Winter Ádám

Profil blog

A profil valaminek, elsősorban egy emberi arcnak bizonyos karakteres nézete és ábrázolása. De általános értelemben valaminek a keresztmetszetét jelenti. Egy-egy jelenség megfogalmazására, vélemény kifejezésére, a beszéd és az írás mellett, a képi vizualitás is lehetőséget ad. Sőt gyakran alkalmasabb forma a maga sajátos tulajdonságai és összetettsége folytán. A blog klasszikus és jelenkori műalkotások, valamint művészeti események bemutatásával szeretné ráirányítani a figyelmet a különböző jelenségekre, mintegy támpontokat adva a néző, a befogadó számára.

Kétely

| 2012. június 21.

Egyre több a nők elleni erőszak, vagy csak egyre többször kerülnek az ügyek a nyilvánosság elé? A különböző helyeken és helyzetekben lévő emberek esetei között mégis van egy hasonlóság: a bizonytalanság, hogy mi is történt valójában. Ítélet és megítélés – pró és kontra.

Sértett, vádló, vádlott, bíró és a közvélemény. A személyek nemegyszer sokkal fontosabbak, mint a bizonyítékok. Bár nem egyszerű eldönteni, hogy mit is látunk valójában, mi van a szemünk előtt. A nemi erőszak sokszor nemcsak a szexuális együttlét „intimitása” miatt marad homályban, hanem a társadalmi ítélet miatt is. Korábban is tabutéma volt, de még napjainkban is az maradt.

A kényesen kezelt téma nyugtalanító érzetet kelt mindenkiben, még ha különböző módokon is. Adott esetben az ösztöntől, a nemi, társas és társadalmi szerep felvállalásából adódóan sokfajta érzés kavarog bennünk a dühös együttérzéstől kezdve, a passzív rezignáción és az éretlen zavarodottságon keresztül az álmacsó státuszfitogtatásig.

Guido Reni: Zsuzsanna és a vének, 1620, City Art Gallery, Auckland

A védekezés joga és az igazság keresése mindenkit megillet, gondolhatták már elődeink is. A művészetnek is megvan a maga klasszikus története: Zsuzsanna és a vének esetében a státuszuk alapján köztiszteletben álló két férfi hamis vádját a bíró tisztázta. Ennek megfelelően a reneszánsz és a barokk festészetben talán az egyik legtöbbet ábrázolt téma volt ez, a ma is fellelhető festmények száma több mint ötszázra tehető. De még itt is találhatunk kétértelmű példákat: előfordultak olyan ábrázolások, ahol a nő testi idomait erotikusan kihangsúlyozva ábrázolták a látvány élvezete miatt, valahol a morális példázat és a vágy között félúton. Azért számosan, mint Gentileschi vagy Rembrandt, egyfajta humánummal és megértéssel közelítettek a témához.

Nem volt könnyű ez még a felvilágosodás és a romantika után, a XIX. században sem. Akár Zola regényeiből is tudhatjuk, hogy teljesen elfogadott volt, és „jól megfért egymás mellett” a lovagias udvariasság, a családszeretet hite és a rövid, esti kitérők – sőt sokan természetesnek és „férfiasnak” találták ezt. Az erőszakok szinte már nem is események, hanem állapotszerűek voltak.

A XIX. század második fele a társadalmi viszonyrendszerek átalakulásának kora volt. A korábbi társas érintkezési formák, ha lassan is, de kezdtek megváltozni. Egyre közvetlenebbek lehettek bizonyos kapcsolati formák, de ahogy nőtt az emberek közeledését lehetővé tevő szabadság, úgy nőtt a kiszolgáltatottság veszélye is. A szabadság önmagában egyenlőséget jelentene? A XIX. század egyik hangsúlyos jelensége az ambivalencia.

Edgar Degas: Szobabelső: 1870, Philadelphia Museum of Art

Edgar Degas egyik képén – Szobabelső vagy A megrontás címen is ismert – magát az erőszakot nem látjuk. Igazából azt sem tudjuk, történt vagy történni fog-e erőszak, nincs igazi cselekmény. Csak sejtéseink lehetnek a két alak közötti viszonyrendszer és néhány levetett és földre dobott intim holmi miatt. A nő lecsúszott vállpántja jelen esetben nem a csábítás hívogató gesztusa. A fölény és az alávetettség jól érzékelhető, a nő védekező hátat fordítása ugyanolyan támadó felületet biztosít a férfinak a maga pökhendi testtartásával, magabiztos felsőbbrendűségi érzésével és gesztusain keresztül történő érvényre juttatásával.

Ma sem tisztázott, hogy Degas tudott-e valamilyen konkrét ügyről, esetleg ismeretségi körből maga is érintett volt valamennyire? Mindenesetre a festő a saját, tágabb környezetében tapasztalt dolgokra reagált – a kevesek között volt, akik egyébként több más esetben is megtették ezt. Degas felpiszkálta a korabeli néző érdeklődését. Kérdés persze, hogy kell-e, hogy a néző felelősségérzettel rendelkezzen. Degas minden bizonnyal úgy gondolta, hogy neki mint festőnek kell – így a kép egy státuszszimbólum lerombolása is egyben.

Ki a közönségesebb: a magára hagyott, védekezni és menekülni nem tudó és így kényszerből magát odaadó nő vagy a magabiztos és fölényes, erős férfi?

Nincs igazság. Csak a képnek. Többen, mégis túl kevesen foglalkoztak, tudtak foglalkozni ezzel a témával.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Napsütés, homok, festmény

| 2012. május 20.

A hónap elején ismét megdőlt egy műkereskedelmi csúcs: a norvég Edvard Munch Sikoly című képe 120 millió dollárért kelt el egy New York-i aukción. Nyilvánosan még nem tudjuk, hogy ki volt a vevő, de az utóbbi idők hasonló vásárlásai egy jól kirajzolódó tendenciára mutatnak rá, amelyek jóval túlmutatnak a pénzügyi befektetés értékénél, és egy szélesebb gazdasági, de főleg kulturális területre vezetnek.

Edvard Munch: Sikoly, 1895, magántulajdon

Ennél az esetnél is felmerült, hogy a vevő a katari királyi család volt, mint ahogy az elmúlt évek több jelentős vásárlásánál is – tavaly például Paul Cézanne Kártyázók című képét szerezték meg már egyébként is szépen formálódó gyűjteményük számára, a Munch-kép árának kétszereséért. A gyűjtemény összeállításának célja, hogy az alkotások egyszer majd egy múzeumban kerüljenek a nagyközönség elé. És innentől kezdve válik a jelenség egyre inkább érdekessé. Nem is a magán- és a nyilvános szféra közötti átjárás miatt, arra már számos gyakorlatot ismertünk eddig is, hanem a különböző – mondhatni, sok esetben egymással szemben álló, sőt ellenséges – kultúrák közötti befogadásra való hajlandóság miatt. A kultúrpolitika meghatározójaként ismert uralkodó lánya, Sejka al-Majassza így fogalmazott: „El akarom törölni a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségeket.”

