Winter Ádám

Profil blog

A profil valaminek, elsősorban egy emberi arcnak bizonyos karakteres nézete és ábrázolása. De általános értelemben valaminek a keresztmetszetét jelenti. Egy-egy jelenség megfogalmazására, vélemény kifejezésére, a beszéd és az írás mellett, a képi vizualitás is lehetőséget ad. Sőt gyakran alkalmasabb forma a maga sajátos tulajdonságai és összetettsége folytán. A blog klasszikus és jelenkori műalkotások, valamint művészeti események bemutatásával szeretné ráirányítani a figyelmet a különböző jelenségekre, mintegy támpontokat adva a néző, a befogadó számára.

Élet-kor-kép-történet

| 2011. február 2.

Minden ember ugyanúgy tekint földi életére és annak hosszára világnézettől függetlenül: egy teljes egésznek gondolja azt. A benne lévő szakaszokat pedig egyformán fontosnak, azok jelentőségét az egészre vetíti. Tehát mikor megtervezi azt, jó előre tervez, és igyekszik ahhoz tartani magát, hiszen tudja, hogy az alapvető fontossággal bír.

Giorgione: A három életkor, 1500, olaj, fa, Palazzo Pitti, Firenze

Giorgione A három életkor című képén egyszerre, együtt jelenítette meg a különböző életkorokat. Ők lehetnek a nemzedékek, de egyúttal egy, ugyanazon ember életkorai is. A reneszánsz humanista világképe az embert helyezte a középpontba. Az egyén felméri saját helyzetét, sorsát és életútját, valamint annak meghatározó tényezőit. Az idő érzékelésének és teljességének újfajta felfogásában, az élet teljes időtartamának megtervezésében fontos az állomások meghatározása. Azok elérése mintegy figyelmeztető jelként jelenik meg. Ezeknél megáll az ember, és számot vet önmagával. Egyszerre tekint vissza és előre. A fiatalkor az intellektuális tanulás és az érzelmi tapasztalat időszaka; a felnőttkor az ismeretek gyakorlati hasznosításáé; az időskor pedig a nyugodt bölcsességé. Az életkorok átmenetet képeznek egymással, szervesen kapcsolódnak össze, az egyik a másikból következik. Azonos helyet foglalnak el. Giorgone nemcsak az egyénről, de egyúttal a családról is képet alkotott.

Az ember több módon is meghatározhatja elveit. Ebben az esetben a lényeg mégiscsak ugyanaz, legyen az közvetlen megfogalmazású vagy filozófiai bölcselet. A festők aztán ezeket a gondolatokat fordították át vizuális formákba a festményeken. A bizonyosfajta ismereteket feltételező és némi értelmezést igénylő mögöttes tartalmi mondanivalót számos vizuális eszköz – az alakok apró, mégis jól érthető kifejező gesztusai vagy a fény, mint a lényegi elemeket kiemelő elem – csak tovább fokozza.

Gioacchino Assereto: Izsák megáldja Jákobot, 1640, olaj, vászon, Ermitázs, Szentpétervár

Az egyéni kifejezésnek, a személyes érintettségnek mindig nagy szerepe van. Rembrandt például pont 50 éves volt, mikor a lenti képet festette. Bár sikeres művész volt, több megrendeléssel és nagy műhellyel rendelkezett, mégis anyagi gondokkal küszködött. Szeretett, Titus nevű fia lassan felnőtt korú lett, és a festő házának tulajdonjogát a gyermeke nevére íratta. Ezután nem sokkal csődöt jelentett, főleg a korábban felvett kölcsönök miatt. A festmény így figyelmeztető jel lehetett önmaga számára is, hogy a családjáról gondoskodjon.

Rembrandt Harmenszoon van Rijn: Jákob megáldja József gyermekeit, 1656, olaj, vászon, Staatliche Museen, Kassel

A konkrét bibliai történetek alapigazságokat hordoznak. A szövevényes családi szálakban mindig ott van az élet, a családi kötelékek folyamatosságának alapvető, magától értetődő szükséglete: megtartás és továbbvitel. Biológiai, egzisztenciális és szimbolikus értelemben egyaránt.
Tele vannak az élet alapelemeivel: származás, jog, vagyoni javak, öröklés, valamint a tipikus, többször visszatérő és megismétlődő emberi szituációkkal. Például a testvéreké, akik a családon belüli hierarchiáért és haszonszerzésért küzdenek. Ennek megfelelően kézzelfogható a harc, az árulás, az önkény vagy adott esetben a kiengesztelés és a megbocsátás.
Az egyik történetben Jákob egy szőrös kesztyű felhúzásával – amely így testvére adottságaira emlékeztette a már idős korában vak Izsákot – tévesztette meg saját apját. A másikban pedig maga a megöregedett Jákob döntött saját belátása szerint, és áldotta meg előbb a kisebbik unokát.
Az átadás aktusában azonban szintén benne van a múlt és a jövő – a megszerzett megbecsülése, a meglévő megőrzése és további gyarapítása. A kiválasztást is ez befolyásolja: ki az, aki a legrátermettebb mindezekre? A kedvezményezettnek nemcsak jutalma, de felelőssége is van. Utána neki kell gondoskodnia a tagokról, ezzel váltva meg a kedvezményezettséget. Ezt tette Jákob is Ézsauval: utóbbi csak a gazdag ajándékok és a személyes, beismerő megbánás után bocsátott meg. Mint ahogy később Efraim is katonai védelmet, tehát biztonságot nyújtott az idősebb Manasszének és a többi törzsnek.

A bibliai történeteket koroktól függetlenül etalonnak tartották, olyan dolgoknak, amelyek mérceként szolgálnak. Alapvetően egyszerű megfogalmazásúak, hiszen céljuk az volt, hogy mindenkihez szóljanak. Az írott és íratlan törvények betartása mindenkire kötelező. Legalábbis elvi alapon. Amikor valaki a szokásjogot áthágta, vigyáznia kellett arra, hogy később igazolást találjon az érintettek számára. Mert egyes dolgok végesek és visszafordíthatatlanok.

A művészekről
Giorgione (1478, Castelfranco Veneto – 1510, Velence) a velencei reneszánsz festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Fiatalon bekövetkezett halála ellenére is komoly életművet hagyott hátra. Művészetére a színfestészet, a világos és sötét színek kontrasztja jellemző. Néhány talányos képe még napjainkban is megfejtésre vár. Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606, Leiden – 1669, Amszterdam) művészetének szintén a fény által a sötétből kiemelkedő formák a jellemzői. Képei adott esetben felfokozott drámaisággal telítődnek, amelyekben mindig az emberi lét kérdései sűrűsödnek össze. Alakja nemcsak a XVII. század holland festészetből emelkedik ki, hanem példaképe későbbi koroknak is. Gioacchino Assereto (1600, Genova – 1649,Genova) kora barokk műveiben jól ötvöződnek egymással a realizmus lényegre törő és az erőteljes gesztusokkal átszőtt narratív elemek.
 

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Kétely

| 2012. június 21.

Egyre több a nők elleni erőszak, vagy csak egyre többször kerülnek az ügyek a nyilvánosság elé? A különböző helyeken és helyzetekben lévő emberek esetei között mégis van egy hasonlóság: a bizonytalanság, hogy mi is történt valójában. Ítélet és megítélés – pró és kontra.

Sértett, vádló, vádlott, bíró és a közvélemény. A személyek nemegyszer sokkal fontosabbak, mint a bizonyítékok. Bár nem egyszerű eldönteni, hogy mit is látunk valójában, mi van a szemünk előtt. A nemi erőszak sokszor nemcsak a szexuális együttlét „intimitása” miatt marad homályban, hanem a társadalmi ítélet miatt is. Korábban is tabutéma volt, de még napjainkban is az maradt.

A kényesen kezelt téma nyugtalanító érzetet kelt mindenkiben, még ha különböző módokon is. Adott esetben az ösztöntől, a nemi, társas és társadalmi szerep felvállalásából adódóan sokfajta érzés kavarog bennünk a dühös együttérzéstől kezdve, a passzív rezignáción és az éretlen zavarodottságon keresztül az álmacsó státuszfitogtatásig.

Guido Reni: Zsuzsanna és a vének, 1620, City Art Gallery, Auckland

A védekezés joga és az igazság keresése mindenkit megillet, gondolhatták már elődeink is. A művészetnek is megvan a maga klasszikus története: Zsuzsanna és a vének esetében a státuszuk alapján köztiszteletben álló két férfi hamis vádját a bíró tisztázta. Ennek megfelelően a reneszánsz és a barokk festészetben talán az egyik legtöbbet ábrázolt téma volt ez, a ma is fellelhető festmények száma több mint ötszázra tehető. De még itt is találhatunk kétértelmű példákat: előfordultak olyan ábrázolások, ahol a nő testi idomait erotikusan kihangsúlyozva ábrázolták a látvány élvezete miatt, valahol a morális példázat és a vágy között félúton. Azért számosan, mint Gentileschi vagy Rembrandt, egyfajta humánummal és megértéssel közelítettek a témához.

Nem volt könnyű ez még a felvilágosodás és a romantika után, a XIX. században sem. Akár Zola regényeiből is tudhatjuk, hogy teljesen elfogadott volt, és „jól megfért egymás mellett” a lovagias udvariasság, a családszeretet hite és a rövid, esti kitérők – sőt sokan természetesnek és „férfiasnak” találták ezt. Az erőszakok szinte már nem is események, hanem állapotszerűek voltak.

A XIX. század második fele a társadalmi viszonyrendszerek átalakulásának kora volt. A korábbi társas érintkezési formák, ha lassan is, de kezdtek megváltozni. Egyre közvetlenebbek lehettek bizonyos kapcsolati formák, de ahogy nőtt az emberek közeledését lehetővé tevő szabadság, úgy nőtt a kiszolgáltatottság veszélye is. A szabadság önmagában egyenlőséget jelentene? A XIX. század egyik hangsúlyos jelensége az ambivalencia.

Edgar Degas: Szobabelső: 1870, Philadelphia Museum of Art

Edgar Degas egyik képén – Szobabelső vagy A megrontás címen is ismert – magát az erőszakot nem látjuk. Igazából azt sem tudjuk, történt vagy történni fog-e erőszak, nincs igazi cselekmény. Csak sejtéseink lehetnek a két alak közötti viszonyrendszer és néhány levetett és földre dobott intim holmi miatt. A nő lecsúszott vállpántja jelen esetben nem a csábítás hívogató gesztusa. A fölény és az alávetettség jól érzékelhető, a nő védekező hátat fordítása ugyanolyan támadó felületet biztosít a férfinak a maga pökhendi testtartásával, magabiztos felsőbbrendűségi érzésével és gesztusain keresztül történő érvényre juttatásával.

Ma sem tisztázott, hogy Degas tudott-e valamilyen konkrét ügyről, esetleg ismeretségi körből maga is érintett volt valamennyire? Mindenesetre a festő a saját, tágabb környezetében tapasztalt dolgokra reagált – a kevesek között volt, akik egyébként több más esetben is megtették ezt. Degas felpiszkálta a korabeli néző érdeklődését. Kérdés persze, hogy kell-e, hogy a néző felelősségérzettel rendelkezzen. Degas minden bizonnyal úgy gondolta, hogy neki mint festőnek kell – így a kép egy státuszszimbólum lerombolása is egyben.

Ki a közönségesebb: a magára hagyott, védekezni és menekülni nem tudó és így kényszerből magát odaadó nő vagy a magabiztos és fölényes, erős férfi?

Nincs igazság. Csak a képnek. Többen, mégis túl kevesen foglalkoztak, tudtak foglalkozni ezzel a témával.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Barátságos képek

| 2011. január 26.

Mai korunkban egyre nő azoknak a kapcsolatoknak a száma, amelyek nem közvetlen személyes érintkezések alapján jönnek létre. Ezek leginkább egy vizuális hordozón keresztül jelennek meg. Létrejöttükben a privát életen túlmutató véleménynyilvánítás igénye figyelhető meg. A hasonlóan gondolkodók megjelenítése nem is annyira új keletű, a képzőművészetben is találunk rá példákat.

Hollósy Simon: Az ország bajai, 1893, olaj, fa, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Most itt csak azokkal fogunk foglalkozni, amelyek a nyilvános kiállítások megjelenésének korában tűntek fel. Korábban is voltak ilyen jellegű alkotások, de azok inkább egy szűkebb, intellektuális körnek szóltak. A társas kapcsolatokban aránylag új jelenségek voltak megfigyelhetőek a XIX. század elejétől fogva. A nagyvárosokban egyre több ember sűrűsödött össze, került egymás látóterébe. Új közösségek szerveződtek: szalonok, kaszinók, tudósklubok jelentették a társas érintkezés formáit. Itt aztán az emberek az éppen aktuális és fontosnak tartott témákat vitathatták meg egymással, mondhatták el véleményüket. Az is új volt, hogy olyan társadalmi rétegek tagjai kerültek egy társaságba, akik korábban nem érintkeztek egymással.

Az ismeretek megszerzése mellett az információigény is összehozta az embereket. Nemcsak az itthoniak nézték, hogy mi történik a világban, de a külföldön lévők is várták a hazai híreket. Érdemes már hazatérni, vagy még nem? A kényszerű emigrációban vagy csak önkéntesen távollevők szolidaritást vállaltak egymással.

Oreszt Adamovics Kiprenszkij: Újságolvasók Nápolyban, 1831, olaj, vászon, Tretyakov Képtár, Moszkva

És ezek a festmények ez utóbbit, magát a viszonyrendszert ábrázolják. A képek egyfajta nyílt kapcsolatformát mutatnak. Azonban a festők nemcsak egyszerű megfigyelők és ábrázolók, hanem véleménynyilvánítók is. Közölni akartak valamit, sőt állást foglaltak.

Az ábrázolt, a festő és tulajdonképpen a néző között valamifajta személyesség jön létre. Ez lehet azonosulás vagy szembesítés is. Az első esetben akár közvetlen barátságról is beszélhetünk, de lehet csak egyszerű fraternalitás, barátiasság is. De a veretes kifejezés, az elvbarátság sem áll messze a valóságtól, sőt.

Pierre-Auguste Renoir: Claude Monet olvas, 1872, olaj, vászon, Musée Marmottan, Párizs

Renoir festőbarátját, Monet-t ábrázolta, míg Toulouse-Lautrec a párizsi opera zenészét, Désire Dihau-t. Ezeknél azonban nem a személyes kapcsolat fitogtatása a lényeg. Nemcsak az illető, hanem annak személyiségének és tevékenységének (még ha ez közvetlenül nem is jelenik meg, de lehet, hogy éppen kritikát olvasnak saját magukról) elismerése is fontos. Mai szóval „lájkolták” egymást. Szolidaritást vállaltak egymással. Az ábrázoló és az ábrázolt, továbbá a kép nézője egy szinten van egymással. Nincs se alsóbbrendű zsánerábrázolás, se felmagasztaló apoteózis.

     

Henri de Toulouse-Lautrec: Désire Dihau újságot olvas a kertben,

1890, olaj, vászon, Musée Toulouse-Lautrec, Albi 

Cézanne saját apjáról festett portréja hasonló az előzőkhöz, de egy alapvető ponton el is tér azoktól. Az öreg, aki egyébként sikeres bankár volt, igazából soha nem respektálta fia művészetét. A festő itt inkább az elismerés igényét fogalmazta meg. A kép némileg mégis irreális. Az apa inkább konzervatív nézeteket vallott, a kezében mégis a liberális szellemű L’Evénement újságot tartja: ugyanis ebben jelentek meg művészeti kritikák, többek között Cézanne gyermekkori barátjától, Émile Zolától. Ebben az esetben Cézanne-t a bizonyítási vágy vezette.

Paul Cézanne: A festő apja, 1866, olaj, vászon, National Gallery of Art, Washington

A képek egyfajta nyílt állásfoglalások voltak. Ne felejtsük el, a festmények kiállításra készültek – és akkor a korabeli kortárs művészet után nagyon sokan érdeklődtek –, így azok nem csak privát kifejezések voltak. A néző bevonása által a további szimpátia növelése volt a cél.

Ez az a korszak, amikor megnőtt a nyilvánosság helyeinek száma, ezzel párhuzamosan jelentőségük és az értük folyó harc is. Párizsban ilyen volt a nagy Salon kiállítás, akadémiai zsűritagokkal. A beválogatásban számos aspektus érvényesült. Így fordulhatott elő, hogy az új művészeti szempontokat képviselők nem mindig jutottak be. Ezek után ők számos esetben megcsinálták a saját Salonjaikat. De hasonló dolgok történtek Budapesten, a Műcsarnok Tavaszi és Őszi Tárlataival is. Valaki bekerült, mások kimaradtak a szakmai zsűri ítélete alapján. Voltak, akik bánkódtak, de voltak olyanok, akik létrehozták a saját kiállítóterüket és művésztelepeiket. Hogy aztán kinek a művészete vált tartós értékké, az leginkább az utókor ítéletén múlott.

Az érdeklődés és a véleményalkotás igénye ma is nagyon hasonló a XIX. századi formákhoz, csak a vizuális eszközök köre bővült. A bizonyos mentalitást mutató, közösségi élményen alapuló baráti kötelékek egyfajta nyílt kapcsolatformákat mutatnak. Az elkötelezettség sok esetben elvi alapú. A társiasság egyfajta szövetséget jelent, egyébként mindenfajta további kötöttségek nélkül. Az újonnan csatlakozó ettől a szövetségtől megerősítést remél, de egyúttal maga is adja mindezt. Ez egy erőteljes elvi állásfoglalás, amelyet azért némi érzelmi hatás is kísér.

A művészekről
Oreszt Adamovics Kiprenszkij (1782, Koporje – 1836, Róma) orosz romantikus festő. Számos portrét készített, többek között Alekszandr Puskinról is. Pierre-Auguste Renoir (1841, Limoges – 1919, Cagnes), Henri de Toulouse-Lautrec (1864, Albi – 1901, Malromé) és Paul Cézanne (1839, Aix-en-Provance – 1906, Aix-en-Provance) a francia impresszionizmus és posztimpresszionizmus alapítói és kiemelkedő alakjai. Művészetük jóval túlmutat saját korukon. Hollósy Simon (1857, Máramarossziget – 1918, Técső) a magyar impresszionista festészet egyik meghonosítója és kiemelkedő alakja. 1896-ban, másokkal együtt a Nagybányai Művésztelep alapítója és vezető egyénisége volt.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Belátható távolság

| 2012. január 7.

Most látod…most nem látod…most látod…most nem látod…

H.G Wells 1897-ben írt, a sci-fi előfutáraként is számon tartott, A láthatatlan ember című regényében egy sajátságos lélektanú ember indítékaival kapcsolja össze a tudományos felfedezést. A fizikai tárgyak és saját maga láthatatlanná válását megoldó tudós ahelyett, hogy széles körben ismertté tenné és az emberek hasznára fordítaná az eredményeket, elmondása szerint hosszú ideje tartó nélkülözések utáni saját hatalmi vágyának kielégítésére akarja felhasználni a kivételes képességét. Végső célja egy mindenekfelett álló rémuralom megteremtése.

A festékanyagok lényegének kutatása – ahogy ezt Mr. Griffin tette – a képzőművészetnek is az egyik alapjellemzője. Úgy tűnik, a láthatóságnak és a láthatatlanságnak egyaránt nagy hatalma volt és van – időnként a képzőművészeti alkotások sem kerülhették el sorsukat. Az alkalmazások skálája széles volt, a „kis kiegészítésektől” a teljes megsemmisítésig terjedt – a képrombolásokról és azok szellemi hátteréről már korábban is volt szó.

                 

Masaccio, Kiűzetés a Paradicsomból, 1427, Cappella Brancacci, Santa Maria del Carmine, Firenze

A XVII. században az ellenreformáció szellemisége alatt volt szokás az, hogy egyes korábban készült ábrázolásokat kiegészítettek bizonyos inkriminált részeken. Így történt például a firenzei reneszánsz egyik alapítójának tartott Masaccio festményével is: a Brancacci-kápolnában lévő, Kiűzetés a Paradicsomból című képén eltakarták az intim testrészeket. A munkát egy felkért kortárs festő végezte el – a kép eredeti állapotát aztán az 1980-as években egy szakszerű restaurálást követően állították helyre.

Az egyes beavatkozások jól példázzák a klasszikus decorum elvének – a kor művészetelméletében számos ilyen meghatározó elv volt – sajátosan bigott, a torzítástól sem idegenkedő felhasználási módját, és világítanak rá azok szellemi motivációjára: ezek tulajdonképpen a cenzúra egy formájaként voltak értelmezhetőek – minden a dolgok helyesnek vélt volta alapján történt: a megfelelés kívánalmában mindennek megvolt a maga egyedüli és kizárólagos ábrázolási módja.

Mohamed a Hira-hegyen, Ottomán miniatúra, 1595, Topkapi Sarayi

Vannak kultúrák, amelyek kifejezetten tiltják egyes személyek ábrázolását. A muszlim művészetben Mohamed próféta megjelenítése a bálványimádás vélt gondolata miatt nem megengedett. Az egyes képeken van, hogy az alak csak egy fehér foltként jelenik meg, de ha esetleg fel is bukkan, akkor ott egy fátyol takarja az arcot. A leginkább identitáshordozó arc esetében minél kevesebb a személyes karakterjegy, annál nehezebb identifikálni egy személyt – így annak kultusza is nehezebben alakulhat ki.

A szokásokból adódó feszültség akkor keletkezik, amikor egy alapvetően különböző kultúrában jelenik meg egy másik. A XX. században is történt néhány eset, amelyek a jelzésértékű gesztusoktól a drasztikusabb cselekményekig terjedtek. Az Egyesült Államok több intézményében – például a washingtoni legfelsőbb bíróságon – is vannak olyan jellegű ábrázolások, ahol Mohamed történelmi törvényhozói státuszban jelenik meg, több más személlyel együtt. Ezeknél volt, hogy egyes muszlim országok csak kérték a státusz és annak értelmezésének tisztázását, de máskor történtek ennél drasztikusabb lépések is. Az elmúlt tíz évben szinte minden évben történt egy-egy nagyobb botrányt kiváltó ügy: különböző hőfokú karikatúrák készültek újságokban és filmekben, a Wikipédiát egy petícióban kérték, hogy távolítson el bizonyos tartalmakat, a New York-i Metropolitan Museum of Art pedig ennek szellemében rendezte át kiállítási anyagát. Hasonlóan, ahogy a korábbi korokban a cenzúra befolyásolta a cselekedeteket, a modern korban a szólásszabadság határterületein mozognak az esetek.

Végül elmondható az, hogy amennyiben a különböző korokban készült képek túlélték a teljes megsemmisülést, mégiscsak megőrizték, és amennyire lehet, helyreállították azokat – a torzítás nem volt tartós és örök. A regénybeli láthatatlan ember is lassan láthatóvá vált, majd miután a városka lakói összegyűltek, egy hajtóvadászat során utolérték, és egy ásóval agyonütötték.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Az emlékezés szigetei

| 2011. augusztus 6.

Vannak dolgok, amiket nehéz szavakkal vagy képekkel bemutatni – ilyen az esztelen, elvakult pusztítás.

Jean Fautrier: Kivégzettek, 1943, heliográfia

A francia festő, Jean Fautrier saját bevallása szerint 1945 után azért fordult az absztrakt festészet felé, mert a borzalmak után nem volt képes többé az embert ábrázolni. Nem tudta, hogyan lehetne még megformálni azt az emberiséget, amely majdnem kiirtotta önmagát. Az idő megállni látszott számára, a tér és a környezet pedig megsemmisülni. A festő maga is tanúja volt a náci borzalmaknak, saját műterméből látta és hallotta a közelben folyó eseményeket, a kínzásokat és kivégzéseket.

Valami hasonló érezhető a megdöbbentő norvégiai terrorcselekménnyel kapcsolatban is. A művészet közvetlenül még nem reagált erre a dologra, valljuk be, nem is könnyen tehető meg. A történetmesélés szerepét a XX. században a festészettől a film vette át. Charlie Chaplin A diktátor című filmjében kíméletlen groteszkséggel ábrázolta a felsőbbrendű faji ideológiából származó atrocitásokat. Számára egy utcai lincselés az életből vett maró tragikomédia volt. Chaplin azon kevesek egyike volt, aki azonos időben művészeti eszközökkel reagált bizonyos eseményekre. Ugyanakkor később azt nyilatkozta, hogy ha tudott volna a koncentrációs táborok létezéséről, akkor nem csinálta volna meg a filmet – még a realitás és a művészet realitása között is lehet határ.

Az Összeomlás című filmben Michael Douglas jól alakította az egyik pillanatról a másikra átformálódó személyiséget. Az egész világra dühös átlagember egyszer csak bepöccen. Úgy tűnik, hogy csak egy apró dolog készteti elhatározására, de azért később mégiscsak kiderül, hogy a fejében már régóta fel van építve az egész. A valós és vélt sérelmek felnagyítása készteti esztelenségre – minden baját áthárítja más emberekre, és kezd ámokfutásba. Nincs mentség.

Edvard Munch: Melankólia, 1895, Rasmus Meyer Collection, Bergen

Fautrier és más XX. századi művészek nem dokumentaristák akartak lenni, ezt a szerepet meghagyták a fotózsurnalizmusnak és a filmhíradónak. Még csak azt sem akarták ábrázolni, hogy mit gondoltak bizonyos dolgokkal kapcsolatban, sokkal inkább azt, hogy mit éltek át – és ezt a legnehezebb rekonstruálni, hogy mi is történik abban az emberben, aki ezt az egészet átéli.

Tavasszal a Katona József Színház egyik előadása tett erre kísérletet. A Kamrában bemutatott Nordost című darab a 2002. októberi, 130 életet követelő moszkvai túszdrámát dolgozza fel. Három fiktív női szereplő személyes elmondása, az eseményben való „részvételük” alapján elevenedik meg a híradásokból ismert történelem. Mindhárman a saját szemszögükből próbálják megérteni és talán megértetni a történéseket. Az egyikük az egyik terrorista, egy fiatal lány, gépies érzelemmel próbál igazolást találni sérelméből fakadó tetteire. A szintén a színházban tartózkodó idősebb nő a dolgok szándékos meg nem értésével, a veszély passzív elutasításával képes felülemelkedni a dolgokon. Harmadikuk, a helyszínre kivezényelt mentőnő, aki közben rájön, hogy kislánya bent van a színházban, felfokozott érzelmi állapotban akar aktív résztvevője lenni a mentőakciónak. A három személy között nincs kapcsolat, korábban nem ismerték egymást – maga az esemény hozza össze az embereket egy térbe. Mindent az érzelmek vezérelnek, nincs racionalitás, csak megfeszült idegek és ösztönök. A racionalitás a színdarab befogadásához és feldolgozásához kell.

Mi lehet a szerepe a művészetnek az ilyen jelenségekkel kapcsolatban? A történetek megidézésével egyfajta beleérzésre készteti a nézőt, a közönséget, az embert: így kerülünk közelebb bizonyos dolgokhoz. A fenti alkotások erőteljesen festenek le egy állapotot. Az egzisztenciális lét eme formájának ábrázolása azonban megoldást nem ad, nem is adhat. Ezt máshol kell keresnünk.

Michelangelo Buonarroti: Özönvíz, 1508-1509, Sixtus kápolna, Vatikán 

A racionalitás arra kell hogy késztessen bennünket, hogy legközelebb elkerüljük ezeket a helyzeteket. Ehhez csak egy példa a sok közül: Michelangelo Özönvíz ábrázolása. Az 1500-as évek elején a festő egy korábbi viszonylagos kiegyensúlyozottságából kimozdult, feldúlt Firenzéből távozott, és ment egy szintén viszályoktól terhes Rómába. A szemben álló politikai felek szó szerint egymás megsemmisítésén munkálkodtak (Mediciek, Savonarola, Borgiák). Michelangelo ezen a programszerű képen nem a szokásos ábrázolásmódot választotta – a háttérben még látszik, ahogy ölik egymást az emberek, azonban többségük az özönvízben nem elpusztul, hanem egymást a partra segítve menekül meg.

Számosan felhívták a figyelmet a norvég események „nem hagyományos módon” való kezelésére. Arra ugyanis, hogy nem engednek egy visszafordíthatatlan károkat okozó ellenreakció térnyerésének – inkább a fogat és szívet összeszorító józanságban hisznek. A történetet, a történelmet még sokáig, sok szempontból fogják elemezni, az okok és körülmények sokrétűek. A norvég emberek igyekeznek jól kezelni a helyzetet, amennyire lehet. A drámai események helyszíne máris a közösségi emlékezés helyévé vált. Volt, aki máris felvetette a sziget további tudatos használatát, hogy a terület ne „tűnjön el” a kényszerű felejtés következtében. És ez utóbbiban tudnak további segítséget adni a műalkotások is: nemcsak a gyűlöletről beszélnek, de annak elhárítására, kifejlődésének megakadályozására is megoldást próbálnak adni.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Karácsony ünnepe

| 2010. december 21.

Az ünnepek az év kitüntetett pontjai. Egy meghatározott rend alapján keretet adnak az életünkhöz, megszabják az év tagolását. Az idő számítása, az évek körforgása ezekhez a hétköznapoktól elkülönülő, kiemelt eseményekhez kötődik. A karácsony még mindig a legfontosabb ünnepünk. Erre készülünk a leginkább, előre gondolunk vele, és az előkészítésére is több időt szánunk. 

Sandro Botticelli: Misztikus Krisztus születése, 1500, National Gallery, London 

Az ünnep soha nem önmagában létezik, mindig az határozza meg, az adja meg igazi jellegét, hogyan tartjuk meg. Nem is az számít elsősorban, hogy mennyire kötődik az eredeti szertartásrendhez, hanem hogy mennyire van jelen benne az eredeti szellemből valami. Ez egyaránt származhat a hitbeli és a modern formában megélt hagyományból. Az ünnep helye lehet egy templomban, egy nagyobb közösségben vagy otthon, a legszűkebb családi körben. A lényeg a rítusok és szertartások együttes átélése, legyen szó a karácsonyi mise áhítatáról vagy a karácsonyi díszekkel felruházott szoba bensőséges hangulatáról. Bizonyos lelkiállapotot kíván, amelybe az ember csak meghatározott feltételek esetén kerülhet. Különleges volta abból adódik, hogy ilyenkor az ember egy kicsit másképp néz a saját és családtagjai életére, mint az év többi napján. Lassítunk, nyugodtabbak, türelmesebbek leszünk egymáshoz és saját magunkhoz is.

A keresztény hagyomány szerint az ünnep Krisztus születését jelenti. De nemcsak a Megváltót dicsőítjük, hanem általános értelemben valaminek a születését, az élet indulását is. A téli napforduló új fénye egyúttal az új időszakot jelenti. Közel a naptári év végéhez már egy kicsit a jövőre, a következő évre is gondolunk.

Az ünnep megszabott rituálé szerint zajlik. Kis momentumok, amelyeknek jól meghatározott jelentőségük és szerepük van. Csakúgy, mint a tárgyak világának. Ezek nemcsak bizonyos eseményhez tartoznak, hanem magát az ünnep tárgyát jelentik. A tradicionális szimbólumok együtt jelennek meg az újakkal. Többféle jelentés kerül egymás mellé, de a gondolatiság ugyanabban a körben marad. A fenyőfa ugyanúgy lehet az életfa, mint a gyermekek színpompás, játékos karácsonyfája.

Mária és József számára az újszülött Jézus, a gyermek volt maga az ajándék. Ő testesítette meg a reményt a békére. Ma az ajándékozás az ideális választásban, a másikra való gondolásban ölt testet. Persze ezt megoldhatnánk tárgyak nélkül is, de a cél mégiscsak ugyanaz, a másiknak való örömszerzés, a jókívánság kifejezése. Az ünnepi asztal körül, a karácsonyfa mellett állva vagy csak egyszerűen egymás társaságában a közvetlen emberit sokkal közelebb érezzük magunkhoz. Az ünnep igazi szellemére egymásban és saját magunkban lelhetünk rá.

Sandro Botticelli festménye egy a sok, Krisztus születését ábrázoló kép közül, mégis mindazokat a dolgokat hordozza, amelyek ehhez az ünnephez kapcsolódnak. Maga a kép tiszta, egyszerre könnyed, bensőséges és emelkedett. Az angyalok, az írásszalagok tanúsága szerint, két alapvető fontosságú dolgot közvetítenek felénk: béke és jó szándék, amely magát az ünnep hangulatát és az egymáshoz való viszonyunkat jelenti. A jeleneten az ölelés a megbékélés gesztusa. Ilyenkor, mint a kép alsó sarkaiban, ezt látva még az ördögök is elbújnak. Csak maga az örömteli esemény marad.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Nehéz szülés

| 2011. november 3.

Lehet, hogy erről a témáról férfiként nem nekem kellene értekezni – de valószínűleg pont azért igen.

Először is gratulálni szeretnénk Marni Kotaknak gyermeke születése alkalmából – ez tényleg szép dolog, a gyermekszületés mindenfajta szentimentalizmus nélkül, mondhatni, az élet egyik legörömtelibb eseménye. Egyébként Marni Kotak az a képzőművész hölgy, aki egy amerikai művészeti galériában nyilvánosság előtt vállalta gyermeke világrahozatalát. A hír bejárta a nemzetközi és a hazai sajtót. Az eddig megjelent írások ügyesen óvatosan fogalmaztak, inkább csak bemutatták az eseményt és a művészt, így hagyva meg a véleményalkotást az olvasó számára. Most mi mégis kicsit jobban foglalkozunk a témával, két dolog miatt: az egyik, hogy a születés az egyik legrégebbi, folyamatosan ábrázolásra kerülő téma a képzőművészetben, a másik, hogy általános értelemben vett művészeti és más kérdések is felmerülnek a jelenséggel kapcsolatban.

Az esemény egy kiállítás részeként, tulajdonképpen performance-ként jött létre, a születés így szimbolikus cselekvés lett. Nemcsak egy eredeti élettevékenység vált azonban „műalkotássá,” de a művészeti alkotás is kilépett hagyományos keretei közül.

A művészet gyakran határterületeket feszeget. Alapvetően jól teszi, ez lenne egyik lényegi jellemzője is. A kérdés azonban az: elválasztható-e egymástól az ábrázolás tárgya és az ábrázolás módja? Egy alkotás „erényeit” abban szoktuk látni, hogy az mennyire képes a szellemi-művészi kifejezés által, egy esztétikai, szimbolikus formán keresztül a valóság fölé emelkedni.

Többen kimondott vagy ki nem mondott, beleértett jelzővel illették a hölgy tettét. A kifejezés tárgya – amelyet alapvetően mégiscsak pozitív dolognak tartunk – mégsem intézhető el egy egyszerű „ízléstelen” jelzővel. A kétely leginkább abból adódik, hogy helyénvalónak véljük-e a kifejezés módját. Ezt a megítélést egyszerre befolyásolhatja az ösztön, a tudatalatti, az érzelmek, az intellektuális és erkölcsi gondolkodásunk, a szokásokba vetett hitünk.

A kiváltott hatás is sokféle lehet: lebilincseltség, ízlésítéleten alapuló értékelés, a tárgy iránti vonzódás és a tárggyal való belső azonosulás. A befolyásoltság attól is függ, hogy ki az érdekelt fél ebben a konkrét szituációban: az anya, a nő, a gyermek, a néző anya, a nő, a férj, a férfi – a művészetkritikus, az újságíró, az orvos, a bába, a hivatásos erkölcscsősz… Vajon a szülés megjelenítése individuális vagy társadalmi meghatározottságú dolog-e? Az egyéni lehet-e általános érvényű?

Természetes viszolygást és borzongást is kiválthatnak bizonyos dolgok – ilyen például a vér –, ezektől reflexszerűen irtózunk. Ez egyfajta védelmi mechanizmus, egyszerűen nem szeretjük látni, megtapasztalni, kapcsolatba kerülni velük. De lehet tudatos intellektuális alapú is: idetartozik például az illendőség, valaminek a helyes volta. Egyfajta paradoxonig is eljuthatunk: az emberi testtel való közvetlen kapcsolat meghátrálásra késztethet minket – túlságosan valósághűnek tartjuk azt, amit látunk. A festmény/szobor, fotográfia/film, személyes megjelenítés művészeti sorozatában máshogy érzékeljük és fogadjuk be az emberi test és a testnek eszközként felhasznált képét és látványát.

Szép-e, amit látunk? A fenti kategória sokféle és meglehetősen szubjektív lehet. Számos „szépet” különböztetünk meg: esztétikai szép, szimbolikus szép, eszményi szép, hétköznapi szép. Kotak szülése vajon megfelel mindegyik kategóriának? Persze a fenti kategóriákat nehéz elválasztani egymástól, hiszen pont a művészet és a valóság közötti kapcsolat, átfedés és egymásra vonatkoztatás az egyik alapvető követelmény.

Véleményem szerint Kotak alkotása „nem szép” – abban az értelemben, hogy a tárgy gondolati szellemisége nem a testre vonatkoztatva jelenik meg, hanem magán a testen. Egy műalkotáson ábrázolt ember egy szellemi kifejezés hordozója. A női entitás egyszerre tárja fel és természetéből fakadóan rejti el a dolgokat. Az előző korokban gyakran így félig rejtetten és félig leplezetlenül kerültek ábrázolásra a női tulajdonságok. Ebben az esetben viszont pont hogy a dolgok érzékeny, rejtett lényege szűnik meg a túlzott feltárás során.

Cindy Sherman, Cím nélkül, Történelmi portrék sorozat, fotó, 1990; egy másik példa a női identitás kifejezésére a kortárs művészetben

Akkor azonban miért érdemes ezzel a témával foglalkozni, és mi az, ami mégiscsak megérthető és elfogadható Kotak akciójában? Most, hogy külön üdvözöljük a megszületett hétmilliárdodik embert is, nem nehéz kijelenteni, hogy a születés az emberrel kapcsolatos egyik legalapvetőbb dolog. Na persze, ha nem így lenne, én sem írhatnám most ezeket a sorokat. Az utóbbi időben mégis felerősödött néhány fajsúlyos kérdés a szüléssel kapcsolatos jogokról, körülményekről, helyzetekről és viszonyrendszerekről. És ezen a ponton érthető meg, hogy Kotak miért ezt a kissé drasztikus formát választotta a téma bemutatására és megbeszélésére. A születés, a szülés és az anyaság társadalmi megbecsültsége nincs mindig elfogadható szinten. Kotak végül is a szüléshez való jogát alkalmazta, azt, hogy ő maga döntse el, milyen módon és körülmények között szeretné világra hozni gyermekét.

Willendorfi Vénusz, i.e. 24000-22000, Naturhistorisches Museum, Bécs

Pedig a születés és a hozzá kapcsolódó fogalmak – a termékenység, az élet folytatása és folyamatossága, az életkorok, a kezdet – egyidős az alkotó emberi gondolkodással, és a művészet megjelenésével már az első műalkotások is ábrázolták ezt a témát. Az i.e. 24000-22000 körül készült ún. willendorfi Vénusz hangsúlyos részletein keresztül feltételezhetően már ezeket a dolgokat szándékoztak megjeleníteni. Az ókorban külön istennője volt az anyaságnak, a középkortól kezdve pedig a Mária-kultusz volt hivatott hirdetni az ideált – ez is közrejátszott a nagyszámú Madonna-ábrázolás létrejöttében –, míg a XIX. századtól sokféle világi szempont alapján módosult és bővült a kép. De ne legyünk igazságtalanok, a szülés férfi megfelelője is felbukkant időnként: a monda szerint Pallasz Athéné apja, Zeusz fejéből pattant ki, igaz a főisten, előtte lenyelte a várandós Métisz istennőt. A gyermekáldást mindig nagy becsben tartották, bár magát a születést soha nem ábrázolták közvetlen formában.

Pallasz Athéné születése, görög vázakép, i.e. 560-550, Egyetemi Könyvtár, Haifa

A termékenység és az anyaság pozitív ideálja azonban sokszor az erkölcsösség kívánalmával konfrontálódott. Az intimitás, a nemiség mindig kényes területet érintett. A hátrányos megkülönböztetés sokszor valaminek az elfojtásával járt és jár együtt a mai napig. Kotak esetében abban állhat a művészeti provokáció helyessége, hogy egy kérdés a kényszerű elfedésből a felszínre kerüljön, az elhallgatottból megbeszélhető és a vállalhatatlanból vállalható váljon.

A művészet sokkoló funkciójában a figyelemfelkeltés a cél. A művésznő honlapján egy Lord Byron-idézet szerepel: „For truth is always strange; stranger than fiction.” A kiérezhető enyhe magamutogatáson (bár az exhibition és exhibitionism angol szavak nem is állnak olyan messze egymástól) és a nem túl elmélyülten megfogalmazott alkotói szublimáción (a születés a művészi alkotással van párhuzamba állítva) túl az utaláson, a szándék irányán érdemes nekünk is elgondolkozni.

A performance mindig is a személyességet helyezte a középpontba, sőt mondhatni, az egésznek ez az egyik lényegi eleme. Igaz, hogy a test cselekvő személyként és nem ábrázoltként jelenik meg, de Kotak a magamutogatáson túl az eleven embert, mint a szépség tárgyát kívánta beemelni a művészet körébe.

Melyiket érezzük kényelmetlennek vagy triviálisnak: magát a szituációt, a szituáció helyét vagy az arról való beszédet? A nyilvánosság a nyilvános megbeszélés igényét hordozza magában. Berögzült előítélet, érdek, személyes meggyőződés vagy egyszerű butaság áll szemben ösztönnel, természetességgel, szükségletekkel és igényekkel. Lehet, hogy nem egy művészeti galériába illő a szülés, de sok más helyen sem kellene elfordítanunk a fejünket. Valljuk be, sokszor képmutatóak vagyunk ezzel a témával kapcsolatban, számos erkölcsi beidegződésünk ostobaságról árulkodik.

Ebben az értelemben az individuális társadalmi meghatározottságú lehet – mindannyiunkat érintő kérdésről van szó. Azonban még a művészetnek sem árt helyenként meghúznia néhány határt. Lehet, hogy ez a kifejezés már kívül esik a műalkotás és a művészet körén, azonban maga a téma- és problémafelvetés az élet aktuális kérdései közé tartozik.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Új szereposztás

| 2012. február 6.

Új idők új színészei egy új színházi formában az újkor derekán.

Jean-Antoine Watteau: Gilles, 1719, Louvre, Párizs

Jean-Antoine Watteau Gilles című képében a rokokó festészet oldottsága mellett is kiérezhetően van valami komoly különlegesség. A bizonyos könnyedség csak látszólagos: ha a Pierrot vakítóan fehér ruhájáról felpillantunk, egy nem éppen önfeledt arccal találkozik tekintetünk. Ami az elszabott ruhában még mulatságos volt, az az egész figurát elnézve már nem az. Az előttünk-fölöttünk álló alak egyszerre komikus és sajnálatra méltó. A láthatóan melankolikus figura – már a festmény elkészültétől fogva – a másoktól való kényszerű elkülönülés megtestesítője volt. Persze közhelyszerű, hogy a színész egyszerre kiszolgáltatott és védett személy, a színpad egyszerre megmutat és kiemel. Egyszerre nevethetünk vele és rajta, egyszerre hivatásos szórakoztató és céltábla.

Már eddig is számosan vélték Gillesben nemcsak az általános értelemben vett színész megszemélyesítőjét, de a művészekét is. Sőt, volt aki vanitasként (az elmúlás szimbólumaként) is azonosította. Watteau a festmény készítésének idejében vesztette el vagyonát – és halt meg két évvel később, 37 évesen – egy remek közgazdász pénzügyi rendszerében. A skót származású John Law XV. Lajos uralkodása alatt 1716-ban megalapította Franciaország első magánbankját (Banque Générale), amely azért háromnegyed részben állami tulajdonú számlákkal rendelkezett. Három évvel később a tengerentúli monopóliumok rossz gazdálkodásának következtében csődbe ment a bank, csődbe ment a festő is – érthetően nem volt jókedve a művésznek.

Volt még egy hasonlóság a színész és a művész között: bizonyos értelemben ők voltak a kor megmondóemberei – mindketten a dolgok lényegi elemeit mutatták be. A commedia dell’arte színészei az improvizáció során kiszólhattak a darabból, megengedve maguknak néhány „kommentárt” – politikai, társadalmi, társasági, tehát aktuális dolgokról és témákról –, amelyeket egyébként máskor cenzúráztak volna. A színház kiment az utcára, de nemcsak az ott lévőknek szólt, hanem róluk is. A commedia dell’arte fizikai értelemben is az utca, tehát a köznép színháza volt, a reprezentatív kőszínházakban (közvetlenül XIV. Lajos kora után vagyunk) a társadalmi elit számára mutattak be darabokat. Jellegénél fogva szabadabb és szókimondóbb volt – Watteau és más korabeli festők előszeretettel ábrázolták (persze némi jó kedélyű hedonista módon) a széles körben kedvelt színházi jeleneteket a szabad, minden kötöttségtől mentes természetben. Idilli helyzet.

Székely Bertalan: V. László és Cillei Ulrik, 1870, Magyar Nemzeti Galéria

Hosszú időn keresztül volt még egy, időnként szintén a művészek alteregójaként is számon tartott megmondóember: az udvari bolond – ő volt az egyetlen, aki a király udvarában az etikettet is felülírva kimondhatta az igazságot, vagy legalábbis a véleményét bármiről és bárkiről, még ha az nem is volt kedvező a címzett számára. De azért időnként még őt is korlátozták hivatásos, udvari feladatában, még őt is elérhette a mellőzöttség és kiábrándultság, és hátat fordíthatott kenyéradó gazdájának.

Aztán a XX. században az udvari bolondból és a commedia dell’arte hagyományából megszületett a bohóc, de ehhez már a cirkusz is kellett, egy sajátos világú helyszín és környezet – amely korántsem a vidám arcát mutatja mindig, gondoljunk csak Pablo Picasso vagy Aba-Novák Vilmos képeire. Vagy a bohóc mozgóképi megfelelőjére, a burleszkfigurára – ő az, aki fenéken billenthet bárkit. Charlie Chaplin ezt csinálta egész életében: fenékbe rúgott – elszaladt – fenékbe rúgott – elszaladt.

A színház mégiscsak egy szórakoztató műfaj – elég sok komédia lesz még az élet színpadán, úgy tűnik, a hagyomány nem szakad meg, elég csak elnézni az új színházak új repertoárjait.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Kórképek

| 2011. június 6.

Most, hogy megszűnt a Vészhelyzet, bár más formában mégiscsak folyamatosan megy, azt vehetjük észre, hogy az emberek mindig is szívesen néztek orvosi eseteket.

Thomas Eakins: Dr. Agnew klinikája, 1889, University of Pennsylvania Museum

Anélkül, hogy tv-kritikát adnék, vagy mélyebb elemzésbe bonyolódnék, az mégiscsak elmondható, hogy lehet ezekben az orvosi sorozatokban valami pozitívumot felfedezni. A maguk különböző emberi személyisége mellett a szereplők mindegyike magasan képzett ember, akik szaktudásuk alapján próbálják megoldani a betegek problémáit. (Ehhez hasonlóak az újabb rendőrnyomozós sorozatok, ahol a rendőr már nem buta csendőrként vagy a jogokat is felülíró keménykezű zsaruként van beállítva, hanem komoly elméleti tudással és hihetetlen minőségű felszereléssel felvértezve áll a köz szolgálatára.)

A művészet és az orvostudomány között számos alaptulajdonságnak megfelelő hasonlóságot fedezhetünk fel: mesterségbeli precizitás, emberközpontúság, az ember állapotának és környezetének javítása, etikus és morális magatartás, kutatás és kísérletezés.

A művészet mindig is jó segítséget adott a tudománynak, és viszont. A modern orvostudományi eszközök számos esetben élnek a vizualitással, azokat folyamatosan fejlesztik, hogy minél élethűbb képet adjanak. A kép segítségével rekonstruálhatóvá válik egy test térbeli felépítése, sőt olyan dolgok is, amelyek egyébként szabad szemmel, közvetlen tapasztalati úton nem érzékelhetőek. Ilyenformán például a 3D technológiát párhuzamba lehet állítani a reneszánsz perspektívatanulmányokkal, azok céljaival. Az egyszerű szemléltető illusztrációktól kezdve – amelyek egyébként a nehezen érzékelhető és értelmezhető ismeretek megismerését és befogadását segítik – a bonyolultabb eszközökig (például a CT) mind képalkotó módszerek: valaminek a leképezését és képi visszaadását szolgálják. Ilyenformán mindezek egy szélesebb értelemben vett vizuális kultúrához tartoznak. A rajzolás társadalmi hasznossággá válik.

Végül is mind a művészeti alkotás, mind a befogadás során két fontos anatómiai szervünket, a szemünket és az agyunkat használjuk. Az érzékelésnek, a visszaadásnak és a kifejezésnek a vizsgálata az agykutatás egyik fontos területe: hogyan jönnek létre a képek gondolkodási szervünkben – vizuális inger, tapasztalat, fantázia, álom, emlékezet, memória ugyanúgy a művészetben is használatos alapfogalmak.

Művészet és tudomány mindig is számos helyen összekapcsolódott, egyfajta kölcsönhatásról beszélhetünk közöttük. A festők fogékonyak voltak az új eszközök használatára: optikai tárgyak, különböző konvex és konkáv lencsék és tükrök, mikroszkóp, röntgengép. Ez utóbbit néhány évvel a megjelenése után talán az első más területről származó tudományként a művészettörténet alkalmazta eszközként. A festékeket sokáig patikákban árusították, összetételüket féltve őrzött receptként védték, minden grammját megbecsülték a méregdrága anyagoknak.

Nagyon sok esetet lehetne itt hozni az orvosi téma megjelenésére a művészetben, a tudományos igényű vizsgálódásoktól kezdve az orvosi praxis moralizáló szándékú bemutatásáig; itt szinte csak felsorolásra van lehetőség.

Leonardo da Vinci: Váll anatómia, 1489, Royal Library, Windsor

Az antik és középkorban a kódexekben képes feljegyzésekként foglalták össze a természettudományos ismereteket, betegségek és gyógynövények leírásait. A lejegyző nemcsak illusztrátor volt, de elemző is.

Később a tapasztalati megismerés, a közvetlen megfigyelés vált az egyik elsődleges szemponttá. Ez a gyakorlat ugyanakkor már tabuként kezelt határokat is feszegetett. Az anatómiai ismeretekben való jártasság a mai napig alapvető feladat a művésznövendékeknek az emberi test ábrázolása során. Nemcsak a külső képe, de a belső, sőt annak működése is érdekessé vált: csontok, izmok, testtömegek, testrészek önálló funkciói és egymáshoz való kapcsolódásuk. A modellezés, az écorchés bábuk használata széles körben elterjedt volt.

Hogy mégis mi köze és mi a létjogosultsága mindehhez a művészetnek, azt Leonardo da Vinci foglalta össze: „Ha te azt mondod, jobb nézni, hogyan csinálják az anatómiát, mint az ilyen rajzokat, helyesen beszéltél volna, ha lehetséges lenne együtt látni mindazokat a dolgokat, melyek e rajzokon egyetlen alakon fel vannak tüntetve.”

A XVII. században már öntudatosabban ítélték meg az orvosokat. Egyrészről megbecsülték a szaktudást, az ezzel rendelkező orvos a közösség rangos tagja volt: például Rembrandt híres csoportportréján, a Nicolaes Tulp doktor anatómiáján. Az orvosi ismeretek ekkor már önálló tudományágak voltak az egyetemeken, valamikor még a közönség is bemehetett az egyes prezentációkra. A bemutatásnak, a szemléltetésnek, a látványnak mindig nagy szerepe volt. Az orvosi prezentáció nemegyszer színházi előadáshoz volt hasonló, erre utal, hogy az orvosi műtőt az angol nyelvben még ma is operating theatre-nek hívják.

Jan Victors: Kuruzsló a piacon, 1650, Szépművészeti Múzeum. Budapest

Másrészről ott volt a sok dilettáns. Fájó dolog a szakértelem hiánya, a vándor „mesterember” jellemző alakja volt a kor művészetének: a kuruzsló általános értelemben a kontár megszemélyesítője is volt. A sokszor a szókimondó humort sem nélkülöző festmények szereplői megtalálhatóak voltak a commedia dell’arte „Dottore” alakjában is. Sok volt a tévhit, valamikor mai szemmel nézve elképesztően valótlan dolgokból próbáltak következtetéseket levonni és orvosi diagnózisokat felállítani. A képektől nem állt messze az erőteljes moralizálás sem.

Mindig is nagyon sok nyavalya volt, amelyek közül nem egy társadalmi krízishez is vezetett. Ilyen volt például a XIV. században a pestis, amelynek közvetetten a trecento itáliai festészetében is jól kimutatható hatása volt – a társadalom hangulatának szemlélete tükröződött a kultúra és a művészet képében. Szimbolikus értelemben is felhasználták a különféle betegségeket, például a pokolábrázolásokban.

A gyógyítás etikai szellemisége és példázata sokszor előfordult. Nemcsak az orvosi gyakorlat egyik legfőbb céljának tekintették azt, de a lélek gyógyítását is értették alatta. Számos esetben hittek a képek gyógyító hatásában, jó néhány festmény eredetileg kórházak számára készült: például a korai németalföldi festészet két kiemelkedő alakjának, Rogier van der Weydennek és Hugo van der Goesnak az alkotásai.

Később már a lélek betegségeit is tudományos szempontból kezdték figyelni. A XIX. századtól kezdve sikerült egyre jobban megszabadulni az emberi félrekövetkeztetésektől, amikor még bizonyos külső karakterrészletek tipizálásából következtettek a belső személyiségjegyekre. A XVIII. század második felében magyarországi tevékenységet végző Franz Xaver Messerschmidt az emberi érzelmek és lélekállapotok külső megjelenését már a pontos tudományos megfigyelés és a magas fokú művészeti formaadás ötvözésében ábrázolta. 

Franz Xaver Messerschmidt: Fej, 1770, Belvedere, Bécs

Hasonlóan tett a francia Théodore Géricault, aki az 1820-as években, Étienne-Jean Georget felkérésére festett betegekről sorozatot – az orvos a szociálpszichiátria egyik megalapozója volt abban a párizsi Salpêtriêre kórházban, amely elsőként vezette be a humánusabb bánásmódot a betegekkel. Továbbá gondolhatunk arra is, hogy hány pszichológus próbálta már megfejteni Vincent van Gogh vagy Edvard Munch képeit, hol a túlzott általánosító sztereotípia, hol a valós megfigyelés és megértés alapján.

A pszichológia nemcsak a betegségek szempontjából érdekes, de a művészet egyik legalapvetőbb társtudománya is, elemei természetszerűleg vannak jelen az alkotási folyamatban – így itt elég csak utalni lényegi szerepére. Ennek megfelelően már könnyebb megérteni, miért is kezdik egyre szélesebb körben alkalmazni a művészetterápiát gyógyító foglakozásként, például gyermekkórházak, fogyatékosotthonok, pszichiátriai intézetek vagy drogambulanciák esetében.

A művészet és az orvostudomány az élettani hatásokkal, a lételemi dolgokkal foglalkozik. A művészetnek és a tudománynak megvan az a képessége, hogy láthatóvá teszi azt is, amit egyébként nem látunk. Amikor a kor embere először nézett bele a mikroszkópba, csak egy homályos pacát látott, majd később egyre élesedett a kép. Az ok egyszerű volt: addig ugyanis nem volt hozzászokva a szeme az adott látványhoz, de utána már más nézőpontból kezdte szemlélni a világot.

A kortárs művészet is számos esetben reflektál olyan széleskörű hatást kifejtő társadalmi jelenségekre, mint a géntechnológia, az emberi test külső és belső állapota, az érzékszervi érzékelés vagy a gondolkozás. A művészeti képalkotás gyakorlati alkalmazásokkal kerül összefüggésbe, és viszont.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Egy jókedvű könyvtáros a mesében

| 2012. január 31.

Egy újabb „oktató” jellegű rövidfilm a "The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore."

Egy történet a könyvek múltjáról és hasznáról. Múltidéző nosztalgia a nyomtatott könyvek után egy digitális filmben, okos telefonos alkalmazással kiegészítve. Girardi kalapos fiatal értelmiségi blogírás közben elrepül egy másik világba, ahol a könyvek kiszínesítik az emberket. A pusztító hurrikán spiráljában még a könyvtárak sem bírják a röghöz kötést, de a végén minden a helyére kerül. Szabad utazás a különböző világok, a múlt és jelen között. Tanulmány arról, hogyan fogjuk meg a kisebbeket és szeretessük meg velük a betűket, a könyveket és az olvasást. Kultúracsinálás játékosan a kicsiknek a nagyoktól – családi film modern megközelítésmódban. Az alkotást idén Oscar-díjra jelölték a rövidfilm kategóriában. A film megtekinthető itt.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |