ilyen elsősorban a háborús eredetű kivételes hatalom, amely tizenkilenc esztendővel a háború befejezése után még mindig érvényben van, és nemigen szándékozik kimúlni a legközelebbi háborúig, amikor aztán igazán nem lesz illő panaszkodni miatta. Ilyen a helyi közigazagatás beidegzett hajlama az önkényeskedésre, ilyen egy demokratikus közvélemény hiánya, s ha Németországban a nácizmus kis híján alkotmányosan is uralomra tudott volna jutni, nem volna túlságosan meglepő, ha nálunk ugyanazok a választók, akik 1922-ben és 1931-ben kényszerből szavaztak Bethlenre, 1938-ban lelkesedésből szavaznának rája. Ilyen azonban legfőképpen egy valamirevaló és csak némiképpen kis ország társadalmi tagozódásához igazodó pártrendszer hiánya.

Eltekintve a Szociáldemokrata Párttól és bizonyos fenntartásokkal a Kisgazdapárttól, valamint a városi polgárság liberális töredék pártjaitól, a magyar politikában egyáltalán nincsenek is pártok, a szó demokratikus értelmében, hanem csak feudális-bürokratikus erők pártszerű álképletei. Ha a jelenlegi pártrendszer szétrobbantására és egy egységesebb pártrendszer kialakítására nincs kilátás, akkor az egész választójogi reformmal csak annyit érünk el, hogy a meglévő beteg kereteket több költséggel és fáradsággal fogják fenntartani azok, akiket illet. (…)

A demokratikus átalakulás szempontjából tehát, állapítsuk meg, nem sok reménnyel kecsegtető helyzet felé megyünk. Sajnos, nem az a helyzet a mai Magyarországon, hogy a demokrácia tömegei állnak szemben a reakcióval, hanem legjobb esetben az, hogy a hagyományos jobboldal áll szemben a fasizmussal. Nem szabad ezt az állapotot beletörődéssel nézni. A baloldal nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy szemlélőként nézi végig ezt a harcot, s nincs is semmi jele, hogy erre az álláspontra akarna helyezkedni. (…)"

Szép Szó 1937. június 

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Kisgömbös, a magyar sárkány

| 2011. július 5.

Az már eddig is közismert volt, hogy a “nemzeti egység” programját és a nemzetgazdaság talpraállítását célzó “nemzeti munkaterv” jelszavait a gömbösi politikai szótárból kölcsönözte a “fülkeforradalom” kormánya. Ezeket a párhuzamokat gazdagították a közmunka-program nyilvánosságra került részletei, és nem utolsó sorban a kormány sikerként kommunikált külpolitikai próbálkozásai.

Gömbös nemhiába vonzó a jobboldal számára, hiszen ő volt az, aki a gazdasági válság kezelésére alkalmatlan, az úri kaszinó kereteit levetkőzni nem tudó kormányok után, “modernizálta” a keresztény-konzervatív kurzust, és kivezette az országot a gazdasági válságból. A “modernizáció” nem csupán az olasz fasizmus társadalomképe iránti rajongást jelentette, hanem egy határozott ideológiával rendelkező, központosított tömegpárt kialakítását, a tömegkommunikációt tudatosan használó politikai propagandát, a hatékony és lojális közigazgatás igényét, aktív szociálpolitikát, az érdekképviseletek leépítését és egy államilag ellenőrzött korporatív kamara-rendszer kiépítését, a Nemzeti Bank által irányított gazdaságpolitikát, és nem utolsó sorban Magyarország közép-hatalmi ambícióit kiszolgáló külpolitikát.

A jelenlegi kormány külpolitikai ambíciói sem szerényebbek. Gömbös elsősorban az olasz orientációt erőltette volna, de ez a külpolitika Hitler hatalomra kerülése után hamar elbukott, igaz a gazdasági érdekek is a német kapcsolatok intenzitását követelték, a gazdasági fellendülés egyik legfontosabb záloga ugyanis a németországi mezőgazdasági export volt. A németek az egyre intenzívebb gazdasági kapcsolatokat egy függőségre épülő rendszerré alakították át, ami az éves utólagos elszámoláson alapuló klíring-rendszeren alapult. Ennek köszönhetően pár év után a náci Németország már mintegy másfél milliárd márkával tartozott Magyarországnak. A kiszámíthatatlan óriással mégsem volt olyan gyümölcsöző kereskedni. 