Paul Cézanne: Kártyajátékosok, 1890-92, magántulajdon

Kinek fog szólni a múzeum, kit céloz meg célközönségként elsősorban? A helyi lakosság esetében felmerül egy, az életmódból, de legfőképpen a kulturális sajátosságokból adódó kérdés. – még akkor is, ha a régióban számos hasonló kulturális és média intézmény működik, a jövőben is folyamatosan bővíteni akarják azok számát, valamint, hogy az uralkodó család tagjai nyugati egyetemeken tanultak és folyamatos a kapcsolatuk a világ különböző részeivel. Mennyire egyeztethető össze egy festménygaléria a képi ábrázolásokra vonatkozó iszlám szabályozásokkal, melyek tiltják azok legtöbb megnyilvánulási formáját? A képiségnek szűkebb hagyománya van ebben a kultúrkörben, így egy esetleges változás abban mutatkozhat meg, hogy a közönségnek mennyire lesz és mennyire lehet érdeklődése ezen kifejezési formák iránt.
Meddig fog terjedni a toleranciaküszöb, az érdeklődés és megismerés vágya? Fognak-e például európai vallásos tárgyú képeket gyűjteni: egy középkori Krisztus-ábrázolást, egy reneszánsz Madonna-képet vagy egy barokk csataképet például Szent Jakab legyőzi a mórokat témában, ne adj isten, egy Marc Chagall-festményt?

„Fordítva” már működik a dolog, hiszen a nyugati múzeumok már jelentős gyűjteményekkel rendelkeznek az iszlám művészet alkotásaiból, sőt a közel-keleti fegyveres konfliktusok időszakában is voltak ilyen témájú kiállítások, ezzel is bizonyítva, hogy nem egész kultúrákat kell egymással szembeállítani politikai okok miatt.

A Cézanne- és Munch-képek az európai kultúrkörben megfigyelhető, az emberi érzelmeket és kapcsolatokat nyíltan, közvetlen formában kifejező ábrázolások XIX. századi kiemelkedő példái. Követik-e további képek a katari gyűjtemény bővítését, például egy ugyancsak Cézanne-tól származó női akt, vagy mondjuk Rodin A csók című szobrának egy változata? Számos arab országban ismerjük a nők helyzetére vonatkozó törvényeket vagy akár a külföldiekre vonatkozó előírásokat, amelyek sok esetben még a – legalábbis nekünk, nyugatiak számára – magától értetődő emberi megnyilvánulási formákat is korlátozzák vagy tiltják. Vagy egyelőre legyünk türelmesek, hiszen mégiscsak egy pozitívan értelmezhető irányvonal kezdetén vagyunk, és később majd jön a többi is?

A műtárgyvásárlás nagyon jól alkalmazható az olajtermelésből származó vagyon kezelésére. És ha esetleg valamikor majd elfogy az olaj, megmarad a műtárgyba fektetett érték, kiegészülve a múzeumi-kulturális turizmusból származó bevételekkel. Ehhez persze az is kellene, hogy ezek a ma még elsősorban luxuskategóriába sorolható turisztikai célpontok szélesebb közönség számára is elérhetővé váljanak – valamint az is egy alapvető dolog, hogy végül megépüljenek ezek az új múzeumok. Ez nem teljesen elképzelhetetlen: a kulturális turizmus megjelenésével az Európán belüli távolságok is csak fokozatosan lettek egyre kisebbek.

Úgy látszik, a globalizációnak és multikulturalizmusnak egyáltalán nincs vége, sőt mintha csak most kezdődne. Egy, a művészeti múltból táplálkozó jövőbe vetített kép kezd kirajzolódni. Úgy látszik, hogy amit a fegyverek nem tudtak megoldani, azt mégiscsak a kultúra fogja…?

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Az érme két oldala

| 2012. május 7.

To pay or not to pay – that is the question. Létkérdés, hogy fizetünk-e adót vagy sem, és ha igen, akkor mennyit.

Nem volt ez másképp a korábbi korokban sem. Az adófizetés mindig is érzékenyen érintette az embereket. Adót valószínűleg egyik korban sem szerettek fizetni, még kevésbé egy bizonyos szinten felül. Amennyire összefonódott a művészet a pénzzel, a jóléttel és a gazdagsággal – mind annak ábrázolásában, mind annak környezetében –, ugyanannyira ritka a kiadási oldal megjelenítése a képzőművészetben. Nem véletlen, hogy az adószedés és -fizetés képei a XV–XVI. században Itáliában és Németalföldön készültek – előtte és utána is csak szórványosan találunk példákat, úgy látszik, nem volt túl nagy a hajlandóság. Ekkor az itt élők teremtették meg maguknak azt a személyes és közösségi közeget, amelyben kifejlődhetett a modern pénzkultúra és vagyonkezelés korai formája. A pénzzel való bánásmódot megbecsülték, legyen szó egyéni gazdagodásról vagy közösségi érdekről.

Masaccio: Adógaras, 1427, Cappella Brancacci, Santa Maria del Carmine, Firenze

A reneszánsz hajnalán Masaccio festette meg az Adógaras klasszikus bibliai példázatát. A kép nagyjából ugyanabban az évben készült, mikor Firenzében új, egységes adórendszert vezettek be. Az ekkor már köztársasági formában működő államban ettől kezdve minden háztartásnak adót kellett fizetnie, méghozzá vagyoni helyzetétől függően. Megszűntek a bizonyos előjogokon alapuló adófizetés kötelezettségei – az igazságosabb rendszer bizonyos szabadságot adott az embereknek. A kép megrendelője, a város kairói követeként tevékenykedő Felice Brancacci is ezt gondolhatta, hiszen amellett tartotta fontosnak az adófizetést, hogy a város egyik leggazdagabb családfőjeként tetemes összeget volt kénytelen befizetni a központi kasszába.

Quentin Matsys: Bankár és felesége, 1514, Louvre, Párizs

A korban elterjedt szokás volt, hogy a különböző megbecsült mesterségeket folytató emberek, az öntudatos reprezentáció eszközével élve, portrét készítettek magukról, hogy azt üzletükben vagy hivatalukban kiállítsák. Így tettek a pénzzel foglalkozók is, számos esetben készültek bankárokról és pénzváltókról festmények az Itáliához hasonló gazdasági és társadalmi berendezkedéssel bíró Németalföldön is. Quentin Matsys is ennek szellemében festhette meg kettős portréját. A tárgyi és erkölcsi motívumokat felsorakoztató kép mintegy névjegykártyaként funkcionált. Ennek a képtípusnak az egyik parafrázisaként készült Marinus van Reymerswaele Adószedők képe is. A XVI. századi Flandria, majd a XVII. századi Hollandia is legendás volt magas adóiról.

Marinus van Reymerswaele: Adószedők, 1542, Louvre, Párizs

Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a külföldi utazókat megdöbbentette az ország rendkívüli adórendszere. Az adókat és a járulékokat az állam tőkeként, akár befektetési tőkeként halmozta fel. (Igaz, jobb időkben ezekből aztán a lakosság viszontrészesült.) Ráadásul maguk az adószedők a beszedett adó összegéből kaptak részesedést – ez gyakran korrupcióhoz vezetett. A legmagasabb terheket az élelmiszerekre és egyéb áruféleségekre vetették ki. A fogyasztási illetékek is magasak voltak. Volt olyan időszak, amikor egyes városokban a sóilleték a só értékének száz százalékáig terjedt. Vagy nem sokkal később például egy fogadóban felszolgált mártásos halételt harmincféle különböző adó terhelt, még mielőtt az a vendég asztalára került volna. Az egyik legnagyobb bevételt a sör hozta, Antwerpenben – ezzel elérkeztünk festményünk tárgyához – a városi bevételek több mint felét. Ne felejtsük el, a víz gyakorlatilag ihatatlan volt, egy ember átlagosan napi egy litert ivott meg a már akkor is híres és népszerű folyékony kenyérből. A botrány akkor tört ki, amikor 1542-ben a városi magisztrátusok az adószedés jogát, valamint vele együtt a sörfőzését is ugyanabba a magánkézbe adták. A válasz nem váratott sokáig magára: 1554-ben felkelés tört ki, amelyben a város visszakozott, visszavonta az egyoldalú előjogokat, és eltiltotta a hivatal gyakorlásától a korábban monopolhelyzetbe kerülő embert. Ha úgy tetszik, a festmény elérte célját.

A lakosság nem az adófizetés ellen volt, csupán annak mértékét és beszedési módját sérelmezte időnként. Egy-egy hivatalnok személyének megítélése attól függött leginkább, hogy mint közember hogyan viszonyult ahhoz a közösséghez, amelyben szolgálatát végezte. Az Adószedők ábrázolása – amelyet lehet, hogy valamifajta dac szült – inkább egyfajta kritikai formában, a visszásságok kifejezésére szolgált, egy bizonyos szokásjogot tükrözött.

Azt, hogy mikor mit találunk pozitív vagy negatív értelműnek, változó lehet. Matsys képét nagyon sokáig egyfajta kritikai, sőt groteszk ábrázolásnak tartották. A megítélés alapja valószínűleg a pénzzel való foglalatosság különböző értelmű megítélésében és az egymásra hasonlító ábrázolások művészettörténeti összehasonlításában keresendő.

A pénzérmének két oldala van, mint ahogy a pénzhez való viszonyunknak is különböző formái lehetnek. A megítélés alapja a tevékenység végzésének hasznosságában, minőségében és az igazságérzetünkben van.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Frankó dolgok sztárokkal

| 2012. március 21.

Pablo Picasso, Carlos Saura, Antonio Banderas – egész illusztris névsor egy már eleve sikerre ítéltetett alkotáshoz.

Pablo Picasso: Guernica, 1937, Museo Reina Sofia, Madrid

Nemrég jelent meg az a sajtóhír, hogy film készül a világ egyik legismertebb festményének készüléséről. Pablo Picasso Guernicája nemcsak a festő, de talán a XX. századi modern művészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. A Picassót megformáló Antonio Banderasnak nem idegen a pálya, számos sikeres spanyol filmben szerepelt már, sőt ugyanabban a városban (Malaga) született és nőtt fel, mint a festő. A leginkább flamenco filmjeiről ismert 80 éves rendezőnek, Carlos Saurának talán ez lesz az egyik leginkább mainstream jellegű filmje, bár koncentrált alkotásai mindig jól tudták ötvözni a tartalmas megközelítésmódot és a befogadhatóságot. Ebben az esetben is a festmény készítésének dokumentáltságának és a rendező intelligenciájának köszönhetően remélhetőleg bepillantást nyerhetünk egy alkotás részletes, de érdekes alkotói folyamatába.

A film valószínűleg túlmutat majd a Picassót övező egyszerű sztárságon, de a sima életrajzszerű megközelítésmódon is. Carlos Saura maga is a Franco-rezsim időszakában nőtt fel, élt és dolgozott 43 éves koráig. A rendszer politikai-társadalmi-kulturális közege a XX. századi diktatúrák egyik sajátos formája volt. A rezsim véres hatalomra jutása és az azt követő, főleg militáns eszközökkel fenntartott bezárkózó környezete adott esetben kevés mozgásteret biztosított sokaknak – maga Picasso sem tért már vissza Spanyolországba. A filmrendező realista vonalat vivő első filmjeit cenzúrázták, volt, hogy be is tiltották, későbbi elfogadottságát nemzetközi díjainak köszönhette.

A korábban már Francisco Goyáról is filmet készítő Saura számára ez nem csupán egy konceptuális művészfilm lehet majd. A Guernica valószínűleg nemcsak egy sztárkép, hanem – természetesen sok más, művészeti és szellemi dolog mellett – egy történelmi korszak és annak környezetének kiindulópontja, szimbolikus meghatározója. A városka lebombázása nemcsak egy embertelenül kegyetlen tett volt, de egy erőszakos, diktatórikus rendszer kezdete is.

Picasso művészetében kevéssé foglalkozott társadalmi, főleg politikai témákkal. Mégis az esemény kiváltotta felindultságában relatíve rövid idő alatt készítette el a nagyméretű képet: ezt a 33 napot szándékozik majd feldolgozni a film. Picasso a Guernica esetében egy összetett, komplex véleménynyilvánításra és állásfoglalásra szánta magát, igaz, a maga sajátos eszközeivel: „A festészetemben nincs politikai propaganda, kivéve a Guernicában, amelyben egy, az emberekhez szóló szándékos felhívás van.” Bár a festmény több motívumot sorakoztat fel, a festő saját elmondása szerint nem szándékozott szimbólumokon alapuló jelentéssel felruházott képet alkotni: „Annak festem a tárgyakat, amik.” Ez a fajta realizmus jellemző Saurára is: „Az volt a célom, hogy úgy reflektáljak az életre, a spanyol valóságra, amilyen, és a spanyol társadalom valóságát fejezzem ki.”

Eugenio Merino: Always Franco, 2012 (fotó AFP)

Spanyolországban a Franco-rezsim emlékének eleven továbbélését nemcsak a Guernica film mutatja. Idén februárban a madridi ARCO nemzetközi művészeti vásáron több művész is ezzel a tematikával jelent meg. A művek még több évtized (a rezsim 1975-ben ért véget) távlatából is érzékeny pontra tapintanak rá: mindkét oldalról számos indulatot szítottak fel. Eugenio Merino egy hűtőszekrényben állva állította ki a katonai egyenruhát és napszemüveget viselő, egyébként gyantából, szilikonból és valódi hajból készült Franco alakját. A művész így kommentálta szándékát: „Egy frizsider olyan hely, ahol a dolgok életben maradnak és frissek.” A tábornok személyének emléke folyamatosan jelen van, Merino szerint „állandóan vitáznak, beszélnek róla”, sőt „a spanyolok szemében Franco még mindig él”. Ezt bizonyítja, hogy többféle érzelem is jelen van – a tábornok tiszteletére létesített alapítvány máris bejelentette, hogy beperli a művészt és a művészeti vásár szervezőit, mint nyilatkozták: „Ez a mű gyűlöletet és összeütközést szít. Ez súlyos sértés a volt államfőre nézve, akit paprikajancsivá változtatva karikíroztak.”

Egy másik művész generációs kérdésekre világít rá. A tömeges kivégzéseket ábrázoló fotókat kiállító Paula Rubio Infante családján keresztül személyesen is érintett volt a kínzásokban: „Mi vagyunk az utolsó generáció, amelynek lehetősége van közvetlenül meghallgatni azoknak a tanúvallomását, akik szenvedtek a rezsim alatt, a szüleinkét és a nagyszüleinkét.”
Fernando Sanchez Castillo pedig olyan szobrokat állított ki, amelyek Franco egykori, tavaly általa megvásárolt és feldarabolt jachtjának részeiből állnak. Az újrafelhasználás gesztusa és bizonyos jelenléte mellett már egy új szemléletmód kialakulásáról is nyilatkozott: „Az elnyomás oly nagymértékű volt, és a diktatúra olyan sokáig tartott, hogy az emberek végül megszerették, aki szabadon engedte őket. Az én nemzedékem inkább régészi szemmel, kritikusabban látja a dolgokat.”

A művek egyszerre merészek, provokatívak és elgondolkodtatóak, de hát ilyen volt Picasso is a maga idejében. A Guernica városával történt eseményekkel kapcsolatban – például a bombázás körülményei, a halottak pontos száma – a mai napig vannak még tisztázatlan körülmények, mint ahogy magával a Franco-rezsimmel és annak emlékével is. Az, hogy adott esetben 50-70 év távlatából is milyen hatással van a jelenre egy-egy történelmi esemény és korszak, jól mutatja Spanyolország példája. Nehéz a felejtés, bármelyik oldalhoz is tartozzon az ember. Az alkotások – legyen az festmény, film vagy fotó – azonban fenntartják az elgondolkoztató kollektív emlékezetet, mind a spanyolok, mind mindenki más számára. Az embertelen pusztítás jelenkorunkban is létező jelenség, legyen szó egyéni akciókról (norvégiai mészárlás) vagy állami szintűekről (arab forradalmak). A Guernica – Picasso, Saura és Banderas személyén keresztül is – az egymás után jövő generációk képe. Várjuk a filmet.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

A másik szemével

| 2012. március 12.

Kicsit szakítva a szokással most néhány külföldi kiállításról lesz szó, amelyekre egy külföldön tartózkodó ismerősöm hívta fel a figyelmemet.

A művészet során a másik ember szemével nézzük a világot – ez fokozottan igaz a fotók esetében is. Három amerikai fotókiállítás azért kerül itt bemutatásra, mert távolról, Magyarországról nézve is jelenthet általános érdekességeket – bár aki teheti, ne habozzon, utazzon egyenesen New Yorkba.

Grey Villet: Loving házaspár, 1965

Az első kiállítás mintha egy egyszerű történetet dolgozna fel: két ember szerelméről szól. Az egyikük azonban egy fekete nő, a másik pedig egy fehér férfi – a hatvanas évek Amerikájában. Mildred és Richard Loving (már a vezetéknevük is beszédes) látszólag átlagos életképei mögött a hivatalos és a társadalmi kirekesztés húzódik meg. A házaspárt 1965-ben Virginia államban faji keveredés vádjával tartóztatták le (korábban egy másik államban házasodtak össze), amiért 25 év börtönbüntetés várt volna rájuk. Azért, hogy ezt elkerüljék, két dolog közül választhattak: elhagyják az államot, és ezzel persze családjukat és barátaikat is, vagy bírósághoz fordulnak. Az első megoldás számított volna biztonságosabbnak, ők mégis az utóbbit tették. Végül esetükben, precedensértékű módon a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a szerelem egy elidegeníthetetlen alapvető emberi jog.

Az egész ügy érdekessége, hogy a pár soha nem akart politizálni, de még a közéletben sem kívántak részt venni, egyszerűen csak élni akarták az életüket. Nem akartak sem mozgalom vagy valamilyen csoport élére állni, de még csak tagjai lenni sem, csupán a saját jogaikért akartak kiállni a helyzet kényszerítő erejénél fogva. A téma aktualitása alapvető egyszerűségében rejlik – hétköznapi életüket kívánták élni, ugyanúgy, mint bárki más. A Life magazin fotóriportja sem a bírósági harcukat örökítette meg: a pár beengedte Grey Villet fotóst az életükbe, hogy az képein keresztül mutasson meg egy paradox helyzetet. A fotósorozat több egy eset dokumentációjánál.

Morris Huberland: Union Square, New York, 1942

A másik kiállítás szintén nem csupán a hagyományos, kissé nehézkes szociofotó műfaját hozza, hanem az élethelyzetekből indul ki. A téma egy aktuális korpárhuzam, az 1930–40-es évek. Ez az az időszak, amely egyre inkább „képéhes” korszakká kezdett válni, a friss fotókat közlő magazinok példányszáma látványosan megnőtt. Ezek a képek egyszerre örökítették meg az élet árnyoldalait és csillogását, a gazdasági válság és faji szegregáció nehézségeit, a bűnözést és a gengszterleszámolásokat, az utcai élet sokszínű formáit, az éjszakai önfeledt szórakozás pillanatnyi szikrázó hangulatait.

A kiállítás és az azt kiegészítő internetes oldal megkísérli megtalálni a fotók keletkezésének pontos eredeti helyeit. Azzal, hogy felkerültek a térképre, a képek már önmagukban is egyfajta kontextust képeznek, nemcsak az eredeti hellyel, de a mai helyszínekkel is, így találva meg az időbeli és térbeli kapcsolódási pontokat. Nemcsak egy fotótörténeti sorozatot kívánnak adni, hanem a mai élettérbe kívánják helyezni a képeket.

Corine May Botz: Dióhéj, 2004

Az év elején Chicagóban megrendezésre kerülő harmadik kiállítás a „láthatatlan bűntény” témájával foglalkozott. A fotósok korábbi igazi bűntényeket rekonstruáltak, és gondolták tovább azok vonatkozásait saját művészi eszközeikkel: a valóságot mitizálták. Közös pont volt náluk a média szerepe az emlékezésben és a bizonyítékok megoldásában. Amellett, hogy változó mértékben kötődtek az eredeti eseményekhez, mindegyikükre jellemző, hogy a hitelesség megtartása mellett a dokumentarizmust és a fotózsurnalizmust meghaladva nyissanak új gondolatokat. A bűntényekhez és azok hátteréhez, kiváltó okaihoz való viszonyunkra ébresztenek rá minket.

Soha nem látjuk magukat a bűntényeket, az erőszakot, csak azok tárgyi lenyomatait, sőt sokszor még azt sem, csak a kétely nyugtalanító érzetét konstatáljuk. Nincs igazi cselekmény csak néhány félelmet keltő árulkodó jel, amellyeket első ránézésre talán észre sem veszünk: a környezet zavaróan szokatlan beállításainak és tárgyainak kimerevített képei. A képek mindenfajta túlzások és öncélúság nélkül váltanak ki viszolygó érzéseket – romos pincelejáró, lepusztult utcák –, vagy ambivalens feszültségekre építenek – például amely egy babaházban lejátszódó véres jelenet ártatlan törékenysége és brutalitása között jön létre.

Amellett, hogy a rekonstrukció alapja lehet, a fotó egyszerre rögzít, és enged bepillantást a dolgokba. Céljuk láthatóvá tenni a láthatatlant és a rejtettet, vagy ráirányítani a figyelmet olyan dolgokra, amelyek mellett mindennap elmegyünk, de egyébként nem, vagy nem akarjuk észrevenni azokat.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Az enyhülés jelei

| 2012. március 1.

A politikai karikatúra nagyon veszélyes műfaj – vicces, de veszélyes: adott esetben könnyen a bíróság előtt találhatja magát a készítője. És az még a jobbik eset, ha a bíróságon tisztázódnak az ügyek, a rosszabbik, ha azon kívül „rendeződnek” a dolgok.

Ali Ferzat (creativesyria.com)

A politikai karikatúra gyakran olyan helyzetekben jelenik meg, amikor közvetlenül nem lehet kimondani vagy megjeleníteni dolgokat. A műfaj sajátos jellegén túlmenően – amelynek egyaránt eleme lehet a játékosság, a szórakoztatás, de a cinizmusba forduló irónia is – gyakran hordoznak komoly tartalmat, társadalmi, politikai, kritikai éllel készülnek: mondhatni, hogy a humor az egyik legkomolyabb műfaj. Minőségük a téma aktualizálásának, a megjelenítés módjának és hőfokának függvénye.

Bizonyos kultúrákban, mint például az iszlámban, már azért is kérdéses a karikatúra, mert a vizuális ábrázolások köre egyébként is nagyban korlátozott. Az elmúlt évtizedekben erőteljes elítélésre kerültek az iszlámmal vagy az iszlám országokban történő jelenségekkel kapcsolatos, „nem a szabályoknak és előírásoknak megfelelő” megjelenítések. Széles körben ismert az író, Salman Rushdie esete vagy a néhány éve egy dán újságban megjelent karikatúra utóhatása is.

Ali Ferzat

A szokásoktól eltérők sorsa nemegyszer a menekülés és a bujkálás, de járhatnak ennél rosszabbul is. A szíriai karikaturistát, Ali Ferzatot tavaly nyáron támadták meg a nyílt utcán, és verték meg – az állítások szerint az államhatalom emberei – úgy, hogy kórházi kezelésre szorult. Ferzatnak már az elmúlt húsz évben is jelentek meg grafikái szír, arab és más nemzetközi újságokban, személyének szerepe és rajzainak hatása csak még jobban felértékelődött az elmúlt időszakban az arab világon végigsöprő forradalmak légkörében. Egyes külpolitikai elemzők a legbefolyásosabb politikai-kulturális gondolkodók között tartják számon.

Mickey és Minnie

A fenti esetektől valamelyest eltér Nagib Szavirisz közelmúltban zajló ügye. A napokban a kairói bíróság megszüntette az eljárást Egyiptom egyik leggazdagabb embere ellen, aki még tavaly nyáron tette közzé Twitter-oldalán Miki egér és Minnie egér képét az iszlám viseleteknek megfelelő öltözetben. Az amerikai rajzfilmfigurák és a fundamentalista hagyományoknak megfelelő ruhaviselet kombinációjaként létrejött grafika nagyban sértette sokak vallásos érzületét, ezért valaki feljelentést tett az üzletember ellen.

Szavirisz az ország legnagyobb távközlési cégének igazgatójaként Egyiptom egyik leggazdagabb embere. Amellett, hogy maga keresztény (kopt), inkább világias szemlélet jellemző rá. A diplomáját Svájcban szerző üzletember telekomunikációs cégét nemzetközi kapcsolatokra is építi.

A képek készítésének szándékát azzal a felhívással indokolta, hogy „Egyiptom ne kerüljön olyan helyzetbe, mint Irán” – ugyanis a tavalyi, új környezetben tartott választásokat a fundamentalisták nyerték. Ugyanakkor a tavalyi választásokon politikai pártot indító és eredményt is elérő Szavirisz, mikor cége elleni tömeges bojkottra szólítottak fel (egy hónap alatt 800000 ügyfelet vesztett), visszavonta képeit éppen arra a vallási érzületre hivatkozva, melyre kritikája irányult. A szólásszabadság joga, a kulturális érzület, a gazdasági és politikai érdek érdekes elegye az eset.

forrás: Egyp Independent

Vonzó lehetne a bírósági ítéletet a szólásszabadság előrelépésének tartani, bár az ítélet indoklása azt mondja, hogy azért szüntették meg az eljárást, mert a felperesnek nem volt joga a feljelentéshez. Ehhez járul az is, hogy az ügy egy másik eljárásban folytatódik, annak kimenetele még kérdéses. Mégis az ügy pozitívuma, hogy utcai erőszak helyett a bíróságon történt döntés az ügyben.

Egyvalami azonban érdekes újdonság lehet. A korábbi példák azt mutatják, hogy az iszlám szabályokat megsértőkre komoly büntetés és az életüket közvetlenül is veszélyeztető ítélet vonatkozott. Egy következő esetnél, amikor esetleg egy kevésbé magas társadalmi rangú embert citálnak ismét bíróság elé egy karikatúrával, ez az ítélet hivatkozási alap lehet – precedensértékűvé válhat az ügy: nemcsak Egyiptomban vagy más arab országokban, de egy Európában megjelenő rajz esetében is. Az, hogy mennyire jövőbemutató ez az ítélet, sajnos csak a későbbiekben fog kiderülni, meg kell várni egy hasonló esetet. Így egyelőre a fenti cím mögé még elférne egy vaskos kérdőjel.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Áll a bál

| 2012. február 19.

Űzd el a gonoszt, adj jót, tégy jót – ez is lehetett és lehetne a mottója a farsangnak, annak a vidám ünnepségsorozatnak, amelynek a hátterében komolyabb dolgok is meghúzódtak. Jobban mondva a komoly dolgok egyfajta inverzei, amelyek egyben az élet jelenségeinek, szituációinak és viszonyrendszereinek sajátos lenyomatai, de feloldásai is voltak.

Id. Pieter Bruegel: Farsang és böjt harca, 1559, Kunsthistorisches Musem, Bécs 

Egymástól távollévő kultúrákban nagyon hasonló alapú és rítusú szokások terjedtek el – persze számos esetben nem is álltak olyan messze egymástól, sőt egymásból inspirálódtak. A különböző farsangi jellegű ünnepek az év közel azonos időszakában kerültek megrendezésre, általában a tél végéhez, az új természeti megújuláshoz kötődtek. Az ókori görög Dionüszosz-ünnepeket vagy a római szaturnáliákat decemberben tartották, a keresztény farsang januárban kezdődött, a zsidó purim pedig március környékén.

Mindegyik ünnep számos elemében valamilyen dualisztikus szemléletmód érezhető ki, ellentét és harc a tél és a tavasz, a hideg és a meleg, a torkosság és a böjtölés, a jó és a rossz, a földi és a nem evilági, a különféle hatalmak között. A megjelenítések tele vannak különféle képzetekkel és képzelt lényekkel: démonokkal, szörnyekkel, bábukkal.

Ifj. Frans Francken: Eszter lakomája, 1630, Národní Galerie, Prága

A középkorban elterjedt farsang bár sok elemében az ókori ünnepek természeti ünnepeihez áll közel, néhány szokása a zsidó purim alaptörténetéhez hasonlít. Eszter történetére – amelyben nagybátyjával, Mordechájjal leleplezik Hámán összeesküvését a perzsa király ellen, valamint a közbenjárásukra mégiscsak megmenekülnek a zsidók a kiirtásuktól – a politikai leleplezés, az önvédelem és az igazságtétel klasszikus példájaként tekintettek az európai kultúrában, számos festmény is készült ebben a témában (például Michelangelo, Rembrandt).

Az igazság keresése a farsang sokféle szokásaiban, különböző hőfokú játékaiban is megvolt: szerepcserékben, átváltozásokban öltött testet. A feje tetejére állított világban, amikor minden a visszájára fordulhatott, bárki belebújhatott a másik bőrébe: a parasztból nemes, sőt király lehetett, a nemesből pedig paraszt. Voltak álbírósági tárgyalások is, ahol a vádlottakat bábuk vagy állatok helyettesítették – természetesen az ítélettel mindenki elégedett volt. A stilizált és szimbolikus értelemben vett verekedésig is elmentek, egy megszemélyesített színjáték során elpáholtak mindenkit, akikkel szemben egész évben valamilyen sérelmük támadt, adott esetben még a prókátort is elnáspángolták. Senki nem kerülhette el a lefokozást, a rangfosztást, de akár még a trónfosztást sem.

Jacob Jordaens: Babkirály, 1655, Kunsthistorische Museum, Bécs

A farsang egy szimbolikus, játékos, látványos esemény volt a hatalom, a rang, a státusz jelképeivel és kellékeivel. Ilyenkor megszűntek a valóságos különbségek, sok minden szabad volt, ki lehetett mondani az igazságot, azt, amit egyébként máskor nem.
Itt mindenki király lehetett – de csak egy napra, utána minden visszaváltozott, és ment a maga útján. Sőt, a szaturnáliák esetében ténylegesen meg is ölték az átmeneti, egyébként kitüntetettként fellépő királykodókat az ünnep végén – valamit valamiért.

Ekkor mégis rövid időre felbomolhatott a szokásos rend. A cél a tabuk feloldása, a vágyak kiélése, a sérelmek ellensúlyozása, egyszóval a nehézségek tompítása, az általános félelmek legyőzése volt. A karneváli szabadság ambivalenciáiban és inverzeiben az egyes dolgok nézőpontjai sokszorozódtak meg – ez a tolerancia és elégtétel napja volt.

Amennyire a hivatalosságokkal szemben az elégtételszerzés számított elsődlegesnek, ugyanakkor egymással szemben a jókívánság és kisegítés volt jellemző, már aki erre hajlandónak mutatkozott. Ilyenkor szokás volt egymást meglátogatni, megvendégelni és megajándékozni, a szegényeket akár ismeretlenül is támogatni. Goethe így fogalmazott az általa részletesen elemzett karneválokkal kapcsolatban: „A sok bolondság közt az emberi lét legfontosabb jeleneteire hívják föl figyelmünket.”

A farsangnak azért mégis a bolondság adja meg az alaphangulatát, ez jelenti legfőbb vonzerejét, talán ezért is volt oly népszerű, és maradt meg a hagyománya egészen napjainkig. Ebben közrejátszhatott az is, hogy ekkor inkább a világi dolgok kerültek előtérbe. Amennyire a többi ünnep a családé vagy a vallási közösségé, a farsang a közösségi nyilvánosság, az utca ünnepe – mondhatni, hogy az örömök ünnepe, sőt jórészt a kisszámú világias örömöké. Ez közös eleme a pogány, a zsidó és a keresztény szokásoknak. Mint tudjuk, az egész eseményt, a korabeli fesztiválokat áthatotta a színes pörgés, a mulatság, a tánc, a lakoma.

 A fenti mottó kiegészíthető még azzal: érezd jól magad! Megannyi szimbolikus kellékével, a farsang célja, hogy elűzze a gonoszt és egy kis jókedvet csináljon.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

A hely és szelleme

| 2012. február 12.

Érdekes figurák néznek le ránk az Új Színház homlokzatáról – nem véletlenül, hiszen a bejárat fölött és a párkányon helyet foglaló alakok abba a formakészletbe tartoztak, amely a századfordulón, az épület keletkezésének korában nagyon elterjedt volt nemcsak nálunk, de egész Európában és a tengerentúlon is.

A Parisiana mulató 1910 körül (Anton Schroll: Budapest új épületei II, Bécs, 1910)

A keleties jellegű motívumok egy része tradicionális szimbólumrendszerbe illeszkedik: elsősorban ótestamentumi vonatkozásai vannak. A hangsúlyos pártázat angyalai bibliai eredetűek, de az egyes építészeti idézeteknek, stilizált növényi ornamenseknek is zsidó gyökerei, elsősorban szakrális vonatkozásai vannak. Figyelembe véve az építész teljes építészeti életművét, a részben az orientalizmus hatását magukon viselő egzotikus motívumok ilyenfajta alkalmazásának inspirációja nemcsak egyszerű motívumátvétel lehetett. Lajta Béla maga is zsidó származású volt, nevét eredetileg Leitersdorferről magyarosította a Magyarország és Ausztria közötti határfolyótól kölcsönözve.

Közvetlenül a budapesti Műegyetem elvégzése után berlini és londoni építészirodákban dolgozott, majd hazatértét követően számos középületet tervezett Budapesten – legnagyobb megbízói jótékony zsidó szervezetek voltak, de több magánmegrendelőnek is tervezett épületeket és építményeket. Ugyanakkor kulturális érdeklődése sokszínű volt, saját gyűjteményében megtalálhatóak voltak néprajzi tárgyak, zsidó kegytárgyak, afrikai szobrok, keleti tárgyak és kortárs alkotások, például Egry József egyik korai festménye is. Épülettípusai széles spektrumon mozogtak, többek között tervezett zsinagógát, tőzsdeépületet, de épített iskolákat, könyvtárat, bankszékházat, üzletbérházakat és magánvillákat is.

A modern építészet bizonyos uniformizáltsága hangsúlyozásával is a nemzetköziségre törekedett. Szinte egy időben, egymással párhuzamosan az építészek egyéni építészeti ideáikon túl nagyon hasonló alapelveket fogalmaztak meg a nyugati nagyvárosokban, Budapesten, Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban vagy New Yorkban. A mesterek között aktív kapcsolat volt, folyamatosan figyelemmel kísérték egymás tevékenységét. Elsősorban a korszerűségre törekedtek, az építészeti tervezést körülvevő szellemiségben olyan kulcsfogalmak jelentek meg, mint az újítás vagy a jövőcentrikusság. A modern építészettől a történelmi historizálás mindig is távol állt, sőt a XIX. századi építészet törekvéseit szándékozta meghaladni funkcionális, formai és szellemi vonatkozásban.

Lajta is ezen az irányvonalon haladt, korai épületeiben még alkalmazkodott valamennyire a kor és a megrendelő stílusbeli elvárásaihoz (Malonyay Dezső villája, Vakok Intézete), de az első évtized végétől már egyre inkább a korai modern építészet elvei voltak meghatározók terveiben. A mai Új Színház épületében mesterien ötvözte a korai modern építészet világos, homogén redukált geometriai formáit a szecesszió stilizált színes díszítőmotívumaival – a hagyományon alapuló motívumok használata mellett is, összességében az épület két új művészeti stílus szintézise. A modern építészet az I. világháború előtt, 1909-ben még nagyon progresszívnek számított, gondoljunk csak Lajta másik épületére, az alig pár évvel később épült Leitersdorfer-szabóság üzletbérházára, amely ma Rózsavölgyi-házként ismert a Petőfi Sándor utcában.

A szecesszió és annak geometrizált változata az art deco hűvös eleganciájával és gazdag dekorativitásával mindig is egyfajta nagypolgári exkluzivitást hordozott. A Paulay Ede utcai épület mindezekkel mondhatni sokszínű jelleget öltött, egy mulatóhoz képest talán kicsit túlságosan is – figyelembe véve még a szakrális idézeteket is, bár a szárnyas alakok profanizált változatai később az art deco művészet igen kedvelt figurái voltak –, mint ami a korban elvárható volt. Viszont maga az exkluzív stílus jól illett a Parisiana mulató eredeti funkciójához, amely orfeumként, éjszakai szórakozóhelyként jött létre. A környéken nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű hely, viszont ez lett a legelegánsabb. Részben ez alapján is szokták a kritikusok megjegyezni azt, hogy az egyszerű formájában is gazdagságot sugárzó márványburkolatú homlokzat feltűnő zártsága nem volt éppen szokásos megoldás – az ilyen helyek inkább nyitottak szoktak lenni, hiszen a közönség minél szélesebb rétegeit igyekeztek becsábítani az épület falai közé. Ezt a részletet leszámítva ez utóbbi lehetett az építtető célja is, amit alátámaszthat az, hogy a belső tér három szinten állt rendelkezésre a vendégek számára és több színpadot is elhelyeztek az épületben. Az emeleten például egy kisebb pódium is helyet kapott, az akkor igen kedvelt pesti vicc, a kabaré-előadások számára.

A zenés-táncos hely egyértelműen a könnyed szórakozás célját szolgálta, amely egyébként is igen kedveltnek számított már Európa-szerte. Nagy divatja volt a korban, mind a társas, mind az egyéni produkciókat tekintve, gondoljunk csak a párizsi mulatókra, például a Moulin Rouge-ra, ahol a Parisianához – talán nem véletlen a névválasztás sem – hasonlóan egyszerre volt színpadi produkció és társas táncparkett is.

A tánc hagyományosan a felszabadultság, a mámor hordozója és a kötöttségektől megszabaduló ember kifejezője volt. A mulató számára még klasszikus ihletettségű dionüszoszi ábrázolások is készültek tervként. A színpadi produkciókban aztán az emberi test mozgásának esztétikai szépsége programszerűen került bemutatásra. Az új táncművészet egész Európában hódított, két leghíresebb alakja talán az amerikai származású, de főleg Európában fellépő Isadora Duncan és a később szinte pogány istennőként rajongott afroamerikai Josephine Baker volt, de az 1910-es évektől Magyarországon is sorra nyíltak a táncművészeti műhelyek. Sajnos egyik külföldi táncosnő sem járt a Parisianában, előbbi akár elvben megtehette volna, hiszen pont ebben az időben futott be karrierje, és kezdte bejárni Európát, míg utóbbi hölgy esetében, az 1930-as években már megváltozott az épület funkciója – ekkor már színházként működött, ami természetesen ugyanúgy megfelelt volna a céloknak –, de a kulturális közeg is.

A mulató az I. világháború után, 1919-ben lett színház, azóta 13 típus- és névváltozáson ment keresztül. Az évtizedek során többször is teljesen elrondították a képét, de utóbb sikeresen helyreállították (1987–1990-ben történt a műemlék helyreállítás szempontjából is érdekes rekonstrukció).

Összességében a Parisiana mulató egésze inkább nemzetközi szemléletűnek mondható. Lajta Béla egyszerre kötődött a sok forrásból származó hagyományhoz és az egységes progresszív modernséghez. A mulató tulajdonosa pedig, még ha csak a szórakozás műfaján belül is, de európai műsort – egy kicsit magyart, egy kicsit franciát, egyaránt klasszikust és újszerűt – kívánt nyújtani közönségének.

Amennyiben az épülettel valamilyen mértékben is azonosulni, de legalább történelmi múltját és szellemiségét megbecsülni szándékoznak akár csak egy kicsit is, ezeket a szempontokat figyelembe kell venniük mindenkori birtokba vevőinek.

2 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Új szereposztás

| 2012. február 6.

Új idők új színészei egy új színházi formában az újkor derekán.

Jean-Antoine Watteau: Gilles, 1719, Louvre, Párizs

Jean-Antoine Watteau Gilles című képében a rokokó festészet oldottsága mellett is kiérezhetően van valami komoly különlegesség. A bizonyos könnyedség csak látszólagos: ha a Pierrot vakítóan fehér ruhájáról felpillantunk, egy nem éppen önfeledt arccal találkozik tekintetünk. Ami az elszabott ruhában még mulatságos volt, az az egész figurát elnézve már nem az. Az előttünk-fölöttünk álló alak egyszerre komikus és sajnálatra méltó. A láthatóan melankolikus figura – már a festmény elkészültétől fogva – a másoktól való kényszerű elkülönülés megtestesítője volt. Persze közhelyszerű, hogy a színész egyszerre kiszolgáltatott és védett személy, a színpad egyszerre megmutat és kiemel. Egyszerre nevethetünk vele és rajta, egyszerre hivatásos szórakoztató és céltábla.

Már eddig is számosan vélték Gillesben nemcsak az általános értelemben vett színész megszemélyesítőjét, de a művészekét is. Sőt, volt aki vanitasként (az elmúlás szimbólumaként) is azonosította. Watteau a festmény készítésének idejében vesztette el vagyonát – és halt meg két évvel később, 37 évesen – egy remek közgazdász pénzügyi rendszerében. A skót származású John Law XV. Lajos uralkodása alatt 1716-ban megalapította Franciaország első magánbankját (Banque Générale), amely azért háromnegyed részben állami tulajdonú számlákkal rendelkezett. Három évvel később a tengerentúli monopóliumok rossz gazdálkodásának következtében csődbe ment a bank, csődbe ment a festő is – érthetően nem volt jókedve a művésznek.

Volt még egy hasonlóság a színész és a művész között: bizonyos értelemben ők voltak a kor megmondóemberei – mindketten a dolgok lényegi elemeit mutatták be. A commedia dell’arte színészei az improvizáció során kiszólhattak a darabból, megengedve maguknak néhány „kommentárt” – politikai, társadalmi, társasági, tehát aktuális dolgokról és témákról –, amelyeket egyébként máskor cenzúráztak volna. A színház kiment az utcára, de nemcsak az ott lévőknek szólt, hanem róluk is. A commedia dell’arte fizikai értelemben is az utca, tehát a köznép színháza volt, a reprezentatív kőszínházakban (közvetlenül XIV. Lajos kora után vagyunk) a társadalmi elit számára mutattak be darabokat. Jellegénél fogva szabadabb és szókimondóbb volt – Watteau és más korabeli festők előszeretettel ábrázolták (persze némi jó kedélyű hedonista módon) a széles körben kedvelt színházi jeleneteket a szabad, minden kötöttségtől mentes természetben. Idilli helyzet.

Székely Bertalan: V. László és Cillei Ulrik, 1870, Magyar Nemzeti Galéria

Hosszú időn keresztül volt még egy, időnként szintén a művészek alteregójaként is számon tartott megmondóember: az udvari bolond – ő volt az egyetlen, aki a király udvarában az etikettet is felülírva kimondhatta az igazságot, vagy legalábbis a véleményét bármiről és bárkiről, még ha az nem is volt kedvező a címzett számára. De azért időnként még őt is korlátozták hivatásos, udvari feladatában, még őt is elérhette a mellőzöttség és kiábrándultság, és hátat fordíthatott kenyéradó gazdájának.

Aztán a XX. században az udvari bolondból és a commedia dell’arte hagyományából megszületett a bohóc, de ehhez már a cirkusz is kellett, egy sajátos világú helyszín és környezet – amely korántsem a vidám arcát mutatja mindig, gondoljunk csak Pablo Picasso vagy Aba-Novák Vilmos képeire. Vagy a bohóc mozgóképi megfelelőjére, a burleszkfigurára – ő az, aki fenéken billenthet bárkit. Charlie Chaplin ezt csinálta egész életében: fenékbe rúgott – elszaladt – fenékbe rúgott – elszaladt.

A színház mégiscsak egy szórakoztató műfaj – elég sok komédia lesz még az élet színpadán, úgy tűnik, a hagyomány nem szakad meg, elég csak elnézni az új színházak új repertoárjait.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  

Egy jókedvű könyvtáros a mesében

| 2012. január 31.

Egy újabb „oktató” jellegű rövidfilm a "The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore."

Egy történet a könyvek múltjáról és hasznáról. Múltidéző nosztalgia a nyomtatott könyvek után egy digitális filmben, okos telefonos alkalmazással kiegészítve. Girardi kalapos fiatal értelmiségi blogírás közben elrepül egy másik világba, ahol a könyvek kiszínesítik az emberket. A pusztító hurrikán spiráljában még a könyvtárak sem bírják a röghöz kötést, de a végén minden a helyére kerül. Szabad utazás a különböző világok, a múlt és jelen között. Tanulmány arról, hogyan fogjuk meg a kisebbeket és szeretessük meg velük a betűket, a könyveket és az olvasást. Kultúracsinálás játékosan a kicsiknek a nagyoktól – családi film modern megközelítésmódban. Az alkotást idén Oscar-díjra jelölték a rövidfilm kategóriában. A film megtekinthető itt.

0 hozzászólás  |  Nyomtatás  |  Cikk küldése  |