A párhuzam azonban néhány nagyon fontos vonatkozásban nem stimmel. Magyarország külpolitikai mozgástere ma összehasonlíthatatlanul szélesebb, mint a huszas-harmincas években. Magyarország része az Európai Uniónak, a nyugati katonai szövetségnek. Minden lehetősége meglenne arra, hogy a gazdasági válságból e szövetség értékrendszerének mentén, ennek a keretein belül keresse a megoldásokat. Orbán azonban tudatosan más irányt keres. A kínai kormányfő látogatását kommentáló mondata jól szimbolizálja ezt: “Tiszteletben tartjuk egymás politikáját, és ez jelenti az elvi alapját az együttműködésünknek". Ennek a mondatnak csak úgy van értelme, ha hozzágondoljuk, hogy “szemben Angliával és Németországgal, Magyarország nem teszi szóvá a kínai kormány súlyos emberi jog sértéseit.” Kínában az a jó, hogy nem akarja demokráciából pótvizsgáztatni a kormányt. Úgy tűnik kizárólag a gazdasági hasznosság elvei határozzák meg a kapcsolatot. Lehet. De eddig is ez jellemezte, és mégsem volt szükség ilyen gesztusokra.

Újra egy olyan ország gazdaságába akar egy magyar kormány belecsimpaszkodni, amely egy kiszámíthatatlan viszonyokat újratermelő diktatórikus politikai rendszeren alapul, és akivel – már csak méreteinél fogva is – nem lehet egyenlő partnerként szerződni. S nem utolsósorban, egy olyan óriással, akinek egyre határozottabb nagyhatalmi ambíciói vannak. Kínában nincs jogállam, semmi garancia nincs arra, hogy akkor is betartják a szerződéseiket, amikor az már nem áll az érdekükben. Ha a kormányzat politikai céljai megkívánják, rugalmasan eltérnek saját törvényeiktől is. Ezt bizonyítják azok az eljárások, ahogyan a politikai ellenzék alakjaival leszámol a rezsim. Ai Wewei letartóztatása és fogvatartása önkényes volt, még a kínai büntetőeljárásjogra sem volt tekintettel. Ügyvédet nem fogadhatott, felesége csak hetek múlva, egyszer találkozhatott vele, bármilyen letartóztatási parancs nélkül tartották fogva három hónapig. Aki az állam érdekeit veszélyezteti, az nem számíthat a törvényes eljárásokra és a jogaira. Komolyan kell venni a kínai alkotmány 51. paragrafusát: a személyes szabadság gyakorlása során nem szabad az állam, a társadalom érdekeit sérteni.

 “Elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak (...) Vélemény-kifejezés van, botrány, balhé nincs.” Ezek a mondatok még az új alaptörvény szellemével is nyíltan szembemennek, de a kínai alkotmány elveivel már jól harmonizálnák. Gömbös a huszas-harmincas évek progresszív jobboldali légkörének megfelelően az olasz fasizmusért rajongott, abban látta egy erős Magyarország lehetőségét, Orbán a jövő politikai rendszerét úgy látszik keleten sejti. Olyan partnerekkel hajlandó együttműködni, akik nem feszegetik hatalomgyakorlásának legitimációs deficitjeit. Gömbös olasz és német orientációjának is volt ilyen dimenziója. Azok a diktatúrák sem forszírozták a részben nyílt szavazással megválasztott parlament legitimációs problémáját, és a szabadságjogi garanciák hiányát. A tekintélyelvű kormányzáshoz való ragaszkodás újra egy kiszámíthatatlan óriás zsákmányává teheti az országot.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Nem kell több háború

| 2011. június 10.

A két világháború helyrehozhatatlan veszteségeinek az emléke sem veszi el a kedvet a háborús politikai nyelv használatától. Pedig, ha valami tanulsága lehet Trianonnak, akkor az az, hogy a politikai közösséget nem lehet ellenségképekkel pótolni.

Különösen groteszk, hogy éppen a trianoni emléknap idején uralkodik el a kormányzati kommunikáció gépezetében a háborús retorika. Az államadósság és a munkanélküliség ellen folytatunk most éppen háborút. A stratégák úgy gondolják, hogy a politikai összefogás záloga egy ellenség, amely ellen folytatott fogcsikorgató küzdelem majd egységes közösségé kovácsolja az embereket. Carl Schmitt lett hát a guru, a politika lényegének igazi tudója. A háborús logika azonban egy hamis történelem képpel kapcsolódik össze.

A nemzeti összetartozás napján tartott politikai beszédekből nem olvashatók ki olyan szándékok, amelyek tanulni akarnak a történelemből. Úgy tűnik inkább megváltoztatni akarják azt, egy “mi lett volna, ha” történelmi fantasy-világgal kihímezni. A nemzetstratégia felelőse például így nyilatkozik: “Ha olyan kormány van, mint Tisza István kormánya, akkor Magyarország összefogott, nemzeti érdekeket szem előtt tartó, védekező katonai hadműveletekkel nagyon sok területet megvédhetett volna.” Csak hát ilyen kormány nem volt. Hogy miért nem, arra azonban a nemzeti összetartozás méltóságát őrízve senki nem kérdez rá. Pedig érdemes volna. Valószínűleg a háborús belpolitika is békülékenyebb hangokra váltana.

A nemzeti összefogás “hamis realizmusának” régi története van. A nemzeti öntudat újratöltésének már az Antall-kormány alatt is a revíziós politika rehabilitálása volt az alapja és Trianon a kiindulópontja. Ez érthető abból a szempontból, hogy nem volt olyan ember az akkori Magyarországon, aki a trianoni “békediktátumot” igazságosnak, és elfogadható tartotta volna. Trianon elutasításában valóban megvolt az egység. De másfelől soha nem volt megosztottabb, soha nem választotta el mélyebb szakadék a magyarokat, mint abban az időben. A háborúból hazatért elkeseredett katonák, többnyire volt zsellérek, szegényparasztok, előbb a szociáldemokratákkal együttműködve egy polgári forradalmat támogatnak, de később az erőszaktól sem megriadó kommunisták bűvköré kerülnek. A vörös terrorra a különítményesek terrorja a válasz, majd az úri világ a kisgazdákkal szövetkezve létrehozza az új rezsimet. A béketárgyalások idején Magyarország végletesen megosztott ország volt, alkalmatlan arra, hogy érdekeiért a tárgyalóasztaloknál harcba szálljon.

A fehér terror után létrejövő új rezsimet, a csonka magyarokat, miután a szociáldemokratákat és egyéb politikailag veszélyesnek minősített személyeket az első választások idején koncentrációs táborokba zárnak, valóban Trianon tartja össze. De ne feledjük, a nemzeti összefogás ára a zsellérek, szegényparasztok, munkások, majd három millió ember, elnyomása. Az egység rájuk nem vonatkozott. Az egység ilyen hamis elképzelésének azonban meglett az ára.

Visszafogottabb megemlékezésre ösztönözhetne, ha nem felejtenénk el az összefüggést a trianoni bukás és a második világháború dicstelen befejezése között. Elég csak az összeomlás utolsó pillanataira utalnunk. Az egyik utolsó lehetőség a revíziós politika utolsó morzsáinak a megmentésére az 1944-es kiugrás lehetett volna a német szövetségből. A magyar politikai vezetés, Horthy és a Lakatos Géza vezette kormány, azonban képtelen volt megvalósítani az elképzeléseit, csúfos kudarcot vallott. Ahogy a téma egy monográfusa fogalmazott “a kritikus napokban az a politikai és katonai elit, amelyre a kormányzó országlása során támaszkodott, csekély kivételtől eltekintve, már nem állt mögötte. Horthy személyes tragédiája lehetett, hogy – családját és kis számú környezetét leszámítva – október közepének baljós napjaiban úgyszólván magára maradt.” Nem segítette a kiugrási kísérlet megvalósulását, hogy Magyarország a náci Németország katonai szempontból stratégiai hátországává vált. De a bukás döntő okai közé számított az a körülmény is, hogy az antifasiszta erők és a hatalom közt nem volt semmilyen érdemi párbeszéd, ahogy Vígh Károly a fent már idézett, Magyar Nemzetben megjelent írásában is hangsúlyozza: “A kormányzó és körei, különösen az 1944. március 19-i német megszállás után, képtelennek bizonyultak arra, hogy legalább az országmentés céljából szövetségre lépjenek a demokratikus baloldallal. Ugyanakkor a fordítottja is igaz: a baloldali erők túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy megnyerjék maguknak a kormányzati köröket egy közös német- és háborúellenes fellépésre. Erre például a szomszédos Romániában sor került.” Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háborúból való sikeres kiugrás helyett a nyilasok uralmával fejeztük be a háborút. Trianon öröksége ez is, ebből is lehetne erőt meríteni a nemzeti összefogáshoz, de azt már nem lehetne a háború nyelvén megfogalmazni.

Bibót kellene olvasni, és nem Tisza Istvánt isteníteni...

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |